Észak-Magyarország, 1996. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-06 / 5. szám

II ÉM-hétvége ÉM-interjú J&Mér ő., Szonthggf Az aranyvonatok Moszkvába tartottak Budapest (MTI) - A moszkvai Puskin Múzeumban, 1994 októberében különös közjátékra került sor. Miután bemutatták a négy német művészeti szakembert, vala­mennyien fehér kesztyűt húztak, olyant, amilyent ak­kor használnak, amikor drága és törékeny holmihoz nyúlnak. Néhány perc múlva megjelent egy lakájkiné- zetú alak, s az asztalra helyezett egy fekete bársonnyal letakart, aranytárgyakkal teli tálcát. Klaus Goldmann berlini muzeológus nagyítóval tanulmá­nyozni kezdte a legszebb darabot, egy női fejéket. Aztán meg­szólalt: „Igen, ez Priamosz kincse”. A híres trójai aranykincset (amelyet a nagyközönségnek is bemutatnak Moszkvában) a Hisszarlik-domb alatt találta Heinrich Schliemann, a múlt század végén. Ezután hatvan éven keresztül Berlinben volt látható, majd a háború alatt az állatkert egyik eröditmény-tornyaba menekítették. A kin­cseknek akkor veszett nyoma, amikor a szovjet csapatok be­vonultak a Harmadik Birodalom fővárosába. Alaposnak látszott a gyanú, hogy a kincsek az oroszok ke­zébe kerültek. Bizonyíték azonban nem volt. Aztán 1987-ben egy fiatal orosz művészettörténész, Gri- gorij Kozlov, miközben néhány poros dobozt áthelyezett, a Puskin alagsorában felfigyelt egy különös iratcsomóra, me­lyen korábbi feljegyzések szerepeltek bizonyos műtárgyakról. Belelapozott az irathalmazba és rádöbbent, hogy a német múzeumok tulajdonáról van szó, melyeknek állítólag nyo­muk veszett a háborúban. Kozlov egy újságírónövel kutatni kezdett a kincsek után, melyeket akár a művészettörténet legnagyobb zsákmányá­nak, vagy egyszerűen a történelem legnagyobb rablásának is nevezhetünk. Hiszen körülbelül két és félmillió kép, szobor, aranypénz, üvegtárgy, szőnyeg, könyv, ékszer szerepelt a lis­tán. A két kutató első beszámolói egy amerikai lapban jelen­tek meg, természetesen a berlini fal leomlása után. Ellopott kincsek címmel most könyvben is kiadták a nyomozásukat - írja a Corriere della Sera. Az oroszok, a náci fosztogatások ellentételeként már 1943- ban elhatározták, hogy törlesztenek. Molotov, akkori külügy­miniszter és Sztálin jóváhagyásával külön bizottságot alakí- tottak a cél érdekében. De mindjárt akadályba ütköztek: ho­gyan becsüljék fel az elszenvedett károk mértékét? Volt, aki azt javasolta, hogy egy templomért szedjenek szét egy nyuga­ti gótikus templomot és így vigyék Oroszországba. Az egyik bürokrata azzal állt elő, hogy a képek értékelésénél külön kell számolni a vásznat és a keretet, továbbá számba kell venni a festő által felhasznált társadalmilag hasznos időt, azt, ami a kép újbóli elkészítéséhez szükséges lenne. Mások szerint meg kell határozni a képek történelmi vagy politikai értékét: egy Repin-képet például 1 millió 425 ezer dollárra taksáltak. A vita hetekig tartott, s miután nem találtak meg­oldást, elhatározták, hogy nem szívesen ugyan, de mégis in­kább a nemzetközi piac követhetőbb értékeléséhez igazod­nak. Fogalmuk sem volt azonban arról, hogy is működik ez a piac. Végül is úgy döntöttek, hogy 70 millió 587 ezer 200 dol­lárnyi műtárgyat kell eltulajdonítaniuk. A bizottság tehát összeállította a megszerzendő darabok listáját a felbecsült árakkal. A lista elején a Pergamon-oltár szerepelt, 7 millió 500 ezer dollárral. A sort egy egyiptomi gyűjteményből származó kés zárta, kétszáz dollárral. Az érintett országok: Németország, Ausztria, Magyarország, Ro­mánia. Az első listán még Olaszország is szerepelt, úgy gon­dolták, hogy kirámolják az Uffizit, Velencéből pedig elhozzák