Észak-Magyarország, 1996. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-13 / 11. szám

Műhely ÉM-interjú Két éve tervezem a Honfoglalás című történelmi játékfilmet, amit nyáron forgatunk majd. Franco Nero lesz Árpád, Anthony Quinn Almos. II. oldal ÉM-rijjSOff» _____________________ E dina a mesebeli három kívánságból megelégedne kettővel is: a sálai kastélyt felújítva kapják vissza, s a régi igazgató néni jöjjön vissza. III. oldal Az irodalom nemcsak tudományos, hanem kultikus nézőpontból is szemlélhető. Elsősorban kultikus funkciója van az emlékházaknak is. VII. oldal ■■ 1 U 1 ••tf.yi’V,vy*sr.s’ Hajnalodik Boszniában Fotó: AP A hét embere Barna Artúrné a tb-kártyák osztóinak csoportvezetője Kovács Judit Munkatársai talán még so­ha nem látták ingerültnek, fáradtnak vagy rosszkedvű­nek. Pedig - főleg az utóbbi hónapokban - nap mint nap bekopognak, időnként be­rontanak hozzá azok az ügy­felek, akik ingerültek, fá­radtak és rosszkedvűek. Akikkel kollégái, beosztott­jai már nem tudnak szót ér­teni, akiket mái’ más nem tud megnyugtatni. Barna Artúrnénak, Böbikének azonban ez szinte minden esetben sikerült még a Me­gyei Egészségbiztosítási Pénztár tb-kártya csoport­jának vezetőjeként.- Talán azért is neveztek ki a csoport élére — gondolja végig pályája történetét — mert való­ban nagyon nyugodt a termé­szetem, engem még soha nem láttak kiborulni. Azonkívül na­gyon szeretem a munkámat, egészen pontosan szeretek az emberekkel foglalkozni. Jóleső érzés, ha el tudom intézni az ügyeiket, ha elégedetten távoz­nak tőlünk. Sajnos, ez rajtunk kívül álló okok miatt nem min­dig sikerül, de ezt általában be­látással fogadják, meg is értik az ügyfelek, ha türelmesen el­magyarázom nekik. Nem tb-szakembernek ké­szült, gyógyszerész-asszisztens szeretett volna lenni. Olyan ré­gen volt mái-, nem is emlékszik, mi vonzotta ahhoz a szakmá­hoz... Talán, hogy a ’60-as évek elején, amikor ó érettségizett, ez volt a „menő”. A felvételije azon­ban nem sikerült, s nem sike­rült állást sem kapnia. Azt mondja, akkoriban is nehéz volt elhelyezkedni érettségivel. Pro­tekció kellett hozzá. Néhány hó­napnyi „munkanélküliség” után neki is ez segített. Az édesapja a MÁV-nál dolgozott, amikor egy befolyásos illető gyermeke eltép­te a mama vasúti igazolványát. Böbe édesapja - bennfentesként - újat csináltatott helyette. Cse­rébe azt kérte, lányának szerez­zenek munkahelyet. így került 1962-ben az akkori SZTK-hoz, s azóta is a társadalombiztosítás­nál dolgozik.- Soha nem bántam meg - állítja -, nem adtam fel a mun­kámat még akkor sem, amikor sokkal jobb ajánlattal új helyre hívtak. Szerencsére a munka­helyemen is elismernek, nem csak adok, kapok is. Igazgatóm nem fukarkodik a jó szóval, a dicsérettel. Egyenrangú félként kezel, sok segítséget kapok tőle, s úgy érzem, a kollégáim is sze­retnek. Nagyon elégedett vagyok. A béketűrést, az apró örö­mök becsületét szüleitől tanul­ta, akik nagyon vallásos embe­rek voltak. A gyermeket Isten ajándékának tartották, ezért is vállalták hét apróság felnevelé­sét. Böbe hatodikként jött a vi­lágra, amely egyáltalán nem kényeztette el.- Az édesapám keresetéből élt a nagy család. Csak úgy tud­tunk iskolába járni, hogy a dél­előttös testvéreim kiürítették az iskolatáskákat, amibe aztán a délutános „műszak” apróságai pakoltak be. Anyám képe szinte mindig úgy bukkan elő a múlt­ból, hogy varrogat, főz, mos a miskolci, martintelepi családi ház konyhájában. Szegénynek este, fürdés után mindannyi­unk ruháját ki kellett mosnia, ha azt akarta, hogy minden nap tiszta ruhát öltsünk. A néhány éve elhunyt szülők tanítása már soha nem megy veszendőbe, hatodik gyerme­kük erőt meríteni azonban még mindig nagyon gyakran kijár a sírjukhoz. Aztán új lendülettel vág az új feladatoknak.- Az igazság az, hogy mái’ ki­csit elfáradtam. Jövőre töltöt­tem volna be a nyugdíjkorha­tárt, ha nem hozzák az új ren­deletet. így még három évet kel­lene ráhúznom. De azt hiszem, még ha kedvezőtlenebb feltéte­lekkel is, de a korábbi nyugdíjat választom. Olyan rövid az élet, szeretném, ha a családom, a két lányom és a két unokám is töb­bet látna. Szeretnék igazi „nagyika” lenni. Ez a feszített munka, a gya­kori túlórázás mellett nemigen sikerül, csak a hét végét tölthe­ti együtt a család.