Észak-Magyarország, 1996. május (52. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-15 / 113. szám
10 ESZAK-Magyarország Kultúra 1996. Május 15., Szerda .Apropó. Ajándék Dobos Klára Valami még történt a város ünnepén. Az ünnepi szentmiséhez, ökumenikus imához, díszelőadáshoz, állófogadáshoz, tűzijátékhoz, ünnepi közgyűléshez (bár annak részeként) képest apró mozzanat, de mindenképpen említésre méltó. Petneki Áron, a Miskolci Egyetem tanszékvezetője - mint miskolci polgár-megajándékozta a várost. A nagyapja gyűjteményéből való , eddig publikálatlan Mednyánszky- vázlatot kapott tőle az ünnepelt: Miskolc... A gesztus fantasztikus. Vagy talán mégin- kább maga az ötlet. Merthogy igen, itt van a sziilő-fvagy lakó-) városunk születésnapja, és mi mit adunk neki?Állófogadást, ünnepi szentmisét, díszelőadást. Csakhogy ezzel nem „őt" ünnepeljük, hanem magunkat. Olyan micimackós a dolog, mikor a „csacsi öreg medve" legjobb barátnak szóló ajándékot visz Malackának egy csupor méz formájában, mondván: „a legjobb barátod ezt szereti a legjobban"... Persze, ha magunkat ünnepeljük, azzal is a várost ünnepeljük. És ezek az összejövetelek mégiscsak az itt élőket hozza közelebb egymáshoz, s veszi egyre inkább „polgárszámba ". S egy polgár attól igazán polgár, hogy fontos neki a város. (Lásd éppen a díszelőadás műsorát, a Kassai polgárok című gyönyörű Márai-drámát.) S ha fontos, akkor az ilyen találkozásokon szóba kerülhet az egyelőre csak fogalomként létező városkép, felvetődhetnek megoldható problémák, a városi koncertterem kérdése, s persze azok a témák is, amelyektől a büszke polgár-mert egy igazi polgár lokálpatrióta - kihúzza magát, és meséli országnak világnak: micsoda színházunk lesz, milyen galériánk, meg hogy itt volt az egyetlen igazi millecentenáriumi rendezvény, tavaly a honfoglalás kori kiállítás... Apró mozzanat volt az ajándékozás. De fontos. Azért, mert hagyományt teremthet, azért, mert talán kedve támad a tehetős vállalkozónak, hogy faláról leakasszon egy Benczúr-festményt, vagy csak egyszerűen felajánlja: ő most kijavítja vagy kijavíttatja a Sötétkapu omladozó falrészletét, hogy a június végi galérianyitóra ne legyen már olyan ronda a közvetlen környezet... .EM-portré. A nem érettségiző Miskolc (ÉM - DK) - Simon Kornél ma nem érettségizik. Társai írják a fizikadolgozatot az Andrássy Gyula Műszaki Középiskolában, ő viszont készülhet a következő vizsgákra. S ezt azért teheti meg, mert a fizika OKTV-n országos negyedik helyezést ért el, így„helyből” jár neki az ötös. Meg a felvételi is az ELTE fizikus szakára. „Nemcsak a reál tárgyakhoz vonzódom” - mondja szinte kikérve magának a csodálkozást, miután arról beszél milyen szép tételről írhatta a magyar érettségit. „Az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy magyartanár leszek. És még sok minden más. Egyetlen dologban voltam biztos, hogy gépészmérnök nem szeretnék lenni.” De ez nem azt jelenti, hogy megbánta volna az egykori iskolaválasztást. Hiszen erős műszaki előképzettséget kapott. Jó tanárai voltak. Külön kiemeli Dobos Zsoltot, aki felkészítette a fizikaversenyre. Sőt, azt sem bánta meg, hogy német nyelven tanulta a műszaki tárgyakat. Nem fél, hogy elfelejti a szaknyelvet, hiszen úgy véli, nem szükséges mindig praktikusan gondolkodni. ,A kisfiú is elfelejti, hogy játszott annak idején. De akkor jó volt, valamit kapott vele. Nem mindig kell megmagyarázni, mit, miért csinál az ember. Én alapvetően nagyon optimista vagyok. Idealista, optimista és naiv...” A közbevetésre, hogy ez így együtt „veszélyes” lehet, elmosolyodik: „Kaptam már ki- sebb-nagyobb pofonokat az életben, de a tapasztalataim mégis engem igazolnak...” „En csak a munkámat végeztem...” A város kitüntetettje: Bodnár Péterné, pedagógiai díjas óvónő Halmos Ildikó Miskolc (ÉM) - Annyira meglepődtem! Az örömtől még beszélni is alig tudtam. Később kétségeim támadtak. Biztos, hogy igaz a hír? - meséli Bodnár Péterné, Ancika, nyugdíjas óvodavezető, akit a Miskolci Óvodavezetők Szövetségének javaslatára a város ünnepén pedagógiai díjjal jutalmazott Miskolc önkormányzata.