az összes Botticellit és Tintorettót. Összesen 1745 műalkotást szándékoztak elhelyezni egy e célra tervezett palotában, amelynek építését meg is kezdték. A borzalmas építmény te­tején egy nyolcvan méteres Lenin-szobor nézett volna le Moszkvára. Mindez pedig annak a templomnak a helyén állt volna, melyet Sztálin leromboltatott. Miután a katonai összecsapás végétért, a „zsákmány­brigád” tagjai benyomultak az állatkert eródtomyába. Itt azonban útjukat állta egy orosz tiszt, aki megtiltotta, hogy bárki is belépjen oda. Sztálin ugyanis azt parancsolta, hogy keressék meg a Führer földi maradványait, akiről gyanítot­ták, hogy az állatkerti toronyban bújt el öngyilkossága előtt. (A maradványokat végül is a Kancellária bunkerében talál­ták meg, majd el is küldték Moszkvába. Sztálin azonban min­dig is tagadta, hogy megtalálták volna Hitler holttestét.) A zsákmánykülönítmény vezetője ekkor merész lépésre szánta magát: kihallgatást kért Zsukov marsaiból, a Vörös Hadsereg parancsnokától. Azt mondta, hogy az amerikaiak nemsokára megérkeznek és ha magukkal viszik mindazt, ami a toronyban található, valaki nagyon megütheti a boká­ját. Zsukov intézkedett: Priamosz, Trója utolsó királyának kincse 48 órán belül már útban is volt Moszkva felé. A leningrádi Ermitázsba négy különleges szerelvény érke­zett, amelyek háromszor annyi dobozt és konténert tartal­maztak, mint amennyi a múzeum gyűjteményének becsoma­golásához szükséges volt. Azonban nem minden küldemény volt hivatalos. A katonák ugyanis mindent elloptak, amit csak tudtak, aranytól az órákig, festményektől az írógépekig. A zsákmányt pedig titokban hazaküldték. Módszeresen vég­rehajtott rablás történt. Maga Zsukov is imponáló méretű műtárgy- és ékszergyűjteményt halmozott fel. A tervezett palotát sosem építették meg, a kincseket vi­szont bezsúfolták a múzeumokba és a kolostorokba. A műtár­gyak hollétéről, számáról és fontosságáról azonban hallgatni kellett. Miután a diktátor meghalt, Hruscsov visszaadogatott néhányat az elkobzott műremekek közül, elsősorban az akko­ri NDK-nak, a Szovjetunió iránti elkötelezettségéért. A mű­velet ideológiai hátteret kapott: azokat a remekműveket ad­ták vissza, amelyeket a hős orosz katonák mentettek meg a biztos pusztulástól... Számítások szerint azonban majdnem egymillió műtárgy maradt a Szovjetunió területén. Számos tisztviselő, politikus, sőt művészettörténész - az 1990-ben aláírt Kohl-Gorbacsov egyezménytől függetlenül is - ellenzi a műtárgyak vissza­adását. Kozlov, az Ellopott kincsek szerzője a Puskin Múze­um igazgatóját kérdezte, hogy közölje: mi az igazság a még mindig rejtegetett kincsek ügyében. „Van bölcs és buta igaz­ság”, válaszolta a hölgy. „Ön fiatal és tapasztalatlan, nem lát­hatta a nácik által felgyújtott Peterhofot. Én viszont láttam.” A kincsek, köztük a magyar műtárgyak, tehát továbbra is hadifoglyok. A futballprofesszor Mezey: „Az attraktív cirkusz megfelelő árut feltételez..." Mezey György, az MLSZ technikai igazgatója, a BVSC- Dreher szakosztály- igazgatója, ahol < megjelenik, azonnal érdeklődők gyűrűjébe kerül. így volt ez legutóbb Bükkszentk.ereszten is. Itt és Hejőcsabán tartott elméleti és gyakorlati felkészítést a focirajongóknak: edzőknek és játékosok­nak.. Sűrű programja ellenére a futballpro­fesszor szakított időt, hogy inteijút adjon la­punknak. Buzafalvi Győző □ Mit keres ebben az önhöz egyáltalán nem illő közegben, hiszen bizonyára marslakóként téblábolhat a soha nem látott mélységekbe zuhant labdarúgás forgószínpadán ? • Tény és való, hogy vannak tu­dományos címeim és fokozata­im. A legújabb most egy kandi­dátusi lesz, ha az Akadémián meg tudom