Észak-Magyarország, 1996. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-06 / 5. szám
ÉM-ínterjú _____________ A cirkuszban áru is kell ahhoz, hogy el lehessen adni. Magyarországon pillanatnyilag nehezen értékesíthető a honi futball II. oldal ÉM-riport_____________ A z amatőr ralizáshoz nélkülözhetetlen a kellően síkos, latyakos vagy havas burkolat, viszont jeges pályán már nem lehet irányítani a kocsit. III. oldal Kilátó_________________ A nyelvtörvény, az asszimilálás minden eszközzel való erőltetése soha nem marad visszahatás nélkül VII. oldal Telihold Fotó: Dobos Klára A hét embere Weither Teréz ____________ a Szent Ferenc Kórus karnagya Do bos Klára Mára már bizonyára elkészült a tabló. A Szent Ferenc Kórus tagjairól, karnagyairól gyűltek a képek, hogy az ünnep - az ötvenéves jubileum - alkalmából egymás mellé kerüljenek. Hogy ott központba került-e Weither Teréz, a miskolci minorita templom kántora, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy több mint 35 éve központi szerepe van az énekkar életében. „Ötéves lehettem, amikor elkezdtem zenét tanulni - meséli Weither Teréz, vagy ahogyan sokan ismerik, Tercsi néni. - Azt hiszem, édesapámtól örököltük a hajlamot, aki ugyan nem tudott kottát olvasni, de hegedült, zongorázott. Édesanyámnak is nagyon jó hallása volt. Aztán a nővérem fuvolá- zott, én orgonista voltam, nagyobbik húgom gordonka - zongora szakos tanár, kisebbik húgom ugyan nem zenész, hanem népművelő, de itt a kórusban szólista, és az ő kislánya már szintén zenész.” A kórusvezetó a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola szolfézs-karvezetés szakán diplomázott 1964-ben. Aztán elvégezte a felsőfokú kamagykép- zőt, majd az egyházkarnagy- képzőt is. Mindezt munka mellett. Tanított Nyékládházán, Mezőkövesden... Mielőtt visszakerült volna Miskolcra, négy évig a jászberényi tanítóképzőben is. Jászberénynél elidőzünk egy kicsit, mert érdekes válasz jön a „hogy került oda?” kérdésre. „Úgy, hogy Mezőkövesdről behívattak a megyei tanácsra, s megkérdezték, tudom-e, hogy a pedagógusok nem járhatnak templomba. A tanári pálya az kirakatmunka! Amennyiben kijelentem, hogy a továbbiakban nem járok, abban a pillanatban van állásom Miskolcon. Nem jelentettem ki... Viszont nézegettem a Művelődési Közlönyben, hol van álláslehetőség, és rátaláltam erre a jászberényire...” Gyermekkorától kezdve a minorita templomba jártak a családjával szentmisére. Amikor diplomázott, már itt készítettek fel az atyák. Nem, nem zenéből. Hanem például marxizmusból. Állítólag, ahogy ók elmondták, úgy könnyebb volt megérteni. A vizsga ötösre sikerült. De akkor már régen itt orgonáit. „Nyolcadikos voltam, amikor az akkori plébános, Molnár József eljött hozzánk egyik este, és azt kérdezte: Gyöngyöm, van kedved eljönni kántoromnak? Igennel válaszoltam. Másnap eljöttem a templomba és megnéztem, hogy néz ki közelről egy orgona...” Harmadikos gimnazista volt, amikor felkérték a kórus vezetésére. Azt meséli, félt a kórustagoktól, nem tudta, elfo- gadják-e az idősebb emberek. De szerencsére nem volt gond. „Azt hiszem, a zenei tudásommal nyertem csatát...” Jelenleg negyvennyolc tagú az énekkar, s mintegy húszán tudnak kottát olvasni. A karvezetó próbálkozott, hogy a többieket is megtanítja, de ez rengeteg időt elvett a