- Nemcsak azért vagyok boldog, mert sok kiválóan dolgozó kollégám közül én kaptam a díjat, hanem azért is, mert eddig az óvónők valahogy kimaradtak. Pedig szerintem ők az utolsó polihisztorok. Mindenhez érteniük kell, hogy elindítsák a gyermekeket az előttük álló hosszú úton. Ancika 41 évet töltött a pályán. A Kabar úti óvodában 1971-től vezető óvónő volt, 1976-tól pedig a József úti óvodában vette át ugyanezt a posztot. Innen ment nyugdíjba az elmúlt év végén.- Nyugdíjba vonulás után az ember számvetést készít. Én is ezt tettem, és úgy érzem, ha újra kezdhetném, ugyanezt a pályát választanám. Csak éppen akkor már a kezdetektől mozgássérült gyerekekkel foglalkoznék. A József úti óvodában ugyanis mozgássérült csoportok is működnek.- Az országban az első olyan óvoda a miénk, ahol helyváltoztatásra képtelen gyerekeket is fogadunk. Amikor 1986-ban az első ilyen csoport indult, az egész kollektíva kedvet kapott a különleges munkához. Nagyon nagy lelkesedéssel foglalkoztak és foglalkoznak ma is a kicsikkel. Ezért a kitüntetés - ha ezért a munkámért kaptam az ő érdemük is. Mindannyian azon voltunk, hogyan lehetne a leghatékonyabban foglalkozni a mozgásukban korlátozott gyerekekkel. Nem az az igazán elszomorító, hogy ők mások, hanem az, hogy izoláltan, korlátok között kell élniük. Ezért nagy hangsúlyt fektettünk a fejlesztő munkára. Akkor még nem volt szakemberünk, így mi mazsolázgat- tunk a szakirodalomban. Közel egy fél év elteltével biztos lettem abban, hogy minden gyerek fejleszthető. De a család együttműködése nélkül nem lenne hatékony, amit csinálunk. Szerencsére ezzel nem volt soBodnár Péterné: Azon voltunk, hogyan lehetne a leghatékonyabban foglalkozni a mozgásukban korlátozott gyerekekkel Fotó: Végh Csaba sem gond. A gyerekek, az óvónők és a szülők közt szoros közösség ková- csolódott Családlátogatásokat szerveztünk, és a szülők is bármikor bejöhetnek. Bár már nyugdíjas, gondolatait teljesen kitölti a kis mozgássérültekért való aggódás, és az irántuk érzett szeretet.- Sajnos, vannak, akik csodát várnak tőlünk. Bár a kicsik rendszeres orvosi ellenőrzésre járnak, szakképzett óvónők, gyógypedagógusok foglalkoznak velük, látványos javulásra nem szabad számítani. A kis eredményeknek is örülni kell. Ha egy pici egyszer csak saját erejéből helyet tud változtatni, vagy maga nyitja ki a csapot, az nekik csodálatos. Ancika fontosnak tartja, hogy a sérült és az egészséges gyerekek ne legyenek elzárva egymástól. Bár külön szobában vannak, a két helyiség egymásba nyílik. így lehetőséget kapnak, hogy megismerjék egymást, és elfogadják a másságot.- A mozgássérült gyerekek, és a szülők is félnek attól, hogy mások a kicsiben nem az embert, hanem csak a beteget látják. Nálunk, mivel nincsenek egymástól elzárva a gyerekek, nagyon szoros barátságok kötődnek egészségesek és sérültek között. Jutalomnak tekintik, ha ők tolhatják ki az udvarra a tolókocsiba kényszerült társukat.- Kollégái szerint Ancika mindig kiegyensúlyozott, vidám, mintha sosem lennének gondjai.- Pedig nekem is vannak problémáim, de amint beléptem az óvodába, minden másról megfeledkeztem. Tudtam, hogy van egy feladatom, amiért érdemes dolgozni. Amikor nyugdíjaztak, csak ténferegtem otthon. Nem tudtam semmibe belefogni, amíg le nem járt az óvodai munkaidőm. Mostanra már valahogy hozzászoktam, hogy nem kell bemennem. A családommal foglalkozom. Ez boldoggá tesz persze, de valahogy mégsem elegendő. Szerencsére az óvodából sokszor megkeresnek, a jelenlegi vezető számít a segítségemre. Van két lányom, két unokám, és ott a férjem. Mindenki kimondhatatlanul örült, amikor megtudta, hogy kitüntetést kapok. Gyöngyi lányom all. Számú Általános Iskola igazgatóhelyettese. Felhívtam a munkahelyén, és mikor megtudta a hírt, sírva fakadt. Később nevetve mesélte, hogy a munkatársai meg azt hitték, valami rossz hírt kapott. Másik lányom, Judit is rögtön gratulált. Fia, a hétéves Marci pedig ragaszkodott hozzá, hogy a díjátadásra ő is velem jöjjön. Nagyobbik unokám, Zsófi, Gyöngyi lánya meg mindenkinek elmondta az osztályban, hogy a nagymamát megjutalmazták. Egy kicsit haragszom is rá. Nem kell úgy reklámozni, hiszen én egész életemben csak a dolgomat végeztem. Mesés képek Ózd (ÉM) - Mesekönyv-illusztráo ók címmel nyílik kiállítás Elek H via grafikusművész alkotásaiig május 16-án, csütörtökön délután órakor Ózdon az Általános Művek dési Központ Galériájában Brassói út 1.). A tárlat június 15’^j hétköznapokon reggel 8 és este óra között látogatható. Bizet—Scsedrin Szerencs (ÉM) - A szerencsi Várt si Kulturális Központ Zenei KlubJa ban Juhász Péter Bizet-Scsedfl címmel tart hangfelvételekkel HA dagított előadást ma, szerdán ne után 5 órától. Görög táncház Miskolc (ÉM) - Görög táncházát rendeznek a Miskolci Egyetem Ef* es kollégiumának klubjában rn3Ju? 16-án, csütörtökön este 7 órától táncházat Kis Attila vezeti, a górt" néptáncokat Lóránt István tanít)3' Lehetetlen? Miskolc (ÉM) - Lehetetlen? N«J! lehetetlen. Az Ifjúsági és Szabad1®. Háznak köszönhetően a misk01 közönség is részese lehet Várt®' Miklós Lehetetlen című műsort nak. A népszerű televíziós műsort® levízió nélküli változatát május 1 én, pénteken este 8 órától láthatja az érdeklődők a Nemzetközi Kert8 kedelmi Központ színháztermét® (Miskolc, Mindszent tér l.).,A meghívott vendégei Igó Éva e! Koncz Gábor. Jegyek válthatók: 8 Ifjúsági és Szabadidő Házban, Dum Dum Disc-ben és a Nemzetk0 zi Kereskedelmi Központban. Vámos Miklós _Verses Köszöntő. Életversek címmel látott napvilágot Gál Zoltán ózdi pedagógus első verseskötete. A kiadvány megjelenése alkalmából irodalmi estet rendeznek ma, szerdán délután 5 órától a Bükk Művelődési és Vendéglátó Házban. A műsor elején Strohmayer László köszönti a szerzőt és a vendégeket. Az est háziasszonya Benkőné Fehér Éva, a Széchenyi István Szak- középiskola igazgatója. A műsorban közreműködnek a Széchenyi István Szakközépiskola és a táblai általános iskola tanulói. Az irodalmi esthez kapcsolódva közöljük Gál Zoltán önvallomását és szülővárosához írt költeményét. Életem prózában Anyám (akit, míg e Földön élek, az „édes” jelzővel illetek), 48 évvel ezelőtt nehezen szült meg Ozdon. Már születésem pillanata is az élet és a halál vad tusája, háborúja volt (életem eddigi 48 éve az ékes, perdöntő bizonyíték), az élet győzelmével. Gyermekkorom nem volt felhőtlen öröm, sok szenvedéssel tarkított, ifjúkorom pedig egyenesen az élet „pokolcsárdája”, „haláltánca” volt. Azt hittem, ez évek alatt, mindennek vége, és sokszor megátkoztam az életet, mely már születésemkor győztes tort ült a halál felett. De a Teremtő, kit én igaz Istenként vallók és imádok, minden fájdalom, kín, gyötrelem mellett, több olyan különleges földi, emberi tulajdonsággal is megáldott, amit akkor még nem tudtam értékelni, bálványozni, ma már csak dicsőíteni tudok: hit, lelki gazdagság, állhatatosság, kitartás, akaraterő, elkötelezettség, elhivatottság (olyan külső és belső vonások emberi tulajdonságok), melyek azt a hétköznapi szót örökre kiiktatták életemből: „átlagember”. Minden gyötrelmet, betegséget, halálfélelmet legyőztem. Szenvedéseim borzalmas évei alatt volt időm felmérni képességeimet, lehetőségeimet, megbecsülni és hinni az emberi élet minden értelmében. Talpra álltam, a szó fizikai és lelki jelentésében egyaránt. Győztem. Értik, csupa nagybetűvel: GYŐZTEM! Ember lettem. Iskoláim elvégzése után (Isten áldása legyen e Földön és Földön túl, kiknek ehhez rajtam kívül, csak egy mákszemnyi közük is volt), diplomás lettem, „hihetetlen”, megvalósult gyermekkori álmom: pedagógus vagyok. Az élet felém ontotta gyönyörűségét: 33 évesen félj, majd két gyönyörű gyermek apja lettem. Hivatásomban pedig végigjárva e pálya minden „létrafokát”, talán egy ifjúkori jóslat is segített, hogy iskola- igazgató lettem. Minek köszönhettem mindezt? Annak az igaz ember- és gyermekszeretetemnek, melyek nélkül életem sivár, rideg, kietlen, pusztai tájhoz lett volna hasonló, azaz, amik nélkül kár lett volna megszületnem, illetve születésem pillanatában kár lett volna az életnek oly keserves küzdelemben legyőzni a halált. A költészet iránti vonzalom, a szép beszéd, a szép szavak, a líraiság, külső és belső tulajdonságaim egyesülését, a gyönyörű emberi élet büszkén vállalását jelentik, melyek boldogsággal töltenek el. Bármikor ragad is el a halál e földi élettől, hiszen tudom, egyszer visszavág oly sok vereségéért az élettel szemben, csak egy mondatot szeretnék örökül itt hagyni szeretteimnek, ismerőseimnek, olvasóimnak és mindenkinek, akinek nevemhez, életemhez valami kis köze is volt:, jSIem éltem hiába!” Gál Zoltán Szeretlek, városom Költői szívem boldog, magasztos, ünnepélyes, Verssel köszöntőm azt a várost, ahol volt születésem, Itt fogantam meg, lettem eleven, élő ózdi gyermek, Itt mondhattam ki első szavaimat: apa, anya szeretlek! Ózd, te a Föld gyönyörű kis ékszere, Mily sokáig voltál e hazának bálványa, s mindene, Himnuszt zengtek Rólad, neved dicsőítették, magasztalták, Hirdették a nyolc völgy városát, a csodák csodáját. Adtad boldogító kenyered, ültél trónodon, mint egy Isten, Adtad az életet, a gyönyört, a hitet, a végtelent, Szíved szüntelen zakatolt, gyárad füstje ontotta a reményt, Sok ezer ember jött, szeretett meg, kereste az esélyt. Csodáltak és irigyeltek, ragyogtál, mint csillag az égen, Dölyfösen mutattad üstököd, senki nem hitte, ez mily törékeny, S hirtelen lett csillogásból riadt félelem, haláltusa, Gyárad kéményei fohászért kiáltottak, óh Istenem, hasztalan. S lett ezernyi jajveszékelés, létért való küzdelem, Kik eddig hozsannáztak, most a sírod ásták meg, De nem, nem mondhatják ki feletted a halálos ítéletet, Neked élned kell akkor is, ha halálosan sebződtél meg. Trónodat elégették, hírneved eltiporták, Gyárad lerombolták, szíved kiszakították, De nincs vége semminek, kérlek, légy ismét gazdag és szép, Bizonyítsd be, léted e hazának nagyon kell még. Ülj ismét trónodra, küzdj emberül és remélj, Adj nekünk, szerelmeseidnek új életet és esélyt, Legyél újra gyönyörű, pompázó virágcsokor, Illatod ébresszen reményt a sok-sok búslakodón. Szeretlek városom, itt születtem, a gyermeked vagyok, Büszkén hirdetem országnak, világnak, a fiad vagyok, Adj nekünk, kik szeretünk még hosszú, boldog éltetőt, S ha meghalunk, itt találjunk örök békét, pihenőt.