Észak-Magyarország, 1996. február (52. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-24 / 47. szám
ÉM-imfergó_______ A Magyar Demokrata Fórum közelgő tizedik, elnökválasztó országos g)>iílése előtt kértünk interjút Szabó Ivántól és Boross Pétertől. II. oldal ÉM-riport_________________ Van, amikor a kísérlet csak „ijesztésiil” szolgál: a megértésre vágyó egyén gyakran emlegeti a halált, gyógyszert gyűjt - ág}’, hog}> észrevegyék. III. oldal Műhely ___________________ I I. Rákóczi Ferencet nemcsak jeles államférfiként és fejedelemként, nemcsak ideálként tiszteljük, hanem a barokk próza mestereként is. VII. oldal „Lékhorgász" Fotó: Dobos Klára A hét embere Gadóczi Bertalan a jegyzők elnöke Szabó Nóra Edelény (ÉM) - A bizalom energiát ad, az emberekkel való közvetlen kapcsolat pedig rálátást, tájékozottságot. Ez Gadóczi Bertalan véleménye, s a kölcsönhatás nála egészen biztosan nem hiányzik, hiszen bizalmat kapott társaitól: a héten a Jegyzők Országos Szövetsége megyei intézőbizottságának elnökévé választották. Bizalmat kapott akkor is, amikor az edelényi téesz villanysze- relőjeként, 27 évesen munkahelyi ösztöndíjból kezdett jogot hallgatni Szegeden. Ha megállapítása igaz, nem csoda, hogy energiája doktorátushoz segítette, s mivel bizalomnak továbbra sem volt híján - téesz-jo- gászként dolgozott tovább -, a közigazgatás is felfigyelt munkájára, helyismeretére, kapcsolataira. Amikor Edelény városi rangra emelkedett - 1986 januárjában -, az ezt követő nyáron megkereste a városvezetés, vállalná el a tanácstitkári teendőket. Elvállalta. Hogy a bizalom volt a döntő itt is, vagy a kihívás, ma már nehéz volna megállapítani. Az azonban tény, hogy a rendszerváltáskor ő is megpályázta a jegyzői munkakört, és ismét neki szavaztak bizalmat, ez pedig azóta is tart. A jelen írás indító bölcseletét alapul véve, energiának, munkakedvnek is lennie kell Gadóczi Bertalannál, s ezt maga is alátámasztja:- Szeretek vitatkozni, ez a munkánk alapja. Annak pedig a leginkább örülök, hogy nem bólogatójánosokkal vagyok körülvéve, hanem szakmailag kiváló munkatársak vesznek körül. Számomra az az értékes kolléga, akitől megkérdezhetem, mi a javaslata. Ez a harmincfős hivatali apparátus nem azt számítgatja, hogy mikor nem vagyok itt, számukra is biztonságot ad, ha megbeszélhetünk minden problémát. Ugyanez a helyzet a képviselő- testülettel: már előre szeretek őszintén tisztázni minden nézetkülönbséget, hogy nyugodtan tudjunk tovább dolgozni. Az utcán az emberek megállítanak, tanácsot kérnek. Úgy érzem, a város elfogadott. Edelény nem könnyű eset. Sok a társadalmi, szociális probléma, ez megnehezíti a döntéseket. A jegyző szerint mégis jó irányba halad a település, most kezd város lenni. Figyelemre méltóak az eredmények, látványos a fejlődés.- A kisváros hátránya, hogy sokan ismernek, állandóan figyeli valaki, hogy éppen mit tesz egy közigazgatási vezető. Az előnye viszont, hogy problémaérzé- kenyebb vagyok. Jegyzőnek lenni számomra nem hatalmi pozíció, hanem felelősség. Ez a város hozzám tartozik, én pedig Ede- lényhez. De nem szabad elszigetelve élni, ki kell lépni. Gadóczi Bertalan kilépett. Egy közismerten hátrányos helyzetű régió elnök-jegyzője lett. A hátrányos helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a jogalkotás és a jogalkalmazás sajátos útvesztőjében kell közlekedni. Ténferegni nem szabad, határozott léptekkel kell megközelíteni a kijáratot. Menet közben pedig a tapasztalatcsere a legfontosabb. Nem biztos, hogy amit másutt feltaláltak, azt itt nulláról kell kutatni, és az sem egyértelmű, hogy ez a megye nem szolgálhat szakmai újdonságokkal a kormány, a törvény- alkotás számára. Ezért van a szövetség.- Ez most olyan szakmai közeg, olyan műhely, ahol nem szégyen, hanem kötelesség kérdezni és tanácsot adni. Itt érvényesülnie kell a partnerségnek, nincs lekezelés. A rendszerváltással egy igen komoly űr keletkezett a közigazgatás középszintjén. Az tény, hogy nem kell közbeiktatni felesleges vízfejeket, csakhogy a lent és a fent nagyon messze van egymástól. Meg kell oldani a vidéki elszigeteltséget a térségi fejlesztések érdekében. Ráadásul annak tudatában, hogy a jelenlegi középszintű szervek működése egy rémálom, sem lefelé, sem felfelé nem látják el megfelelően a funkciójukat. Most derül ki, hogy szükség van a járásokra, a kistérségi összefogásra, hiszen gombamódra születnek az ön- kormányzati szövetségek. Biztos vagyok benne, hogy mi egy nagyon korszerű munkát vállaltunk fel és megoldjuk az átmenetet, úgy, hogy nem befolyásolnak bennünket politikai áramlatok. Az objektivitás ebben a helyzetben egyenlő a törvényességgel, a települések érdekeivel. Gadóczi Bertalant egyhangúlag választották elnökké a jegyzőtársak. Ez meghatározó tényezője a munkatársi kapcsolatoknak. Elismerése a múltbeli tevékenységnek, érvényre juttatása a jövőbeli bizalomnak. Na tessék, már megint a bizalomnál tartunk. Lehet, hogy így kerek ez a portré? Iskolapélda Filip Gabriella Se név, se cím, se semmi. A gyermek érdeke. A megbukott gyermeké. Bosszút állna rajta a tanár vagy az iskola, ha megtudnák, hogy szót emeltek a jogtalan buktatás miatt. Mert jogtalan. Biztos, hogy jogtalan! Csak abból az osztályból, ahová a gyermek is jár, húsz diákot buktatott meg ez a bizonyos tanár. Mit csinált akkor év közbeni! Húsz gyerek egyetlen osztályból! Ez azért mégiscsak elgondolkodtató! El is gondolkodik erősen az iskolaigazgató. Tudni szeretné, ki lehet ez a diák az ezerháromszáz közül. Vagy legalább azt, hogy melyik osztályról van szó, mert van ebben az iskolában negyvennyolc. De hát a gyermek érdeke miatt hiába várja a választ. Azt meg ő nem mondja - mert nem emlékszik - hogy hol volt ilyen magas a bukottak száma. így aztán azt sem tudja, ki lehetett ez a szigorú tanár. De miért őt kérdezzük?! Nem az iskolaigazgató határozza meg az érdemjegyeket. A szaktanár mondja meg, mennyit ér a féléves, éves munka. A döntését még az osztályozó konferencia sem befolyásolhatja. Persze, a kirívó esetekre odafigyelnek. Az igazgató gyakran felteszi a kérdést, hogy megtett-e mindent a tanár az eredményesség érdekében. Hiába böngésszük a statisztikákat, nem találjuk a „húszasokat". Egyetlen osztályban volt feltűnően magas a bukások száma. A harminchat diákból tizenöt bukott. (De őket négy vagy öt tanár buktatta. így kideríthetetlen, ki közülük a legkegyetlenebbek legkegyetle- nebbike.) Hol van már a bukásmentes iskola ?! Megbukott. Célnak persze jó lett volna. Csak éppen elérhetetlen. Mert hiába görbült az érdemjegy, ha csak az értékelhetetlen tudást takarta el. Persze, az életben nincs jelentősége a bizonyítványnak. Sehol sem nézik meg, milyen jegy van benne. (Legalábbis ezzel szoktuk vigasztalni magunkat.) Úgyis kiderül az emberről, hogy mit ér. Mint ahogy az is, hogy mit nem ér... Az egyik szakmunkásképző osztályaiban felmérték az év eleji tudásszintet. Magyarból 1,7, matematikából 1,4 volt az átlag. Talán szigorúak voltak a tanárok, talán hibás volta mérőeszköz. Ki tudja?! Az viszont tény, hogy az idén is több olyan nyolcadikos adta be felvételi jelentkezési lapját, aki félévkor megbukott. De akinek a tanév végére érvényes bizonyítványa lesz, biztos, hogy helyet is talál magának valahol. Valahol valamit tanulhat... Mert ahogy hiányszakmák vannak, ugyanúgy vannak olyanok is, ahová alig akad jelentkező. Persze, ilyen indulás után ugyan miért várnánk, hogy sikeres lesz a folytatás?! Miért nem tanulnak a gyerekek?! Miért?! Nem tanulnak? Éppen a napokban jelentek meg a felsőoktatási statisztikák. Láthattuk, milyen sokan jutnak be a főiskolákra, egyetemekre. Pedig vannak olyan szakok, amelyek „megkövetelik" a jeles bizonyítványt, és természetesen a nyelvvizsgát is. Ezért pedig nagyon sokat kell dolgozniuk a diákoknak és tanáraiknak. Sőt, a szülőknek is. Mert ha biztosra akarnak menni, különórákat vesznek. A nyelvtanfolyamokat sem adják ingyen. Ennek ellenére is előfordulhat - még az eminensekkel is hogy nem jutnak be elsőre a választott egyetemre, főiskolára. No, őket viseli meg igazán a kudarc. De ők azok, akik újra és újra megpróbálják. Előbb vagy utóbb, de diplomások lesznek. Az állandóan bukdácsolók, a közönyösen lemondok nem sokat törődnek a diplomával. Az érettségivel sem. A szakmunkás-bizonyítvánnyal sem. Semmivel. És azt' sem tudják, hogy ők az igazi vesztesek. Persze, nem a diploma miatt. Hogy miért tanul az egyik gyerek, és miért nem a másik?! Miért adja fel a versenyt az, aki még el sem kezdte? Mi történt azzal az állandóan kérdező kisgyerekkel, aki addig nem nyugodott, amíg minden miértjére választ nem kapott?! Ki hibáztatható azért, ha egy általános iskolás nem akar tanulni? Most következhetne az egymásra mutogatás. Mertolyan egyszerűen kimondjuk: nyilván a tanára hibás, mert az ő feladata lenne, hogy tanítsa a tanulót. Ő meg erre azt mondja: a tanulónak meg tanulni kellene. Mire egy lehetséges válasz a sok közül: minek tanuljak, úgysem lesz munkám... Aztán még lehet bűnbakokat keresni: a családot, a televíziót, a rossz barátokat, a pénztelenséget, ezt az egész megbolydult világot. Minden és mindenki felelős lehet. Csak mi nem. SAert mi nyilván jó példát mutatunk. Mert mi újrakezdjük, ha valami nem sikerül. Mert mi becsüljük a tudást. Elismerjük mások sikereit. És folyton azt kérdezgetjük magunktól: megtettünk-e mindent, amit megtehettünk...