próbákból, pluszórákat kellett volna beiktatni, úgyhogy feladta. Nem maga miatt, nem neki fárasztó, hanem a tagoknak, hiszen munka mellett járnak a próbákra. Mire említem, hogy persze, könnyű a „főállású” karnagynak, elmosolyodik: „Ez igaz. Csak hát itt van az összes kántori teendő, reggel, este orgonálok, s emellett heti 26 órát is tartok különböző iskolákban, óvodákban.” A zene mellett hittant tanít - mindkettő összefügg Istennel. „Amikor orgonálok, mindig imádkozom, és százszor mondom is magamban: Uram, ez most neked szól. Nagy adottság, hogy tudok improvizálni. Nagyon sok kántor azt mondja, hogy az énekek egyes versszakai között nem tud mit játszani...” Tercsi néni meg csak úgy...- vágok közbe. Mire a mosolygós válasz: „Igen, ez a ’csak úgy’, ami én vagyok... Aztán visszatérünk a beszélgetés tulajdonképpeni apropójához, a kórushoz. „Amíg nem én tanítottam az énekkart, főleg vokális műveket tanultak. Bonaventura atya az olasz zenét szerette a legjobban. Én meg főleg Haydnt, Mozartot, Beethovent szerettem, elővettem a zeneirodalom miséit.” Nem a szereplésért szerepelnek. Az elsődleges szempont, hogy a hturgiát szebbé tegyék. De ez nem azt jelenti, hogy nem hajtja őket a megmutatkozás igénye. Aztán ha elmennek valahová, ott újra á liturgiái szerep válik elsődlegessé. „Az első nyugati utunk ’89 őszén Aschaffenburgba vezetett. Később voltunk Mariazellben, ahol az éneklésünkért cserébe elengedték a szállásdíjat. Ettől többet nem is kaphattunk volna. Szép emlék Róma, ahol a pápai fogadáson énekeltünk, aztán Padova, Assisi következett. Volt egy lengyelországi kőrútunk, és jártunk a Kárpátalján is. Nagyon szép, hogy mennyire ragaszkodnak az ott élő emberek a magyarságukhoz.” S hogy mi lesz a következő ötven évben? „Én lassan nyugdíjba megyek. Most egyelőre úgy teszünk, mintha nem is lennénk ötvenévesek, nem is lenne korunk, dolgozunk tovább. Az egyik fő célom, hogy fiatal erőkkel fnssítsem az énekkart. A másik meg az, hogy megőrizzem az idősebbek és köztük a magam erejét is...” Páholyban Filip Gabriella Van aranypáholy, ezüstpáholy, bronzpáholy, proszcéniumpáholy, valamint polgármesteri, igazgatói. Sőt, királyi páholy is. (De az már egy másik rendszer, egy másik világ.) Ne bonyolítsuk a helyzetet további felsorolással! Felejtsük most el a zsöllyét is, a zártszéket is. Tekintsünk el a részletes fogalommagyarázattól! Maradjunk most csak az első három - fémes, pénzes - példánál! Ma este Páholy-bérleti előadást tartanak a Miskolci Nemzeti Színházban. Eugene Seribe Egy pohár víz című komédiáját láthatja a közönség. Drága mulatság ez. Színháznak, nézőnek egyaránt. /Xltalában nem érdekli az embert: mennyit és mennyiért próbálnak a színészek, a zenészek, a táncosok, mibe kerül a jelmez, a díszlet, a világítás, mennyit fizetnek a szerzői jogokért, milyen vastag borítékot kap a rendező, a dramaturg, a koreográfus, a súgó, az ügyelő, a kellékes, a fodrász, a ruhatáros, a nézőtéri felügyelő... Aki színházba megy, az előadásra kíváncsi. (Na, jó: azt is megnézi, kik vannak még ott.) Azt szokták mondani, ha éhesek vagyunk, nem érdekel bennünket a pék nyomorúsága, csak az a fontos számunkra, hogy elég friss-e, ropogós-e az általa sütött kenyér. Azt persze megkérdezzük: mit fizetünk mi mindezért.? De megvesszük. A mindennapi kenyérre szükségünk van, viszont többen azt állítják, hogy színházra nincs... Legutóbb éppen attól a Horváth Pétertől hallottam, aki a My fair ladyt rendezte Miskolcon, aki mellesleg drámaíróversenyt nyert, akit egyszerűen csak színházi emberként szokás emlegetni, és aki színházi munkával szerzett pénzből veszi a kenyerét. A szükségesség kapcsán gyakran idézik Nádasdy Kálmánt is, aki rendező, színházigazgató, műfordító, színészpedagógus volt egyszemélyiben, akinek a keze alatt rendezőgenerációk nőttek fel. Ő valahogy így fogalmazott: „Kérem, tessék tudomásul venni, hogy a színházra egyáltalán nincs szükség - 'hacsak' maguk nap mint nap be nem bizonyítják, nem maguknak, a közönségnek, hogy színház nélkül nem érdemes élni." Molnár Gál Péter Színházi kiskátéjában szintén leszögezi, nincs szükség színházra. „Nem hasznot hajtó termelőüzem. Hosszú távon csak ráfizetni lehet, pénzt keresni vele nem. A színház - szemben az ötvenes évek ábrándjaival - nem növeli a termelékenységet, nem fokozza a munkakedvet..." Ennek ellenére a színház működik. Ha kell, ugyanúgy sorba állunk a jegyért, bérletért, minta kenyérért. Ma este is megtelik a nézőtér. A közönség igényli a jó előadásokat. Viszont ez az érdeklődés, ez a „fizetőképes kereslet" önmagában nem tudná életben tartani a színházakat. Még az állami támogatással együtt sem elég ennyi az üdvösséghez. Thália templomaiban is megjelentek a szponzorok. Tegyük mindjárt hozzá: szerencsére. Hogy fővárosi példát mondjak, a Madách Színház - Kerényi Imre igazgató nyilatkozata szerint- nem tudta volna bemutatni Dickens Karányi éneke alapján készült Isten pénze című musicalt, ha nem segíti ki őket a bajból egy bank. A Miskolci Nemzeti Színház előadásainak színlapján is ott szerepel, hogy melyik cég támogatásával készült az előadás. A székek bársonyába lapulva pedig kis réztábla hirdeti egy-egy intézmény, vállalat, érté, bété, holding, esetleg magánszemély nevét. Hogy kerül a tábla a bársonyba? Ahogy ugyanezek a nevek felkerülnek az úgynevezett hálafalra, szórólapokra. Mindez a Páholybérlet szolgáltatásaihoz tartozik. Egyébként ez a bérlet is olyan, mint a többi. Öt nagyszínházi előadást láthat a tulajdonosa, igaz, jóval magasabb összegért. Míg egy hagyományos felnőtt bérlet a legjobb helyekre is csak 1400 forintba kerül, addig egy aranypáholy 60 ezerbe. Jelenleg közel kétszáz tagja van a Miskolci Páholynak. Ők azok, akik megtehetik és meg is teszik, hogy ilyen módon támogatják a művészetet. Nem független tehát a színház a gazdaságtól. De „csak" a színház, és nem az előadások... Kiasztó példákat láthatunk a televízióban arra, hogyan „rendezhető" be egy-egy filmbe minden támogató. De az alkotók leleményessége ellenére is kilóg a lóláb. Gyakorlott néző kapásból megmondja, mikor fordul a cselekmény a történet logikája, és mikor a szponzori szerződés szerint. A színház még tartja magát. Napról napra bizonyítja, hogy szükség van rá. Addig nem lehet baj, míg vannak nézői. És vannak szponzorai, akik örömmel veszik, ha a nevük réztáblákon csillog, viszont cserébe azt is elfogadják, ha a színpadról visszatükröződő kép időnként riasztó. Mert a színjáték célja eleitől fogva, és Shakespeare által nyomatékosává:„hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát." Jaj annak a színháznak, amely csak hízelegni akar a közönségének!