védeni. Mindeneset­re a házi védésen már túl va­gyok. Ez egy pedagógiai-mód­szertani értekezés. Labdarúgó játékmodell-helyzeteket alakí­tunk ki, és ezeknek a szerepét vizsgálom az oktatásban. Erről, és ezeknek a modellhelyzetek- nek a technikai oktatásáról szól a disszertációm. Valószínű, hogy áprilisban vagy májusban sikeresen túl leszek az egészen. Ha ilyen címekkel rendelkezem is, a kispadot választó ember számára nem a professzor, a doktor, a kandidátus titulus a mérvadó, hanem hogy a csapata miként szerepel a bajnokság­ban. Magamat a kispadon ülők­höz tartozónak érzem. Igazából nem is szeretem előtérbe tolni a mégoly hangzatos címeket sem. Futballedző vagyok és úgy lát­szik, most már az is maradok. □ Nem is kifejezetten a tudomá­nyos eredményeire gondoltam, hanem arra, hogy alkatilag is „kisír” ebből a társaságból... • Ezt köszönöm. Hízelgő, de kö­telességem, hogy szerényen visz- sza is utasítsam. Nagyon sok ér­telmes, intelligens tréner dolgo­zik Magyarországon. Talán ne­kem több jutott a lehetőségek­ből, ezért én ismertebb vagyok. □ Hollandia európai nagyhata­lommá vált. Tíz esztendővel ez­előtt viszont pontosan az ön szö­vetségi kapitánysága idején lec­kéztettük meg a tulipánosokat Rotterdamban. Mi a magyará­zata a mi esztendőről esztendőre való mélyebbre süllyedésünk­nek, és az ,/íjax-korszak” bekö­vetkezésének? • Furcsa dolog, de büszkén mondhatom, hogy elindítója va­gyok a holland nagy sikereknek. A nyolcvanötös diadalunk az ő egyértelmű kudarcuk volt. Ez indította el náluk az alapvető, gyökeres változásokat. Nem ju­tottak ki a vébére, ezért egy bel­ső önvizsgálatot tartottak, és elindultak más úton. Azóta rendszerezték ennyire az edző­képzést, azóta precízebb a gon­dolkodásuk és a felkészítési módszerük. Még kifinomultab­bak lettek. De az tény, most már egyértelműen állítom, mert több előadást hallottam és isme­rem őket, ma a hollandok utca­hosszal megelőzik a világot. Be­leértve az edzői felkészítést és tudást is. □ Ön a foci világában él, és tu­dományként műveli a labdarú­gást. Mi idézte elő a hihetetlen mértékű visszaesésünket, melyet a Fradi előretörése sem homá- lyosíthat el... • Nagyon felgyorsult a világ a futball táján. Beilleszkedett az üzletbe, és a társadalomban az ezzel nagyon szorosan össze­függő tevékenységekbe. Olyan furcsa jelenségeket is látok a sportban, aminek semmi köze a futballhoz. Szórakoztatóiparrá, cirkusszá vált, de igazából nem az lenne, csak ezt csináltak be­lőle. Keveseknek roppant pénz­szerzésekre nyújt lehetőséget. Cirkuszként, szórakoztatóipar­ként adják el a kiválasztottak. Egy meglehetősen szűk mag óri­ási pénzeket szed be a fociból. Az élsportoló, főleg a profi füt- ballsztár többet keres Németor­szágban is, mint Kohl kancellár. □ Nálunk nem értenek annyira az üzlethez, a labdarúgás eladá­sához? • Rosszul szervezik és nem megfelelő háttérrel. A cirkusz­ban áru is kell ahhoz, hogy el le­hessen adni. Magyarországon pillanatnyilag nehezen értéke­síthető a honi futball. Megvan ennek a feltétele, hogy ebből olyan attraktív cirkusz legyen, mint ami Nyugaton van. Valójá­ban nem is erről szól a történet, ahogy illik ezt manapság diva­tosan mondani. Mert ugye egy tévéreklám, ami nálunk is megy a meccsek alatt, annak semmi köze a jó vagy a rossz futballhoz. Egyszerűen arról van szó, hogy a mérkőzésjelenetek mely idő­szakában milyen gyakran látja a találkozó nézője a Dreher vagy valamilyen más termék, cég emblémáját. Ez nem társít a gó­lokkal, a remek játékkal, ha­nem a vizuális kép marad meg benne, ahogy ezt a hirdetések­kel tudományosan foglalkozók magyarázzák. Ez a vizuális kép köszön vissza az utcán, amikor a