- Nagyon szeretek úszni, horgászni, kirándulni is, meg színházba járni. Olvasásra már nemigen marad időm és energi­ám, jobbára csak a tévét nézem esténként. Szeretnék több időt fordítani ezekre a dolgokra is. Aztán meg már tizenöt éve ül­nök vagyok a munkaügyi bíró­ságon, most is megválasztottak, de erre mái’ igazán nem érek rá. Szeretném ezt a tevékenységet is folytatni. Ezek a jövő reményei. A va­lóság azonban még a jelen: az ügyintézésre várók hosszan ki-, gyózó sora, az elintézendő ak­ták tornya. Az ellátandó felada­tokat még a mélyről jövő influ­enzás köhögés mellett is el kell végezni - kevesen vannak a kol­légák... Cserepek Csörnök Mariann Itt van darabokban. Csak egy hirtelen mozdulat, egy csörrenés - és most takaríthatok. Természetesen nem mosogatás előtt, nem. Tisztán, fényesre suvickolva és törölgetve - most meg már felismerhetetlen. Pedig sze­rettem ezt a poharat - hajlok fölé, hogy összeszedjem földi maradványait, nyúlok a seprőért, de megáll a ke­zem. A csillogó üvegdarabokban egy másik jelenet zaj­lik. Megtörtént. Nagyon régen volt. Valójában semmi jelentősége, de feledhetetlen. Volt egyszer, kisdiák koromban egy részleges napfo­gyatkozás. Abban az időszakomban, amikor még a gye­reknek szent a tanár néni szava. Ő pedig azt mondta nekünk, hogy kormozott üvegen át megcsodálhatjuk a csonka napot. így nekem kormozott üveg kellett. Nem volt jó a napszemüveg, nem. Előkerült hát egy üres, ap­ró, de egészen kommersz befőttes üveg. Nagyot csör- renta kövezett konyhában, azután gyufa sercent, lobo­gott a gyertya, kézbe kaptam a legnagyobb, befeketí­tett üvegdarabot, azon át láthattam a különös égi jelen­séget. Láttam is, de nem emlékszem rá. Nem tudom, hogy néz ki a csonka nap. De azok az üvegcserepek ott a kövön, azok újra és újra megjelennek, ha úgy ér­zem fölöslegeset követeltem, igaztalanul bántottam. Még most is hallom a hangot, az éles csörrenést, ami persze nem is csörrenés - milyen furcsa, hogy szavunk sincs rá, mert csörömpölni csak egy nagy üvegtábla tud... Akkor még nem tudtam, hogy valami elkezdődött ab­ban a teljesen hétköznapi, pusztító pillanatban. Csak később, amikor Muranót csodáltam a képernyőre ta­padva, és megbabonázott a forróság, az égető tűz, az üveg masszív, mégis formálható lágysága, majd a vég­eredmény, a merev hidegség, a törékenység és maku­látlan tisztaság; ezek a végletek és tökéletes ellentétek döbbentettek rá, a sárból formált ember a homokból önmagához hasonlót teremt. Pedig akkor még nem tud­tam a lényeget: az üveg nem szilárd, azt csak a meg­szokott alapján kategorizáló ember vaksága látja. Az üveg túlhűtött folyadék. Hiányos kémiai ismeretek bir­tokában hiába is próbálnám megmagyarázni, örülök, hogy magam fölfogtam: a valóban szilárd anyag - pél­dául a fémek, a műanyagok vagy akár a papír és bármi más - sokkal állandóbb, nem „törik". Az üveg éppen attól olyan törékeny, hogy csak másodlagos kötések tartják össze, kémiai értelemben folyadék marad. Azt hisszük, átláthatunk rajta, és kiderül, már megint besé­táltunk a látszat csapdájába. Ami jó szokásunk. Elfo­gadjuk a látottat, a nyilvánvalónak tűnőt, a készen ka­pott féligazságot, és eszünkbe sem jut megérteni. Az üveg természetesen nem ezekben mutat hasonlóságot az emberrel. Abban már sokkal inkább, hogy a folyadék létének megfelelő hőfokon még formálható. Hozzá értő kezek kellenek, hogy szép, természetéhez is illő alakot ölt­sön, hogy ne legyenek benne „anyaghibák", amik bár hozzá tartoznának, de a deklarált tökéletesség-képbe nem férnek bele. A környezet azonban lehűti. Lassan megdermed, egyre keményebb lesz, egyre nehezebben változtatható. Bár megőrzi korábbi lényegét, arra már csak azok találnak rá, akik meg akarják tudni, mitől lett ilyen? A kérdés persze ostoba kíváncsiskodásnak tűn­het, ha megelégszünk annyi gyakorlati ismerettel, hogy nem ajánlatos odavágni, mert felsértheti kezünket az üvegszilánk. Ezen túl úgy használjuk, ahogy nekünk tetszik. Ha úgy adódik, nyugodtan iszunk bort a vizes­pohárból; észre sem vesszük, mikor csorbult ki az az apró darab, amit most sem látunk, csak éppen a szánk széle jelez valami furcsát; nem tudjuk, mikor, mert nem tudjuk (pedig tudhatnánk), mitől keletkezett az a való­ban láthatatlan repedés, ami miatt váratlanul apró da­rabokra hullik az egész. És ha ösztönösen benne is van a kezünkben az óvatosság, egyszer csak jön egy bizony­talan, rosszul kiszámított, ideges, elhamarkodott, hirte­len mozdulat, és darabjaira hullik a tökéletes, sima forma. Es most itt van a lapáton. A túlhűtött folyadék - szilán­kokban. Nem tudom fölmelegíteni, újra formába önte­ni. Nem tudom vele újra kezdetni. Hangosan csapódik a szemetes teteje.

Next

/
Thumbnails
Contents