Észak-Magyarország, 1996. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-13 / 11. szám
Műhely ÉM-interjú Két éve tervezem a Honfoglalás című történelmi játékfilmet, amit nyáron forgatunk majd. Franco Nero lesz Árpád, Anthony Quinn Almos. II. oldal ÉM-rijjSOff» _____________________ E dina a mesebeli három kívánságból megelégedne kettővel is: a sálai kastélyt felújítva kapják vissza, s a régi igazgató néni jöjjön vissza. III. oldal Az irodalom nemcsak tudományos, hanem kultikus nézőpontból is szemlélhető. Elsősorban kultikus funkciója van az emlékházaknak is. VII. oldal ■■ 1 U 1 ••tf.yi’V,vy*sr.s’ Hajnalodik Boszniában Fotó: AP A hét embere Barna Artúrné a tb-kártyák osztóinak csoportvezetője Kovács Judit Munkatársai talán még soha nem látták ingerültnek, fáradtnak vagy rosszkedvűnek. Pedig - főleg az utóbbi hónapokban - nap mint nap bekopognak, időnként berontanak hozzá azok az ügyfelek, akik ingerültek, fáradtak és rosszkedvűek. Akikkel kollégái, beosztottjai már nem tudnak szót érteni, akiket mái’ más nem tud megnyugtatni. Barna Artúrnénak, Böbikének azonban ez szinte minden esetben sikerült még a Megyei Egészségbiztosítási Pénztár tb-kártya csoportjának vezetőjeként.- Talán azért is neveztek ki a csoport élére — gondolja végig pályája történetét — mert valóban nagyon nyugodt a természetem, engem még soha nem láttak kiborulni. Azonkívül nagyon szeretem a munkámat, egészen pontosan szeretek az emberekkel foglalkozni. Jóleső érzés, ha el tudom intézni az ügyeiket, ha elégedetten távoznak tőlünk. Sajnos, ez rajtunk kívül álló okok miatt nem mindig sikerül, de ezt általában belátással fogadják, meg is értik az ügyfelek, ha türelmesen elmagyarázom nekik. Nem tb-szakembernek készült, gyógyszerész-asszisztens szeretett volna lenni. Olyan régen volt mái-, nem is emlékszik, mi vonzotta ahhoz a szakmához... Talán, hogy a ’60-as évek elején, amikor ó érettségizett, ez volt a „menő”. A felvételije azonban nem sikerült, s nem sikerült állást sem kapnia. Azt mondja, akkoriban is nehéz volt elhelyezkedni érettségivel. Protekció kellett hozzá. Néhány hónapnyi „munkanélküliség” után neki is ez segített. Az édesapja a MÁV-nál dolgozott, amikor egy befolyásos illető gyermeke eltépte a mama vasúti igazolványát. Böbe édesapja - bennfentesként - újat csináltatott helyette. Cserébe azt kérte, lányának szerezzenek munkahelyet. így került 1962-ben az akkori SZTK-hoz, s azóta is a társadalombiztosításnál dolgozik.- Soha nem bántam meg - állítja -, nem adtam fel a munkámat még akkor sem, amikor sokkal jobb ajánlattal új helyre hívtak. Szerencsére a munkahelyemen is elismernek, nem csak adok, kapok is. Igazgatóm nem fukarkodik a jó szóval, a dicsérettel. Egyenrangú félként kezel, sok segítséget kapok tőle, s úgy érzem, a kollégáim is szeretnek. Nagyon elégedett vagyok. A béketűrést, az apró örömök becsületét szüleitől tanulta, akik nagyon vallásos emberek voltak. A gyermeket Isten ajándékának tartották, ezért is vállalták hét apróság felnevelését. Böbe hatodikként jött a világra, amely egyáltalán nem kényeztette el.- Az édesapám keresetéből élt a nagy család. Csak úgy tudtunk iskolába járni, hogy a délelőttös testvéreim kiürítették az iskolatáskákat, amibe aztán a délutános „műszak” apróságai pakoltak be. Anyám képe szinte mindig úgy bukkan elő a múltból, hogy varrogat, főz, mos a miskolci, martintelepi családi ház konyhájában. Szegénynek este, fürdés után mindannyiunk ruháját ki kellett mosnia, ha azt akarta, hogy minden nap tiszta ruhát öltsünk. A néhány éve elhunyt szülők tanítása már soha nem megy veszendőbe, hatodik gyermekük erőt meríteni azonban még mindig nagyon gyakran kijár a sírjukhoz. Aztán új lendülettel vág az új feladatoknak.- Az igazság az, hogy mái’ kicsit elfáradtam. Jövőre töltöttem volna be a nyugdíjkorhatárt, ha nem hozzák az új rendeletet. így még három évet kellene ráhúznom. De azt hiszem, még ha kedvezőtlenebb feltételekkel is, de a korábbi nyugdíjat választom. Olyan rövid az élet, szeretném, ha a családom, a két lányom és a két unokám is többet látna. Szeretnék igazi „nagyika” lenni. Ez a feszített munka, a gyakori túlórázás mellett nemigen sikerül, csak a hét végét töltheti együtt a család.- Nagyon szeretek úszni, horgászni, kirándulni is, meg színházba járni. Olvasásra már nemigen marad időm és energiám, jobbára csak a tévét nézem esténként. Szeretnék több időt fordítani ezekre a dolgokra is. Aztán meg már tizenöt éve ülnök vagyok a munkaügyi bíróságon, most is megválasztottak, de erre mái’ igazán nem érek rá. Szeretném ezt a tevékenységet is folytatni. Ezek a jövő reményei. A valóság azonban még a jelen: az ügyintézésre várók hosszan ki-, gyózó sora, az elintézendő akták tornya. Az ellátandó feladatokat még a mélyről jövő influenzás köhögés mellett is el kell végezni - kevesen vannak a kollégák... Cserepek Csörnök Mariann Itt van darabokban. Csak egy hirtelen mozdulat, egy csörrenés - és most takaríthatok. Természetesen nem mosogatás előtt, nem. Tisztán, fényesre suvickolva és törölgetve - most meg már felismerhetetlen. Pedig szerettem ezt a poharat - hajlok fölé, hogy összeszedjem földi maradványait, nyúlok a seprőért, de megáll a kezem. A csillogó üvegdarabokban egy másik jelenet zajlik. Megtörtént. Nagyon régen volt. Valójában semmi jelentősége, de feledhetetlen. Volt egyszer, kisdiák koromban egy részleges napfogyatkozás. Abban az időszakomban, amikor még a gyereknek szent a tanár néni szava. Ő pedig azt mondta nekünk, hogy kormozott üvegen át megcsodálhatjuk a csonka napot. így nekem kormozott üveg kellett. Nem volt jó a napszemüveg, nem. Előkerült hát egy üres, apró, de egészen kommersz befőttes üveg. Nagyot csör- renta kövezett konyhában, azután gyufa sercent, lobogott a gyertya, kézbe kaptam a legnagyobb, befeketített üvegdarabot, azon át láthattam a különös égi jelenséget. Láttam is, de nem emlékszem rá. Nem tudom, hogy néz ki a csonka nap. De azok az üvegcserepek ott a kövön, azok újra és újra megjelennek, ha úgy érzem fölöslegeset követeltem, igaztalanul bántottam. Még most is hallom a hangot, az éles csörrenést, ami persze nem is csörrenés - milyen furcsa, hogy szavunk sincs rá, mert csörömpölni csak egy nagy üvegtábla tud... Akkor még nem tudtam, hogy valami elkezdődött abban a teljesen hétköznapi, pusztító pillanatban. Csak később, amikor Muranót csodáltam a képernyőre tapadva, és megbabonázott a forróság, az égető tűz, az üveg masszív, mégis formálható lágysága, majd a végeredmény, a merev hidegség, a törékenység és makulátlan tisztaság; ezek a végletek és tökéletes ellentétek döbbentettek rá, a sárból formált ember a homokból önmagához hasonlót teremt. Pedig akkor még nem tudtam a lényeget: az üveg nem szilárd, azt csak a megszokott alapján kategorizáló ember vaksága látja. Az üveg túlhűtött folyadék. Hiányos kémiai ismeretek birtokában hiába is próbálnám megmagyarázni, örülök, hogy magam fölfogtam: a valóban szilárd anyag - például a fémek, a műanyagok vagy akár a papír és bármi más - sokkal állandóbb, nem „törik". Az üveg éppen attól olyan törékeny, hogy csak másodlagos kötések tartják össze, kémiai értelemben folyadék marad. Azt hisszük, átláthatunk rajta, és kiderül, már megint besétáltunk a látszat csapdájába. Ami jó szokásunk. Elfogadjuk a látottat, a nyilvánvalónak tűnőt, a készen kapott féligazságot, és eszünkbe sem jut megérteni. Az üveg természetesen nem ezekben mutat hasonlóságot az emberrel. Abban már sokkal inkább, hogy a folyadék létének megfelelő hőfokon még formálható. Hozzá értő kezek kellenek, hogy szép, természetéhez is illő alakot öltsön, hogy ne legyenek benne „anyaghibák", amik bár hozzá tartoznának, de a deklarált tökéletesség-képbe nem férnek bele. A környezet azonban lehűti. Lassan megdermed, egyre keményebb lesz, egyre nehezebben változtatható. Bár megőrzi korábbi lényegét, arra már csak azok találnak rá, akik meg akarják tudni, mitől lett ilyen? A kérdés persze ostoba kíváncsiskodásnak tűnhet, ha megelégszünk annyi gyakorlati ismerettel, hogy nem ajánlatos odavágni, mert felsértheti kezünket az üvegszilánk. Ezen túl úgy használjuk, ahogy nekünk tetszik. Ha úgy adódik, nyugodtan iszunk bort a vizespohárból; észre sem vesszük, mikor csorbult ki az az apró darab, amit most sem látunk, csak éppen a szánk széle jelez valami furcsát; nem tudjuk, mikor, mert nem tudjuk (pedig tudhatnánk), mitől keletkezett az a valóban láthatatlan repedés, ami miatt váratlanul apró darabokra hullik az egész. És ha ösztönösen benne is van a kezünkben az óvatosság, egyszer csak jön egy bizonytalan, rosszul kiszámított, ideges, elhamarkodott, hirtelen mozdulat, és darabjaira hullik a tökéletes, sima forma. Es most itt van a lapáton. A túlhűtött folyadék - szilánkokban. Nem tudom fölmelegíteni, újra formába önteni. Nem tudom vele újra kezdetni. Hangosan csapódik a szemetes teteje.