boltban észrevesz valamilyen árut és megveszi az ember. Ilyen szempontból az értékelhe­tő labdarúgó szakteljesítmény eltörpül az üzlet mellett. U Csapata, a BVSC-Dreher az őszi szezon után nyolc ponttal vezeti a tabellát. Mennyire té­veszti ez meg önt, illetve hogyan készülnek fel a nemzetközi meg­mérettetésre? • Nem téveszt meg az első hely. Pontosan erre készültem. Három­éves programunk tudatosan je­lölte ki a követendő utat. Az, hogy ilyen kiugróan vezetjük majd a tabellát, arra őszintén szólva nem gondoltam. Erre nem számítottam. Ebben az is közrejátszott, hogy a Fradi rendkívül leterhelt volt. A Baj­nokok Ligája miatt nem tudott annyira koncentrálni a hazai összecsapásokra. Tavasszal óri­ási küzdelem lesz. De természe­tesen a csapatomat az első hely­re várom. □ Ugorjunk vissza az időben. Hogy élte meg a sikerek utáni meghasonlottságot, igen, Mexi­kóra gondolok. Feldolgozta-e egyáltalán az akkor történteket? • Nagyon szégyellem magam utólag. Igen naiv voltam, mert nem láttam át az egésznek a lé­nyegét. Azok az emberek, akik őszintén jókat mondtak, írtak, beszéltek a dolgainkról (mert nem tehettek mást, hiszen utca­hosszal vezettünk a vébécsopor- tunkban, elsőként jutottunk be Európából), egy pillanat alatt fordítottak, és a közvélemény elé tolva magukat, gyűlölködés­től áthatva lehetetlenné tették a helyzetet Magyarországon. És itt van bennem az, amit a mai napig nem tudtam feldolgozni. Nem tudom elfogadni azt, ahogy nálunk kezelik ezeket a dolgokat a tömegtájékoztatási eszközök. Tisztelet persze a ki­vételnek. A nép nevében beszél­tek, holott akkor annyi szerete- tet és megértést soha életemben nem kaptam, mint amennyit a kudarc után. Mert az emberek­nek az a fontos: aki reflektor- fénybe kerül, annak legyen em­beri arculata. És ebbe a vereség és a fiaskó is beletartozik. Nem a közvéleménnyel volt gondom. Nem ez lehetetlenített el. Nem azt mondták, amit az önjelölt ítészek. A kezdő újságíró szóra­kozott azzal, hogyan vássa be­lém a fogát. Engem személy sze­rint még ez sem zavart volna. De nekem családom van. És nap mint nap olvasni egy serdülő gyereknek, hogy mekkora ba­rom az apád, meg csalt és lopott. Nem zárhattam el őket herme­tikusan a külvilágtól. Ekkor döntöttem úgy, hogy nekem eb­ből elég és elmegyek Kuvaitba. Ezt a mai napig nem vagyok hajlandó feldolgozni. Hiszek ­ha üzleti alapon szerveződik is minden világunkban - az embe­ri tisztességben. A tömegkom­munikáció akkori sztárjaiban alaposan csalatkoztam. A mai napig is csalódott vagyok. □ Mexikó után azzal is megvá­dolták, hogy kevés a kudarctűrő képessége és kontroll nélkül ma­radt, hiszen még egy Szepesi is hiába pitizett, hogy részt vehes­sen a taktikai értekezleten. # Ez kitaláció. Mindenkire, aki értelmes dolgot mond, arra oda­figyelek és elfogadom. Persze, hogy nem akartak beleszólni a munkámba, hiszen mindenkit megvertünk. Egy év alatt a 46. helyről Európa első csapata let­tünk. Az, hogy akkor nem foly­tatódott a szakmai megújhodás, az kizárólag ennek a miliőnek köszönhető. Akkor kezdődött a sárbataposás és máig sem sike­rült kialakítani megfelelő szak­mai rendet országunkban. Egy­két vezető - neveket most már nem érdemes mondani - a bőrö­mön igyekezett menteni magát. Gusztustalan volt. Hányinge­rem támadt. A labdarúgásban itthon én tűröm a legjobban a kudarcot. Nekem ezt jelenti, ha kikap a csapatom. Vagy le­égünk, mert nem jutottunk túl egy sorozaton, vagy kiesik a ku­pából az együttesem. Az örö­möm az, ha jól játszunk. Ne té­vessze senki össze ezt a kudar­cot azzal, hogy mocskolódnak, meg személyeskedésekkel teli cikkeket írogatnak. Ezt valóban nem bírom, de ez két különböző dolog. Vállalom is, hogy ettől okádok, és ez ellen a végsőkig hadakozom. Csak egy példát. Egervárit nyilatkoztatta az egyik újság. Elmondta a BVSC- s helyzetet. Átírta ezt a részt a lap fociért felelős főnöke és ket­tőnket összeugrasztott. Ez em­beri aljasság, és nem a kudarc­tűrő képességem hiánya. □ Fociról vallott elvei megszívle­lendők, de a vidéki viszonyok kö­zepette megkérdőjelezhető alkal­mazhatósága... • Tudom, hogy az edzők gya­korta falakba ütköznek, de ne veszítsék el a kedvüket. Mert a legfontosabb a saját szakmai felkészültségük. Ez hosszabb távon biztosan kamatozik. Hatvanöt éves a Ragtime írója „A legtöbb ember nálam jobban ismeri New Yorkot. Ahogy én látom a várost, az csöppet sem dokumentatív jellegű, sokkal inkább látomások összessége” - állítja magáról a Vízkereszt napján 65. életévét betöltő Edgar L. Doctorow. A kijelentés azért is meglepő, mert a nagy amerikai író kilenc jelentős regé­nye közül nem kevesebb mint hét ját­szódik szülővárosában, New Yorkban. Doctorow neve nem véletlenül szláv hang­zású: orosz bevándorlók gyermekeként lát­ta meg a napvilágot. Szülei Amerika egyik legnagyobb költője, Edgar Allan Poe után az Edgar nevet adták neki. Bronxban nőtt fel, kiadós élményanyagot gyűjtve írói pályája számára. Előtte filozófiát hallgatott, majd katonának állt, később lapoknál újságíró­ként, illetve könyvkiadóknál szerkesztő­ként dolgozott, jelenleg irodalmat tanít a New York Universityn. Bár regényeinek színhelyéül előszeretet­tel választja a hétmilliós metropolist, ő ma­ga a közeli New Rochelle-ben lakik feleségé­vel és három gyermekével. Vagyis abban az elővárosban, ahol a számára nagy sikert és a világhírt meghozó negyedik regénye, a Ragtime játszódik. A nagyvárostól való ódz­kodását klasszikus példaképekkel támaszt­ja alá. Mindenekelőtt a francia Gustave Flaubert-rel, aki szintén kerülte Párizst, re­gényeinek színhelyét, hogy nyugodt, tuda­tosan unalmas életet élhessen. Míg azonban Flaubert saját koráról és kortársairól írt, Doctorow többnyire a múlt, a történelem felé fordul; ezt azonban „lélegzetelállító elevenséggel teszi” - írta ró­la elismerően a The New York Times iroda­lomkritikusa. Legutóbbi, 1994-ben megjelent regényé­ben (The Waterworks - magyarul még nem adták ki) megy vissza a legmesszebb a múlt­ba: a cselekmény a múlt század 70-es évei­ben játszódik New Yorkban. Amolyan de- tektívregény ez; szereplői közül többen tör­ténelmi alakok, mások az írói képzelet szü­löttei. Az utóbbiakat arra használja fel az író, hogy a tárgyalt korszak „gonosz szelle­mére” vonatkozó bírálatát ne vezércikk for­májában kelljen papírra vetnie. Habár 19 évvel korábban keletkezett, a Ragtime úgy­szólván időbeli folytatása a Waterworks- nek: századunk első két évtizedét, s benne a növekvő, fortyogó New Yorkot mutatja be, a kor eszmeáramlataival, problémáival, az erkölcsök és az eszmények változásával - mindezt tömören, célratörően és rendkívül izgalmasan. Nem véletlenül aratott világsi­kert - írja a dpa. A The Book of Daniel (magyarul: Daniel könyve) az atomtitok elárulása miatt kivég­zett Rosenberg-házaspár gyermekeinek tör­ténetét rajzolja meg. Habár a cselekmény a 60-as években játszódik, ismételten visszautal a McCarthy-korszakra, amely­nek vad kommunistaellenes légköre döntő tényezőnek bizonyult a halálos ítéletek megszületése szempontjából. A sok New Yorkban játszódó történet lát­tán Doctorow szinte védekezőén mondja: ő maga soha nem tervezett ilyen „ciklust”. „Azt gondoltam, hogy magáról az életről írok. Képzeletemben azonban, úgy látszik, az élet és New York egy és ugyanaz.”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents