Észak-Magyarország, 1996. április (52. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-09 / 83. szám
4 ÉSZAK-Magyarország Levelezés, Szólástér 1996» Április 9», Kedd Szerkeszti: Bodnár Ildikó Kulturális gyökerek után kutatva Olvasva az ÉM híreit, tudósításait, az jutott az eszünkbe, hogy Miskolcon és a megyében nem csak olyan nemzeti kisebbségek élnek, akik önkormányzatokon keresztül képviseltetik magukat. Élnek itt régóta a hajdani Szepességről egykoron ideszármazott német anyanyelvűek is, akik itt találtak új hazára akár az 1920-as években, akár 1945 után. Letelepedtek ezen a vidéken a hajdani DDR-ből származó németek és jöttek a valamikori BDR-ből is vállalkozó szellemű emberek. Tehát vagyunk itt néhányan, akik ilyen vagy olyan helyzet miatt egy közös kapoc6sal bírunk - ez pedig a német anyanyelvűnk és a kulturális gyökereink. Eddig erről nem sok szó esett és ez az elmúlt évtizedek miatt bizonyos fokig érthető is. Vannak köztünk bizonyára olyanok, akik anyanyelvűket már csak gyengén beszélik, inkább passzív a szókincsük, vannak, akik jobban vagy jól beszélik a nyelvet, de ez ne legyen zavaró vagy gátló indok. Kulturális gyökereink révén összetartozunk és a politikát ebben a témakörben zárjuk ki egészében. Célunk, hogy szülessen egy olyan kulturális kör, ahol anyanyelvűnk képviselői találkozhassanak és megismerkedjenek. Az érdeklődők jelentkezését váijuk! A Kuszmann család „Lehetne egy-két kereszttel több?” Az élelmiszerboltokban, az ABC-áruházakban - főleg a húsáruknál - már megszokottá vált, hogy az eladó hölgy obiigát, bájos mosolyával kérdezi: „lehet egy-két dekával több?” Eléggé el nem ítélhető gondolattársítással én így tenném fel a kérdést: „Lehet egy-két kereszttel több?” Mert miről is lenne szó? Úgy esett, hogy mint gépszerelő, egy budapesti cégnél dolgoztam. (Sajnos már nyugdíjas vagyok.) A központunk Budapesten volt, de a munkahelyek — Mosonmagyróvártól Szegedig - Magyarország minden nagyobb iparvidékén éltek és virultak. Ézért gyakran kellett utaznom, főleg vonaton. így merem állítani - a vasutasok is tanúsíthatják már ezelőtt jó húsz évvel is voltak vonatdobálások. Nem egyszer reccsent mellettünk is az ablaküveg. Kemény kézzel akkor még meg lehetett volna gátolni eme „járvány” elhara- pódzását -, de hát minek? Meg kellett még várni, amíg egy halott és egy súlyos sebesült lett a következmény. „Lehet egy-két kereszttel több?” Vagy itt ez a másik eset. A miskolci Mész-telep környékén néhány erős suhanc illetlen szavakkal macerálja az arra járókat, főleg az idősebb hölgyeket. (A környéken lakók sokat tudnának erről beszélni.) A jó múltkorában egy idősebb úr kapát vágott az egyik kölyök felé. Még rágondolni is rossz, mi lett volna, ha el is találja, és kirajzik a siserehad. De hát: „Lehet egykét kereszttel több?” Am tudok én még mást is mondani. A 912-es számú Csaba ABC- ben gyakran megesik, hogy a rakodó pultra - amire az élelmiszert pakoljuk - felültetik a pucér popsijú purdékat, sőt előfordul számtalanszor, hogy a kenyerünk mellé feltelepszik egy- egy gömbölyded hölgy, de ha merünk véletlenül is szólni, a haverja máris megígéri: majd odakint megvár. (Érdeklődjenek csak az eladóktól.) Kérdezem én: ki szeretne egy nagy disznóölő „halefot” a hátába? De hát: „nem lehetne egy-két kereszttel több?” Ám most jön a java. Már húsz éve van egy kis kertünk a Pingyomon. Bizony mostanában szomorú látni, hogy egyre több az elhanyagolt telek. Mert hogy lehet oda kijárni? A városi buszért már másfél évtizede könyörgünk hiába, a „sárga” meg méregdrága, főleg a kisnyugdíjasoknak. Akinek kocsija van, annak is drága a benzin. Tehát maradna a kerékpár. Maradna, ha maradna. Ugyanis, valamelyik „okos” kitalálta, hogy a HCM-től a város határát jelző tábláig hetven kilométerrel száguldhatnak a járművek. Száguldanak is. 80-90 kilométerrel. A személykocsikkal nem is lenne baj. De el lehet képzelni milyen jó érzés, ha egy teherkocsi vagy kamion - a könyökünket súrolva - elzúg mellettünk. Ez főleg vonatkozik a FÁK, azaz az ukrán teherautókra, amelyeknek az átlagnál szélesebb pótkocsija úgy riszálja magát jobbra-balra, mint egy diszkó énekesnő. Már ötven éve rendszeresen kerékpározom, húsz éve járok a kis kétkerekűvel a kis kertünkbe, (oda-vissza 14 kilométer), de az utóbbi időkben még nem volt egy olyan év, hogy 3-4 ízben ösz- sze ne törték volna a visszapillantó tükrömet, és bár már többször félredobott a pótkocsi, a csodával határos módon még kisebb-nagyobb sérülésekkel, de megúsztam a bukást. Mire felemeltek, hol volt már akkor az elkövető... Mi lenne hát a megoldás? Nagyon egyszerű: 1./ A városhatárt jelző tábláig csak 50 km legyen a megengedett legnagyobb sebesség. 2./ Szélesebb gépjárművek, teherautók, kamionok a város határáig csak a belső forgalmi sávot vehetik igénybe. ( Persze csak itt a veszélyeztetett helyen.) A kerékpáros is ember. Nem tanultak a Horn és a Gál-féle balesetekből? Motoros rodeót, rallyet a megye útjain rendezni nem lehet. Az útjaink ehhez nem elég komfortosak. Vagy a kibicnek semmi sem drága? Meg kell várni egy pár súlyos, lehetőleg halálos balesetet? Lehet egy-két kereszttel több? Jó-jó, de ki fizeti a temetési költségeket? Csörnök Jenő egy kerékpáros, Miskolcról Az idén már aligha fog a fű kihajtani Manapság szinte minden nap hallunk a médiákban a környezetvédelem fontosságáról, ennek ellenére a valóságban csak a rombolást tapasztaljuk egyes felelőtlen emberek részéről. Konkrétan a miskolci Vörösmarty utcai lakótelepi parkok tönkretételéről van szó. Szinte nap mint nap tapasztalható, hogy egyes személygépkocsi (sőt tehergépkocsi) tulajdonosok annak ellenére, hogy a parkolókban van hely, rendszeresen a tavaly gyepesített területekre állnak be. Ezeket a parkokat már annyira tönkretették, hogy a mély keréknyomokkal szinte felszántották a területet. Itt az idén már a fű nem fog kihajtani. Még a parkot védő lánckorlátokat is leszaggatták, hogy be tudjanak állni. (Prométheusz üzlet és a Borsodi Ruházati Bolt előtti terület). A város vezetése sok százezer forintot költ évente a parkok gyepesítésére és a lakótelepek zöld övezetté történő kialakítására, amivel az itt lakók jó közérzetét és a város szépítését igyekszik megteremteni. Ezt teszik tönkre a környezetvédelmet semmibe vevők. Úgy gondolom, a Városgondnokságnak van arra hatásköre, hogy fokozott ellenőrzéssel ezeket a szabálytalanságokat megszűntesse. Sajnos azonban, közterületfenntartó ellenőrt ezen a területen nem látunk, pedig megérné, hogy ide is rendszeresen ellátogassanak. Nemcsak a Búza téri piac területén kellene a gépkocsikat ellenőrizni -, mert ott már találkoztani nemegyszer velük. Mi hiába akarunk fellépni a szabálytalan és környezetkárosító gk.vezetőkkel szemben, annak nincs semmi foganatja. Hogy zöldövezetek idén is szépítsék városunkat, fokozottabb ellenőrzés és határozott hatósági fellépés szükséges. Kovács Zoltán Gépkocsik szántotta terület Fotó: Bujdos Tibor Tegyünk pontot a Petőfi-kérdés végére! Elgondolkodtam a közelmúltban Moivai Ferenc parlamenti felszólalásán, melyen támogatást keresett ama engedély megadására, amelynek alapján véglegesen meg lehetne állapítani, vajon valóban Petőfi Sándor földi maradványait ásta-e ki a szibériai Barguzinban a külföldi körökben is elismert neves magyar régész-professzor. Kiszely István professzor amikor elfogadta a felkérést a jelzett szibériai sír feltárására, előtte felkutatta és megállapíttatta mindazokat a jeleket, amelyekről Petőfi Sándor kortársai tudtak nagy költőnk testi felépítésével és jellegzetességével kapcsolatban, és ezek alapján hét pontot jelölt meg, amelyeket meg kellett találnia a kiásott földi maradványokon. Az ásatás során - melynek szemtanúi is voltak - a sírból kikerült földi maradványok - a professzor szerint - tévedhetet- lenül igazolták, hogy az előkerült csontokon fellelhetők mindazok a jelek, amelyeket az ásatás előtt meghatároztak. A professzor könyv alakban is leszögezte kutatásának eredményeit, válaszolva a nyílt támadásokra, kétkedésekre, amelyek őt a legfelsőbb „berkekből” érték. Ekkor merült fel az a felvetés, amely döntést hozhatna e kérdésben véglegesen, éspedig akkor, ha a jelenleg Amerikában lévő csontokat és a budapesti temetőben nyugvó Hrúz Mária (Petőfi édesanyja) földi maradványaiból vett apró mintadarabkákat semleges utódok, magyar tudósok jelenlétében összehasonlító vegyvizsgá- latnak vetnék alá. Morvái úr ország-világ előtt kijelentette, hogy mint ahogy eddig is egyedül vállalt minden kiadást, most is fedezné a további költségeket, így az amerikai vizsgálatokra, a csontok visszaszállítására, Petőfi édesanyja sírjának felbontására és rendbetételére, negatív megállapítás esetén a csontok Barguzinba való visszaszállítására és méltó eltemetésére vonatkozóan. Tudjuk, nem kis ügyről van szó. Ha a semleges vizsgálat kimutatná, hogy mégsem Petőfi Sándor földi maradványairól van szó, végleg lezárulna egy vitatott kérdés. Ha azonban az ellenkezője derülne ki, az egyesek szerint borzasztó csapás lenne arra a legendára, amely nagy költőnk alakját népünk körében közel 150 éve övezi. Ez pedig - mondják - szent dolog, megsemmisítése elkerülendő... De tényleg elkerülendő? Hát nem lenne-e óriási hatással népünkre, ifjúságunkra, ha egy kiskőrösi hősi sír felrázná a magyar nemzetet amúgy is letargi- ás állapotából és búcsújáró hellyé tenné nagy költőnk szülő- és nyugvóhelyének városát? Éppen a millecentená- rium évében? Tudom, tudósaink és „illetékeseink” a féltékenység és az irigység szorításában is vannak, de megjegyzem: ha nem segítik elő a probléma tisztázását, annak a látszatnak tüzelnek alá, hogy esetleg sejtik csal- hatatlanságuk csődjének lehetőségét. Ezért védekeznek a kegyelet megsértésének fegyverével. Pedig nagy költőnk édesanyja nem egy darabka csontocskát, hanem büszke szívét is feláldozta volna azért, hogy hős, nagy fiával a drága szülőföldben együtt álmodja tovább gyönyörű álmait... Deme Dezső _Szólástér í rja: az Olvasó Alkotmányosan is lehet Az ország gazdasági helyzete olyan kényszerintézkedésekre készteti a kormányt, amelyek rendkívül érzékenyen érintenek széles tömegeket. Nagyon nehéz a higgadt értékelése annak, hogy ezekből mennyire hiányzik a szociális érzékenység, a humánum. Az bizonyos, hogy a kormánynak nem sok választási lehetősége van. Ezt a helyzetet nem a jelenlegi és nem is az Antall, illetve Boros kormány hozta létre. A gyökerek évtizedekre nyúlnak vissza és ma a múlt gazdaságpolitikájának súlyos örökségét kell megszenvednünk. Egyre nagyobb méretű az elszegényedés, magasra csapnak az elégedetlenség hullámai. Talán nem mindig indokolatlanul. A növekvő elégedetlenség pedig legjobb táptalaja a politikai kalandorság- nak. .Nemzeti színekbe csomagolt frázisokkal, hamis, felelőtlen és teljesíthetetlen ígérgetésekkel, álhazafias demagógiával könnyű az elégedetlenséget meglovagolni önző célok érdekében. A tudatos feszültségkeltés, az egyéni törtetés párt-palást mögé bújik, „nép-nemzeti” álcában tetszeleg. Az elégedetlenség megakadályozza, hogy ezeket időben felismerjük. Mint ahogy azt is, hogy az olcsó, ismert szólamokkal tűzdelt demagógia amellett, hogy hatalmi törekvéseket rejt, leplezi a tehetség és az alkalmasság hiányát is. A hatalom birtoklására törő karrierizmus előtt semmi sem szent, a legnagyobb nemzeti ünnepünket is igyekszik felhasználni önző céljaira. Nem törődik azzal, hogy e tűzzel való játék beláthatatlan következményekkel járhat, mert számára csakis saját érdekei léteznek (még ha ezt tagadja is). A magyar népnek már nincs elég erőtartaléka ahhoz, hogy újabb kríziseket küzdjön le. A diktátori hajlamokkal párosuló karrierizmus, megtévesztve az elégedetlen tömegeket, olyan helyzetet teremthet, ami hosszú időre visszavetheti az amúgy is nagy nehézségekkel küzdő társadalmat. A nemzetközi közvélemény is érzékenyen reagál az ilyen jelenségekre, amit jövőnk szempontjából nem lehet figyelmen kívül hagynunk! Ha a jelenlegi kormány munkája nem a haladást segíti, ha a nehézségekből való kilábalásnak vannak humánusabb lehetőségei, ha az intézkedések valóban szakszerűtlenek, akkor van alkotmányos megoldás. De semmiképpen nem az utcán és nem látványos aláírásgyűjtéssel! Az elkeseredés nem jó tanácsadó és csak a zavarosban való halászást segíti. Nem szabad életteret adni a törtetésnek, a hamis szólamoknak. Gondoljunk arra is, hogy a túlzott hangoskodás rendszerint a rossz lelkiismeret jele. Könnyű olyan ígéreteket tenni, amiknek teljesítését csak évek múltán lehet számonkérni, amikor már helyrehozhatatlanok a károk. A társadalom mai hangulata olyan, hogy az öncélú, félrevezető retorika nem marad hatástalan. A társadalom súlyos gondjait elsősorban maga a társadalmi összefogás oldhatja meg és nem a felelőtlen ígérgetés. Nem egyes személyek, nem egy párt, hanem csakis a közös, józan gondolkodás, munka hozhat eredményt. Minden más csak a nehézségeket növeli. Adám Mátyás Bogács Nemzetpusztítás vagy felemelkedés? A Magyar Egységért Mozgalom által közölt közvetett kormánybírálaton hosszasan töprengtem. Mennyire valós problémákat közölnek? Vajon a Csurka- féle és egyéb ellenzéki mozgalmak „csak-azért-is-mást mondunk” hatalmi harc megnyilvánulásáról van-e szó, vagy közvetlen veszélyről? Az első megnyugtató gondolat ami ezzel kapcsolatos, hogy az Antall-kormány is NATO- tagságot, a NYEU-hoz való csatlakozást szorgalmazta. Most pedig a posztkommunistának nevezett kormány hasonlóképpen cselekszik, tehát különböző beállítottságú szakemberek többsége jutott ugyanarra a következtetésre. Nincs jobb megoldás. Az országunk kicsi, kevés az ásványi kincsünk, rengeteg az ország adóssága, nincs saját tőkénk. Ha saját erőből próbálnánk kifizetni a külföldi adósságot, hasonló szenvedéseken keresztül odajutnánk, mint annak idején Románia. Nem lehet jobbat kitalálni, csatlakozni kell komoly gazdasági közösség(ek)hez. Égy valóban működő szövetséghez, a legfejlettebb országok közösségéhez. E csatlakozásnak ára van. A függetlenségünk egy részének feladása, a rengetegbe kerülő jogi, gazdasági, szerkezeti átalakítás. E folyamatnak vagyunk most tanúi. Mit kapunk, mit kaphatunk cserébe? Nos, nemcsak a családi pótlék megrövidítését és megszorításokat. Az elmúlt években Magyarországra hozták a legtöbb működő tőkét, több mint nyolcmilliárd dollárt. A privatizációs szerződések szerint a villamosenergia- és a gázipart is rövidesen fejlesztik, ezáltal növekedhet a hatékonyság. Ami még biztosabb, a felújítások hiánya miatt nem állnak le erőművek. Csak az energia árát meg tudjuk fizetni. A túlzott áremelés ellen a kormány biztosítékokat igyekezett beépíteni. Azt se feledjük, hogy a befektetők elemi érdeke eladni a megtermelt energiát, így jutnak majd a pénzükhöz. Egy nemzetek feletti kormány - ha létrejön - sokkal kevésbé lehet veszélyes, mint egy önmagát „mindenek feletti”-nek kinyilatkozó és világuralomra törő egyetlen országé. A nemzetek feletti kormányt eleve korlátozott jogokkal, demokratikus alapon hozhatják létre, s mint ilyennek, minden nemzet érdekeit figyelembe kell vennie. Az érdekeket viszont tudni kell megvédeni, érvényre juttatni. Ehhez jól felkészült szakemberekre lesz szükség, akik mögött egy művelt, keményen dolgozni tudó ország fog állni. Reméljük így lesz. Ha eljön az ideje, adóban, fizetésben optimális mennyiséget követeljünk, hogy a tőke megtérüljön, plusz normális, elfogadott haszna legyen, azaz mindenki jól járjon. Következésképpen felemelkedés vár ránk, ha ide csalogatjuk a tőkét, aztán tudással, munkával, szorgalommal segítjük életre és a tőke működése közben s mellett meg- védjük az érdekeinket. Rátkai János matematikus, Miskolc Olvasóink figyelmébe! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük,, hogy a Szólástér rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg. , K
