Észak-Magyarország, 1996. május (52. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-04 / 104. szám
ÉM-ripor* _____________ Ő k azok, akik sohasem fognak az Operában énekelni, nem lesznek Izsó Miklósok. De joguk van a művészethez, hiszen ettől lesznek épebbek. II. oldal ÉM-ripor* Ahogy megszületett a kislányunk, én vállaltam a sorsát. A kórházban azt javasolták, ne vigyem haza, mert ő beteg kislány lesz egy* életen keresztül III. oldal Műhely A magyar irodalomnak talán Gvadányi József az egyik legkülönösebb figurája. Az is példátlan, hogy jócskán betöltötte 60. évét, mikor megjelent első kötete. VII. oldal A hét embere Feczko János A betegnek vér kellett. Vér - bármi áron. Vér viszont nem volt. Legalábbis nem olyan, amire a komoly műtéten átesett embernek szüksége lett volna. Roppant ritka vérösszetétele kis híján életébe került a férfinak. Hogy cégsem torkóllott tragédiába a heveny vérhiány, elsősorban a beteg háziorvosának, Gyurkó Tamásnak köszönhető... Egy beteg embernek vérre van szüksége. Igen ritka összetételű vérre. Sürgősen... - a május 1- Jen elhangzott rádiófelhívásra emberek tucatjai hagytak ott csapot-papot, majálist, és siettek vért adni. Egy számukra ismeretlen embernek. ...De - mielőtt még átmennénk ömlengősbe - hadd mesélje el az akció »főszervezője”, Gyurkó Tamás, mi és hogyan történt szerdán.- Elsősorban talán azt kellene tisztáznunk, hogy miért is volt szükség annyi ember mozgósítására. Hiszen a köztudatban elteijedt ismeretek szerint csupán a vércsoportnak (A, B, 0), illetve az RH-faktornak (pozitív, negatív) kell megegyezni ahhoz, hogy vért kaphasson valaki. És az esetek nagy részében ez tényleg majdnem ilyen egyszerű. De nem a szóbanforgó esetben. A beteg vérösszetétele ugyanis nagyon ritka, száz emberből mindössze egy-kettő megfelelő donor számára... Ezt vélhetően a Semmelweis Kórházban is tudták. Valószínűleg már jóval a műtéti beavatkozás előtt. Vajon miért kezdtek mégis hozzá az operációhoz, ha nem állt rendelkezésre elegendő vér ebből a ritka fajtából? - merül fel a laikusban a kristályosán logikusnak tűnő kérdés. Mivel azonban Gyurkó doktor erre aligha tudna válaszolni, inkább magáról a „mozgósításról” kérdezzük.- A beteg hozzátartozóitól értesültem szerdán délelőtt a vérhiányról. Akik kétségbeesetten járták Mályi utcáit, potenciális donorokat keresve. Azonnal bementem a rendelőbe, és a védőnőkkel elkezdtük átnézni a faluban élők kartonjait: kinek van a betegével egyező vércsoportja?- Akiket aztán megkerestek, hajlandó-e vérét adni egy beteg emberért?- Pontosan. ...azazhogy: valamivel később erre már nem is volt szükség, hiszen a polgár- mester, illetve a helyi polgárőrség parancsnoka is a segítségünkre sietett, és a sportpályán majálisozó falubeliek közül több tucatnyi segítőkész embert szerveztek be. A polgárőrök például egy emberként vonultak be Miskolcra, a vérellátó állomásra. Szinte megható volt a mályiak hozzáállása...- Nemcsak Mályiból, Miskolcról is sokan mentek el vért adni a rádiófelhívást követően... Apropó rádiófelhívás! Ez az ötlet hogyan jött?- Ez a feleségem érdeme. Pontosabban egy telefonos kisasszonyé, akitől egy telefonszám után érdeklődve kapta Csilla (tudja, milyenek az asszonyok: mindent megbeszélnek...) a sugallatot: „Miért nem hívják fel a Nonstop Rádiót is?” Hát felhívtuk. És ők is nagyon segítőkészek voltak, többször is bemondták a kérésünket. Nem is eredménytelenül.- És ezzel még nem ért véget a szerdai „vérkaland”...- Sajnos, nem. A vérellátó állomás intézkedésére ugyanis Budapestről is érkezett néhány egység alkalmas vér. Vonaton. Egy olyan vonaton, ami éppen altkor futott be a Tiszaira, amikor valaki betelefonált a rendőrségre, hogy bombát helyezett el a pályaudvaron. Az állomást erre ellepték a tűzszerészek, és — ahogy ilyenkor szokásos - senki nem mehetett be, így a sürgős vérküldeményhez sem tudtak hozzájutni az illetékesek.- Önök azonban ezt az akadályt is leküzdötték.- Hála a rendőrség rugalmas hozzáállásának. Betelefonáltunk ugyanis az ügyeletes tisztnek, aki haladéktalanul intézkedett, hogy kiadják az életmentő küldeményt. Ha jól emlékszem, Szécsi Ferenc századosnak hívják a tisztet, akivel beszéltünk.- Ment tehát minden, mint a karikacsapás.- Akár a mesében. Az élet- szerűség kedvéért mégis volt a napnak egy szerencsétlen történése is: a Tiszairól a vérellátó állomásra igyekezvén a nagy rohanásban sofőrünk nem vett egészen komolyan egy stoptáblát, és összeütköztünk egy autóval. Szerencsére nem sérült meg senki, s mivel ez már a kórház közelében történt, gyalogszerrel is eljuttathattuk a vért a rendeltetési helyére. Hogy meglett-e az eredménye a szerdai vérhajszának? Igen - tudtuk meg tegnap a Semmelweis Kórház sebészetén —, a beteg állapota stabilizálódott, a legjobb úton halad a teljes fölépüléshez. Rózsaillat Csörnök Mariann Ilyenkor mindig festettünk valamit. Vagy hímeztünk. Vagy ragasztottunk nagy papírokból kicsi virágokatvág- va. Mert virág, az mindig volt. Alatta pedig föld, onnan nevetett föl a színes százszorszép és margaréta a zöld fű közül. Fű is kellett, mert megénekeltük, hogy amennyi fűszál van a tarka mezőben, annyi áldás szálljon jó anyánk fejére. A „jó" miatt volt ugyan egy kis fennakadás. Mert aki jó, az a gyerek. A mi anyukáink szépek voltak. De hamar túltettük magunkat ezen, felserkentő hangon harsogtuk a „kegyes népet", rajzoltuk a mosolygó virágokat, napocskákat és szíveket. Bármit formáltunk, az mosolygott. Csak az anyukák sírtak. Mert ez egy ilyen ünnep. Virágesős. Boldogságkönnyes, meghatődós. Pedig a virágajándék mellett az egyik legelterjedtebb családi szokás, hogy május első vasárnapján a családfő és a gyerekek magukra vállalják mindazt a munkát, amit máskor anyu csinál, sokszor még ágyba vitt reggelivel is tisztelegnek anyák napján - a háziasszony előtt. A gesztus persze így is szép, és mivel szinte soha nem születik meg a „milyen jól megyez nekünk, máskor is megpróbálhatnánk" tanulság, évi egyszeri ajándék marad. És a mamák meghatódnak a figyelmességtől. Es a versek! Egyetlen téma sem ihlet meg annyi muris rímkedvelőt, mint az anyák napja. Persze nem maga a nap, hanem az anyai és az anya iránt érzett szeretet. A végtelen, pótolhatatlan és megváltoztathatatlan. És milyen furcsa. Ha mi állunk ott, virággal a kezünkben, akkor félünk, hogy egy elcsépelt szó hiteltelenné teheti az egész ünnepet. Ráadásul Veres Péter jól a fejünkbe verte, hogy (többek között) anyánkról nem szabad frázisokat mondani. Ennek ellenére ezek az azonos gondolatmenetekre és szóvirágokra épülő ünnepi rímelések mind igen őszintének hatnak. Amikor komor vihaiielhőket fúj fölénk a szél, de még nem borít be egészen, akkor láthatunk ilyet: az egyik oldalon, ahol még nincs felhő, ellenfényben állnak, és koromfeketének látszanak a házak. A másik oldalon viszont, a go- molygó szürkeség előterében hihetetlen, máskor nem látott módon ragyogó fehérek. Mint anyák napján az anyukák. Hogy sántít a hasonlat? Hol van az anyák életében az ellenfényes „fekete oldal"? Bárhol, ha hibáznak. Mert itt telmagasztaltatnak, ott sárba tiportatnak. Más mértékkel mérjük őket. Alig-alig vesszük tudomásul, hogy a vihar riasztotta házak nem fehérek, nem feketék - szürkék. Az anyák nem érzéketlenek és nem szentek. Emberek. És mint ilyenek, ezerfélék, és mint bárki más, esendők. Persze, a vállalásuk hatalmas. A biológiai kegy, hogy ami más számára (még az apa számára is) csak elhitt, de meg nem tapasztalt valóság, az számára olykor keserűen megélt, hiszen sűrű mosdóba szaladgálásokkal, álmatlan éjszakákkal, fokozott érzékenységgel, egy idő után a tükör elkerülésével tarkított, de mégiscsak megélt tény - mindez önmagában kevés. Az anyaság, amit ünnepiünk, nem a terhességnek hívott áldott állapottal, és nem a szüléssel kezdődik. Hanem például azzal, hogy a fogantatást megtervező, a gyermeknevelésre tudatosan készülő, nyolcadik hónapban lévő és éppen levelet író kismama tolla alól egyszercsak kifut a mondat: fél, igen fél, mert sokszor el sem tudja képzelni, mit fog kezdeni egy üvöltő kis csomaggal. De hát ebben már benne van, hogy igenis kezdeni akar, és kezdeni fog vele valamit. Beteljesült, boldog szerelmének úgy áldozik, hogy vállal egy másik szerelmet. A soha nem viszonzottat, de soha el nem múlót. A gyermeket. És aki egyszer már így anyává lett, az teljesíthet jól és még akár rosszul is, de meg nem bukhat. Ha nem is lesz példaadó mestere, okos tanítója, megértő barátnője, mindig biztos menedéke lesz gyermekének. Ezért állunk ilyenkor, május első vasárnapján zavartan téblábolva előtte, sután lógatva kezünkben a virágot. És nem igazán tudunk mit mondani. Mert nem tudunk elszámolni azokkal a napokkal, amikor mint járandóságunkat, csak elfogadtuk, amit adott. Nem mintha el akarna számoltatni, de jó lenne magunkat megnyugtatni, hogy talán mégiscsak a szüléskor okoztuk a legnagyobb fájdalmat, nem utána... És nem tudunk mit mondani, mert máris ott csillognak ragyogó szemében a könnyek. Hiszen ez a májusi pillanat az, amikor úgy érezheti, viszonozzák reménytelen szerelmét. M i pedig bízunk a kínaiban, aki azt mondta: egy kis jóillatmindig tapad annak a kezéhez, aki rózsákat nyújt. Születés Fotó: Dobos Klára Gyurkó Tamás a vérszerző háziorvos