Észak-Magyarország, 1996. március (52. évfolyam, 52-76. szám)

1996-03-23 / 70. szám

Március 23«, Szombat Műhely ÉM-hétvége VII „Társaság-kötés” Kassán (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 6.) Baráti Szabó-emléktábla Kassán Fotók: Bujdos Tibor Porkoláb Tibor Az 1787. esztendő „Sz. András Havának 13d,k Napján” az egykori jezsuita kollégium egyik első emeleti szobájában „a Tudományoknak s Hazai Nyelvnek előmozdítására” és „az a végett heten­ként vagy holnaponként közrebocsáttatni szo­kott írások” megjelentetésére szövetkezett egy­mással három Kassán élő literátor: a „pompás orgánum és kihagyó ihlet” Baróti Szabó Dávid, a „nemes kovalélek” Batsányi János és „a század kegyeltje” Kazinczy Ferenc (ahogy Németh Lász­ló találóan jellemzi őket). Baróti Szabó meg is verseli a Kassai Magyar Társaság megalakítá­sát: „Szürkületre hajolt az idő, ’s Parnassus’ he­gyére / Gyúladozó három Magyar őszve-kerüle. Keverte / Barna haját eggyiknek ezüst: más ket- teje nyíló / Esztendőkre, virág-szál-ként, lépett vala. Hármok’ / Testében egy szív lakozott, egy lélek. Elö-jött/A’ Tudomány’ ’s Nyelv’ dolga meg­int.” (Társaság-kötés). 1788 nyarán aztán meg is jelent a triász „folyóírása”: a Magyar Museum - az első magyar nyelvű irodalmi folyóirat. A „tár­saság-kötés” nevezetes épületét (egykoron „do- mus regia”, azaz a királyi helytartó háza, majd a felsőmagyarországi főkapitányok székháza, 1654-től a jezsuiták kollégiuma, a kassai egye­tem, később a jogakadémia székháza, 1811-től a premontreiek rendháza) 1898-ban emléktáblá­val jelölték meg. (Az egykori emlékábla szövege: EBBEN A HAZBAN, HOL HAJDAN KIRÁ­LYOK ÉS FEJEDELMEK LAKTAK, HOL HIT­VALLÓK SZENVEDTEK VÉRTANUSAGOT, hol jezsuita tudósok munkálkod­tak ISTENÉRT ÉS HAZÁÉRT, ITT ÉLT 1777- TŐL 1797-IG BARÓTI SZABÓ DÁVID. NALA ES VELE EGYÜTT ALAPÍTOTTÁK 1787 NO­VEMBER 13-ÁN KAZINCZY FERENC ÉS BA- CSÁNYI JÁNOS A KASSAI MAGYAR TÁRSA­SÁGOT ÉS ELSŐ FOLYÓIRATUNKAT, A MA­A kassai Kazinczy-emléktábla GYÁR MUSEUMOT. MEGJELÖLTE A KAS­SAI PREMONTREI FŐGIMNÁZIUM 1897-98. ÉVI IFJÚSÁGA.) Baróti Szabó kassai évei alatt a retorika tanáraként lakott ebben a nagy múltú épületben. (Kazinczy „egy háromsorú nagy épü­letről” ír, „melynek bádoggal bevont kettős tor­nya, s a legszebb helyen fekvése” azonnal kitalál­tatta vele, hogy „egykor jezsuita birtok volt”, hi­szen a jezsuiták „a helyválasztásban is mesterek valának”. 1790-ben egyébként maga Kazinczy is lakott itt.) 1995-ben aztán ismét emléktáblát avattak az egykori rendház (Hlavná u. 67.) hom­lokzatán. A magyar és szlovák nyelvű, dombor­műves tábla szövege: ITT ÉLT ÉS DOLGOZOTT / BARÓTI SZABÓ DÁVID / 1739-1819 / KÖLTŐ ÉS PAPTANÁR. Batsányi, aki huszonnégy évesen, Orczy Lő­rinc pártfogoltjaként nem sokkal a „társaság-kö­tés” előtt került Kassára, éppen a jezsuita kollé­giummal szemközt, a kamarai igazgatóság ba­rokk palotájában tevékenykedett gyakornok­ként. Á kamara egykori épületét (Hlavna u. 70.) 1963-ban kétnyelvű, piakettes, fehérmárvány emléktáblával (Borsos Miklós alkotása) jelölték meg: „TÉGED SZABADSÁG, TÉGED ÉNE­KELT!” / EBBEN A HÁZBAN ÉLT ÉS ALKO­TOTT / BATSÁNYI JÁNOS / 1763-1845 / KÖL­TŐ ÉS FORRADALMÁR, AKI AZÉRT / SZEN­VEDETT, HOGY FELVIRRAD JÓN AZ / A KOR, MELYBEN A SZABADSÁGOT MÁR / NEM LE­HET TÖBBÉ BEBÖRTÖNÖZNI. /1963. Batsányi a második számtól lényegében egye­dül szerkesztette a Magyar Museumot: Baróti Szabó egyre inkább a háttérbe húzódott, Ka­zinczy pedig - a Batsányival való ellentétek mi­att - egy új lap kiadására szánta el magát. Az Orpheus első száma 1789 decemberében készült el Länderer Mihály kassai nyomdájában. Mind­két folyóirat 1792-ben szűnt meg egyrészt az anyagi nehézségek, másrészt az egyre kilátásta­lanabb politikai helyzet következtében. A politi­kai közállapotokra jellemző, hogy Batsányit 1793-ban azért bocsátották el hivatalából, mert radikális politikai költeményei (A franciaországi változásokra, A látó, Serkentő válasz Virág Be­nedeknek, Levél Szentjóbi Szabó Lászlóhoz) fel­keltették a kassai cenzor figyelmét. A pogárosult, egyre inkább szellemi központ­tá, regionális fővárossá váló Kassán eltöltött idő­szak - akárcsak Baróti Szabó és Batsányi esetében - Kazinczy élet­pályájának is a legjelentősebb peri­ódusai közé sorolható. Első hosszabb kassai tartózkodása 1779 szeptemberében kezdődött. Joggyakornokként több mint egy évig lakott a városban. Már ekkor felkeresi Baróti Szabót, ám a pálya­kezdő ifjú és a nagytekintélyű pro­fesszor találkozása — legalábbis a Pályám emlékezete szerint - nem a legszívélyesebb légkörben zajlott le („a fás ember oly tartalékkal foga- da, hogy nem tudhatám, tisztelet­ből bánik-e így velem, vagy mivel egy kis testű fiúcskához leereszked­ni poétái méltóságához illetlennek tekinti”). A család Kazinczyt vár­megyei pályára szánta, és Orczy Lőrinc főispán segítségével először abaúji tiszteletbeli vicenótáriussá, táblabíróvá, majd később aljegyző­vé neveztette ki. Második (immár jóval hosszabb) kassai tartózkodása tehát a biztos megyei karrier remé­nyében vette kezdetét 1784 végén. Azonban két évi aljegyzősködés után - Török Lajos ajánlatát elfo­gadva - kilépett a megyei szolgá­latból, és a kassai tankerület iskolafelügyelöje- ként a jozefinista iskolareform végrehajtója lett. Sikeres tanügyi inspectori tevékenységének a katolikus klérus támadása és a Helytartótanács határozata vetett véget: 1791 áprilisában fel­mentették tisztségéből. 1792 nyarán végleg el­hagyta a várost, és visszaköltözött Regmecre. Az egykori Fekete Sas fogadó homlokzatán (Hlavná u. 25.) 1981 óta relief (Bartusz György alkotása) őrzi Kazinczy emlékét. Szövege: ITT ÉLT ÉS / DOLGOZOTT / A KÖLTŐ ÉS / NYELVÉSZ / KAZINCZY FERENC / 1759-1831. Ezt épületet egyébként 1901-ben egyszer már domborműves emléktáblával jelölte meg a kassai Kazinczy Kör. (A hajdani emléktábla szövege: VÁROSUNK FALAI KÖZÖTT EBBE A HÁZBA SZÁLLOTT ELŐSZÖR A XVIII. SZÁZAD 80-AS ÉVEIBEN KAZINCZY FERENC. MEGJELÖLTE KASSA VÁROS KÖZÖNSÉGE 1901. AUGUSZTUS 18- ÁN.) A fogadót Kazinczy így mutatja be: „Nyolc óra után vala az idő, midőn Kassára beértem. Kocsisom a fekete sashoz vitt, azt állítván, hogy a városban bent több fogadó nincsen, s én meg is nyugodtam rajta, mert az épület külső formája sokkal biztatott; de óvjon az Isten minden utast tőle. Közel kelle egy fertályig várakoznom, míg a sok béna vendégfogadói nymphák, a konyhát üresen hagyván, fiilönfogva hozták elő a kelnert. Nem kaptam szobát az utcára, mert azok el vol­tak foglalva egytől egyig, s egy tömlöcforma setét szurdikban vontam meg magamat.” A Fekete Sas azonban nemcsak a Kazinczy-kapcsolat mi­att tekinthető Kassa talán legismertebb irodalmi emlékhelyének: kassai látogatása során Petőfi Sándor is ebben a fogadóban szállt meg, az ön­kényuralom időszakában pedig - versei miatt - Tompa Mihály „raboskodott” két ízben is az épü­letben. (Egykori közös emléktáblájuk szövege: EBBE A HAZBA SZÁLLOTT 1845.' ÁPRILIS 3- ÁN EGY ÉJTSZAKÁRA PETŐFI. ITT SZENVE­DETT A HAZÁÉRT FOGSÁGOT 1852-BEN ÉS 1853-BAN TOMPA MIHÁLY. MEGJELÖLTE A KASSAI PREMONTREI FŐGIMNÁZIUM 1903- 1904. ÉVI IFJÚSÁGA.) Sajnos ez a magyar múl­tat idéző tábla is áldozatul esett a történelmi sorsfordulatoknak. (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában megjelenő könyvből.) Kötőavatás A kenézlői származású Pásztor Attila, aki most Ka­rosban él feleségével és kicsi lányával, mindössze huszonkét éves. A költői mesterséget három éve mű­veli és tanulja. Amikor először kért tőlem szakmai útbaigazítást, még egyikőnk sem tudhatta, hogy kezdeti kísérletei után ilyen gyors fejlődéssel reagál majd kemény bírálataimra. Azóta egy kötetnyi meg­lepetés van már a tarsolyában. Csak remélni tudom, hogy ő, aki egyszerre szeretne az ót felnevelő táj és népe szószólója lenni, mihamarabb nyilvánosság elé léphet első verseskönyvével. Finta Éva Pásztor Attila vtrsei A vörös szupernóva Kihajtja táltosuk, sötét lovát Az ég legelni. Fényes illatot Lehelve, széllobogta csillagok Között keres egyet, amely korán A rőt halálba szórta szét porát, De egy világ nyögi, amit hagyott, S figyelve féli még a tetszhalott, A semmisült, vörös szupernóvát. Az üstökös szemek lesik az űrt, Amerre milliárd darab repült; Talán hiába van keresni már. A mag, mi támadó tömeg maradt, Lapulva vár az éj-palást alatt, Hová az ég lova legelni jár. Magyar család Csontokra épült a házunk Megállt a sok viharon át Segélyt kaptunk és megástuk Saját agyunk Trianonját Elbúcsúztunk fiainktól Vitték őket renegátok Pelenkázott gyilkosokból Lettek síró veteránok Leányunk mind másnak szépült Csak asszony volt sohase nő Csodálkoztunk: idegent szült Felneveltük haza se jő * Csak kert maradt mit bevetünk A hazából egy zöld darab Az igazság is egy nekünk: A Föld az mindig föld marad Pázmándy László Bukott angyal Múzsámnak Bukott angyal ül a halálos csendben Magánya jégh ideg temetői szél Könnyűnek találtatott a mennyben Sorsa a végtelen száműzetés Uram, te látod arcán a könnyet Patakként csörgedez lefelé Hangtalanul sír, búcsúzik tőled Társa csak vétke lesz, a szenvedély Nem tudott tenni semmit az ellen Az őrangyal bűne, emberi bűn Szerette azt, kit őrizni kellett Angyali módon, de végtelenül Uram, hagyd hát őt emberré lenni Ne bün tesd, miről nem tehet rég Bukott angyal ül halálos csendben Magánya jéghideg temetői szél „Egy szegény nő, isten látja, / Nincs a földön egy barátja, / Agg szegény és gyámoltalan, ül >nagán a csendes lakban...” Az idős hölgy, aki a verset mondja egyáltalán nem gyámoltalan, noha semmivel sem lehet fiata­labb, mint a Vörösmarty által niegénekelt asszony, aki - mint tudjuk - könyvét kétfelé osztot­ta... Tényleg tudjuk? Dehogy! A ver­set magam is ötven éve hallot­tam utoljára, pedig a Hét évszá­zad... antológiában olvasható. Csak éppen a tankönyvekből hagyták ki, az utóbbi félszáz esz­tendőben, úgyhogy, akik még emlékeznek rá, vagy netán könyv nélkül is tudják, már nem fiatalok. Úgy vélem, Eötvös Jó­zsef második miniszterségétől az iskolák államosításáig minden elemista olvasókönyvben szere­pelt; ezért is vált némely sora szállóigévé. Például: Régi jó, de kopott, jószág... vagy: S fele ide, fele oda... Mindazonáltal tán mégsem fö­lösleges vázolni a vers tartal- Ufiát. Nos, a hajdan jobb napo­kat látott nagyasszonyhoz (hihe- tően a költő édesanyjáról van szó) bekopogtat bizonyos Sára néni, s imádságos könyvet kér. De hát az elárvult házban szent könyv sincs már heverőben, így hát az özvegy régi Rózsakertjét - „melyet... egy pár ernyedt szál tart öszve, / Oly igen meg van viselve” - felezi meg, osztja ket­té... Azon kapom magam, hogy né­mán mozog a szám; memorizá­lom, s a szavalóval együtt mon­dom a. sorokat. Persze, többször megakadok, de az utolsó versszakot hibátlanul tudom: „Most a két jó öregasszony / Hogy semmi jót ne m ulasszon, / Fél könyvből, de nem fél szívvel / Imádkozik este regvei, s ha van isten mennyországban, / Nem imádkoznak hiában. ” Köz­ben nemcsak a versmondó, ha­nem az apám hangját is hallom, amint évről évre bemutatja Vö­rösmarty költeményét, abban a régi osztatlan iskolában, ahová 4-5 éves korom tól rendre beülte­tett anyám, akinek mi. gyerekek sokszor „idegeire mentünk” a la­kásban. De mivégre áll ezzel a verssel pó­diumra - a sok-sok fiatal között - egy nagymama, vagy akár dédnagymama korú hölgy, aki nem színésznő, akinek nem ke­nyere a szereplés? Otrombaság lenne megkérdezni. A magatar­tásából, a szövegmondásból, a jelenlétéből kell kitalálnom. Meglep, hogy minden hang, minden mozdulat mennyire hi­teles. Természetes egyszerűség­gel, póztalanul születnek újjá a költői sorok; a megindító törté­net íve töretlen... És - ami a leg­Gyarmati Béla nagyobb dolog - semmi érzelgős­ség, semmi önsajnálat. A szava­ló (miként oly sokan) nincs meg­hatódva önmagától; bár egészen sajátja a verses história. Semmi kétség: a fellépést nem magamutogatás, nem szereplési vágy ösztönözte, hanem valami­féle belső igény. Még egy - tán végső - bizonyítása annak, hogy teljes életet élek! A vállaimra ne­hezedő évtizedek ellenére, a nyo­masztó emlékek dacára is - tel­jes, igényes életet. Mert csak így érdemes. így méltó! Mindez ben­ne van az idős nő jelenlétében; szégyen volna, ha nem venném észre... Egyszerre mégis nyugta­lan leszek, mert jóllehet, hogy én - itt és most - észrevettem, meg­sejtettem valamit, de milyen ér­zéketlen az öregek iránt a mun­kaképes korúak (a minősítés per­sze sántít, mert az öregek többsé­ge is dolgozik) társadalma. Nem, nem a szociális érzékeny­ségről beszélek; az intézményes gondoskodásról, meg az Életet az éveknek, s más nemes akciók­ról. Mindez fontos, hasznos. Mint a napközik meleg ebédje, fűtött szobái, vagy az orvosok kö­zelsége. De a Hogy vagyunk, hogy vagyunk?-s ehhez hasonló - sztereotip érdeklődés helyett ki kérdezi meg az öregeket, hogy miről, mit gondolnak? Hogy mi a véleményük a társadalmi je­lenségekről, az országos gondok­ról, a közélet szereplőiről, akik - a fejünk fölött - üzengetnek egy­másnak. Ki figyel idős -ám még alkotó erővel bíró - emberek kia­datlan kézirataira, a magány­ban fogant tervekre és terveze­tekre, melyekből egyáltalán nem lenne haszontalan egyet s mást megvalósítani. Az öregség nem jelent egyben bölcsességet (de szenilitást sem okvetlenül), így hát olykor körül kellene nézni, hogy kitől kaphatunk tanácsot, azok közül, akik már nem vesz­nek részt a mindennapok gya­korlati tevékenységében. De hisz’ tanácsadóként... Az Istenért, csak ezt ne! Azaz ne adjunk ala ­mizsnát tanácsadói tiszteletdíj címen, mikor valójában nem igé­nyeljük a régi szakember taná­csait. Kedvelt íróm édesapja utolsó éveit, s végső napja it idézi fel. Az öregembernek a világa is össze­töpörödik - olvasom. Persze a vég elkerülhetetlen, de vajon a testtel együtt kell-e töpörödnie a szellemnek, a léleknek is? Gyaní­tom, hogy a szellem lefojtott, vagy kényszerűen kioltott láng­jai miatt hűl ki, sorvad el a test. Hisz’ha már nincs m iért élni, ha már csak vegetálni lehet... Doktor úr, a maga szíve sose fáj? Ismerjük ugye a régi slágert. De azt tudjuk-e, hogy a doktor úr szíve akkor kezd fájni, mikor többé már nem hívják beteghez. A professzor akkor kezd töpöröd­ni, mikor már nem állhat kated­rára, és az öreg csikós akkor vált sírhelyet magának, mikor már nem ülhet nyeregbe. És volt egy öreg hírlapíró, akit valahol, va­lakik kilakoltattak abból a szo­bából, ahol évtizedeken át dolgo­zott, s másnap reggelre meghalt az éltes (és életes) zsurnaliszta. ,Az ember fáj a földnek... ” (Ez is Vörösmarty.) De mi minden fáj az embernek ? Több fényt! - mon­dotta Goethe a halálos ágyán. Több levegőt! - szikrázott föl utoljára a felmetszett gégéjű Kosztolányi szelleme. A fogyó korházi ágyakon haldoklók tes­téből most csövek és huzalok me­rednek ki, az agy meg eltompít­va... A korszerű gépek még segít­hetnének tán, de vagy gép nincs vagy szakember... Méltatlan ál­lapotok. Sokszor még egy fél imakönyv sincs kéznél, amiből legalább félszívvel imádkozhat­na, akiben még pislákol a hit.- Látom, neked nagyon tetszett A szegény asszony könyve - szó­lít meg valaki az elnéptelenedő teremben.- Nosztalgia! - válaszolok a le­hető legrövidebben, mert nincs kedvem beszélni. Szószólóban x.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents