Észak-Magyarország, 1995. december (51. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-23 / 302. szám
IV ÉM - karácsony« December 23., Szombat Havas, téli levelek Brackó István Ahogy fogynak a napok, úgy sokasodnak a tennivalók az ünnepek előtt. Engem leginkább elintézetlen dolgaim, megválaszolatlan leveleim izgatnak. A rokonokat letudja az ember egy sablonos szövegű képeslappal, de gyötör a lelkiismeret: mit kezdjek azokkal az ismeretlen ismerősökkel, akik megtiszteltek soraikkal is bizalmukkal... Nincs mese: az esztendőt le kell zárni, az évet be kell fejezni, s illik pótolni a mulasztásokat. Hogy is kezdjem, hol is kezdjem? Vajon a tavaszi, nyári levelekre adott havas, téli válaszlevelek kiállják-e az idő és a barátság próbáját? R égi partneremtől, a miskolci Rácz Ilonától egy zacskónyi pénzt, illetve tallért kaptam. Méghozzá aranytallért! Más talán két centiméteres átmérőjű, lapos kövecskéknek nézné, ám számomra ez kincs, s így tartja a legendárium is. A lap hűséges olvasójával csak egyszer volt szerencsém találkozni, de annál többet üzentünk egymásnak a posta segítségével. Hősöm még a nyáron öt napot töltött Erdélyben, ott tett szert a zsákmányra, s ő maga tudósított a tallér-történetről. „László magyar király (akit később szentté avattak a sok csodatevése miatt) a kunok ellen harcolt. Már övék volt a csata, amikor a kun vezér katonáival eldobáltatta az aranypénzeket, hogy az üldöző magyarok azt szedegetvén abbahagyják az öldöklést... László felmérte ennek veszélyét, s Istenhez fohászkodott, hogy tegyen csodát. Isten meghallgatta a király kérését, és a csábító aranypénzeket kővé változtatta... Ez a mai Tordaszentlászló közelében történt. Ezek a kis kövek a Szent László tallérok.” A diósgyőri nagyüzem nyugdíjasa természetesen a napi politikával is foglalkozik. Hat verses levelet küldött négy miniszternek, valamint a kormányfőnek és az elnöknek. Ot választ kapott. Köszönik szépen. És is köszönöm. A tallérokat. Van egy másik poétikus-politikusom is. Vertig István a tavasszal bokrosodé Bokros-csomag kapcsán vetette papírra az alábbiakat, mottóként hivatkozva a pénzügyminiszter kijelentésére, mely szerint „kialakulóban van a társadalmi nyugalom”... Hát idefigyelj, Lajos! A G-húr kicsit magos - rossz a , fülhallásra már! A nyomor és az elkeseredés van itt kialakulóban, Lalikám! Hogy a lábrázás gyűjjék rád! ... A talányos végszó is megér egy mondatot: ne lógjon a lószőr földig a vonódon... Értem? Nem értem? Mindegy. E ' s még egy vers, kommentár nélkül. A feladó Tóth Bandi Sárospatakról, a Vörösmarty utcából. Okot, előzményt, indulatot nem ismerek. A poéma címe: 26. járatlevél. íme: „s nem szedi föl az utcakövet. / miért szedné, aki rakta?! / nem mehetett végig rajta, / kit országútnyi utca követ!” (A politikai ihletettség nem vonható kétségbe, de Tóth Bandi - ha már így szignóztad üzenetedet milyen kőről van szó: macska, bazalt, gránit... Mert ez sem mindegy. Persze, barikád építésére mindegyik alkalmas.) Evezzünk a puskaporos, utcai és útszéli politikából más vizekre. Pontosabban a Hemádra. Itt béke van a gesztenyefák alatt. Felsődobszán él egy család. Csatlósék a pedagógusházaspárok sorsának rendhagyó módját választották. A férj, Béla, aki népitáncos volt, s népi művészetek oktatására adta a fejét, abból pénzel, hogy alkalmi munkás egy zöldségesnél. Katalin asszony két gyermeket nevel, és... Megvették a nagyszülők házát, s elhatározták, hogy panziót nyitnak. Nagy a kert, közel a folyó, távol a városi nyüzsgés. Kaptam tőlük egy prospektust is, kedvező árajánlattal és néhány fekete-fehér fotóval, amely a Gesztenyefa vendégfogadót mutatja be. Lehet gyümölcsöt szedni, csónakázni, fürödni, horgászni. És persze invitáltak is. Nem a reklám miatt... Sajnálom, hogy nem éltem a lehetőséggel, de otromba sem akartam lenni egy lemondó levéllel. Szolgáljon vigaszul, és számomra mentségül ez a megkésett anzix, hogy talán jövőre megtapasztalom a tájat, s üdvözölhetem Önöket, valamint a hároméves kislányt és öcesét. Addig is, s csak azért is: erőt, egészséget kívánok! A vadgesztenyék alatt is lehet szépen, szelíden élni és élni hagyni... ónás közben gyűlnek a bevallatlan bűnök. Ezeket fed- vJTyje örök homály. Nem tettem eleget a horgászok invitálásának, ahol a fehér asztal mellett a pisztráng volt a téma, illetve az étek. Kapcsolódik ehhez - mivel a halnak úsznia kell, borban - egy német érdekeltségű cég miskolci csábítása. Az elegáns meghívó jótékony célú rendezvényt ígért, kilátásba helyezve azt, hogy nyerhetek is, ha egynél több emblémát kaparok le a bonus-kártyáról. Nos, nekem három jött össze, de így sem lehettem esélyese egy tengerparti nyaralásnak. Nem neveztem, nem mentem el. De ezúttal is köszönöm Tom Nier Úr szíves, borkóstolós levelét, melyet lakásomra címzett. Vajon honnan tudta, hogy hol lakom, s kedvelem a jó bort? Pandantja az előbbi történetnek egy másik, a végső... Ez a harc lesz a végső... Sajóvelezden november 7-én, a Lenin kocsmában szobrot avattak. A gazdától, Tóth Istvántól tudom, hogy az 1993. év januárjában nyitott ivóban minden kellék rendelkezésre állott, hogy egy - külsőségeiben - bolsevik betérő-kitérő fogadja a szomjas vándort. Félezernél több jelvény, tucatnyi zászló, rengeteg egyenruha (a főnök viselete is ez), hatástalanított fegyver, töménytelen sarló és kalapács díszíti azt a politikamentes termet, ahol jobbára a tömény fogy. Nem a Moszkovszkaja, hanem a hazai pancs-vodka, s a vegyi- gyümi... Persze, sörrel. De nem ez a lényeges. A hajdani parasztházból kialakított, s a legendás Ujics nevét viselő kocsma éveken át nélkülözött egy igazi szimbólumot. A diósgyőri Lenin-szobrot kétszázezer forintért nem tudta megvenni a tulajdonos. Pedig nagyon vágyott rá. így aztán csak egy mellalakra futotta, s ezt avatták november 7-én... Az előzetes meghívásnak nem tudtam eleget tenni. Ez a nap már nem piros betűs ünnep. Ülésezett az Országgyűlés. A pénzügyminiszter akkor terjesztette elő az 1996. évi költségvetés tervezetét. Lenint kihagytam, Bokrost nem. Jól döntöttem, vagy egy újabb strigulát húzhatok a tévedések rovatába? Jártam Moszkvában, a Vörös téren, a mauzóleumban. Szégyellem bevallani, hogy nem voltam vendég a sajóvelezdi Lenin kocsmában. Hogy mit nyertem és mit mulasztottam? Ez a kérdés legyen válasz a kétségeimre, sok restségemre, levélírói lustaságomra... Most, hogy ezt leróttam, könnyítettem a lelkemen. Am tudom, hogy ez az évvégi mea culpa nem old föl minden bűn alól, mert keserű és szomorú vagyok. Nem tudok minden levélre felelni és minden kihívásnak megfelelni. Csak az gyötör, ami kimondhatatlan. A megíratlan leveleket várom. Most, kilencvenöt karácsonyán, egy boldogabb kilencvenhat reményében. Csuda finom ebéd, csakazenyém játék Szabó Nóra Csend van és tisztaság. Dél felé már csak az etetésben utolsók csodálkoznak rá az ő négykézlábas csecsemőmagasságukból, vagy a gondozó „anyuka” öléből az érkező felnőttküldöttségre. Tágra nyílt szemmel ismerkednek, nem ijeszti meg őket a váratlan ötfős soka- dalom. A paradicsomfőzeléket majszoló picurka szája továbbra is magától nyílik, ha a kanál közeleg, a nagyobbacska arca néha felsu- gárzik, hiszen annyian beszélnek hozzá, törődnek vele. A sírdogáló kicsi lány szemét dörgölve bújik a velünk együtt belépő főnővér kajába, most nincs kibékülve a szokásos sorrenddel; éhes is, álmos is. A többiek a bundazsák puha melegségében többnyire már alusznak a teraszon, szinte csak az orrocskájuk látszik, pirosán a decemberi hidegtől. Az egyévesek korosztálya a legnépesebb a nagybarcai csecsemőotthonban. Am vannak kisebbek, nagyobbak is, elviekben 0-3 év közötti fiúk és lányok, akiket családi körülményeik miatt helyez el itt a megyei Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet. Borsod-Abaúj-Zemplén- ben ez az egy csecsemőotthon maradt. A hegy lábánál megbújó, közelről kedves és hangulatos épületeket messziről senki sem nézi állami gondozó létesítménynek. Most éppen 125 kisgyermek átmeneti otthona az amúgy 120 férőhelyesre tervezett intézet, a kihasználtságra pedig az utóbbi időben soha nem lehetett panasz, ugyanis rendszeresen túllépi a létszám az eredetileg meghatározottat. Szerencsére ez eddig még nem jelentett gondot az elhelyezésben, viszont a tendencia lassan, de biztosan emelkedik. A GYÍVI és az otthon vezetése folyamatosan szorgalmazza, intézi a „túlkoros” csöppségek családi környezetbe kerülését, ám az új érkezők legalább ennyien vannak. Nemrégiben „anyás szállást” is kialakítottak, ahol az egyedülálló, általában szoptató kismamák laknak. A kezdeményezés egyetlen szépséghibája, hogy az ő ellátásukra az intézet egy fillért sem kap.- A családok ellehetetlenülő helyzete eredményezi, hogy egyre több kisgyermeket kell állami gondozásba utalni - véli Szabó Tiborné, az intézmény vezetője. - Közöttük krónikus betegségben szenvedők, értelmi fogyatékosok és mozgássérültek is vannak. Nagyon sok a cigány gyermek, de a mi számunkra nincs ilyen meg olyan. Csak ellátni, gondozni, szeretnivaló kicsik vannak - mondja, és meleg mosollyal néz a feltűnően helyes ikrek egyikére. Hoztak be olyan alultáplált gyermeket, áld már elmúlt egyéves és éppenhogy megütötte az öt kilót. A szülők életvitele miatt ezek között az apróságok között nagyon sok a koraszülött is', akik - bár előbb- utóbb beérik társaikat, eleinte különlegesebb bánásmódot igényelnek.- Nagyon szűkösek az anyagi lehetőségeink. A megyei önkormányzat is egyre nehezebb helyzetbe kerül - meséli Mérész Istvánná gazdasági vezető. - Nem szeretek panaszkodni, de az a helyzet, hogy az intézet fennállása óta nem volt olyan anyagi helyzetben, amilyenben lennie kellett volna. Ma pedig már kimondottan csak az élelmezésre, fűtésre, villanyra elég a pénz. Azért az ünnepek mégis különleges alkalmak. Ahogyan csak lehet, megadják a módját, főként télen, amikor még a hó is a gyerekek kedvéért esik. Mikuláskor a nagyobbaknál az édesség a lényeg, a gondozónők kis műsorral kedveskednek, énekelnek, megérkezik a nagysza- kállú. A karácsony még ennél is bensőségesebb és persze óriási előkészületeket igényel.- Igyekszünk ugyanazt a melegséget, hangulatot nyújtani, amit otthon, családi körben érzünk. Minden csoportnak külön karácsonyfája van, de a társalgóban egy óriási, háromméteres fát is felöltöztetünk. Ilyenkor több a gyümölcs, és az önállóan, kisasztalnál étkezők csuda finom ebédet kapnak, levessel (ami egyébként ebben a korban még nem szokásos), második fogással, süteménnyel, szépen díszített környezetben - sorolja az eseményeket a vezetőnő.- Új ruha a mi anyagi keretünkből szóba sem jöhet. Itt mégis szebbnél szebb ruhácskákban pompáznak a gyerekek - folytatja Mérész Istvánné. - A gondozó anyukák egymásra licitálnak, hogy ki tudja ünnepélyesebben öltöztetni az „övéit”. Ilyenkor otthon, meg az ismerősöknél kiürül a ruhatár, a legszebb kinőtt ruhácskákat mind idehozza, aki tudja. Egy holland kamion érkezett a tornanádas- kai intézetbe, sok-sok ruhával, amit az ottani, három év fölötti gyerekek már nem tudnak használni. Ezeket mind elküldték nekünk. Az igazi karácsonyhoz persze ez még mindig kevés. Mert hiába a csillogó karácsonyfa, a szép ruha, a különleges ebéd, a karácsonyi dalok, ha nincs ajándék. Olyan játék, ami közös, meg olyan, ami csali az enyém, ami puha, meleg, vagy csilingel, vagy mozog, de az ágyamba vi- hetem, örömöm-bánatom megoszthatom vele, s csak akkor és annak adom oda, amikor és akinek én akarom. Ez az egészséges gyermekfilozófia itt igencsak megdőlne, ha nem volnának további adományok, ha nem született volna meg a „Segíts, hogy boldog legyek” alapítvány.- A külföldi örökbe fogadó szülők, akik tőlünk vittek el gyerekeket, vagy csak szeretnének, rendszeresen küldenek ajándékcsomagokat, főleg ilyenkor, karácsony táján. Egy svéd írónő, akinek a könyvét kiadták Magyarországon, az ottani örökbe fogadó hatóságon keresztül 20-20 ezer forintot ajánlőtt fel egy állami gondozott fiatal továbbtanulására és egy állami csecsemőgondozó otthonnak játékvásárlásra. Mi voltunk a szerencsés kiválasztottak. Ez a húszezer forint persze nem volna elég 125 gyermek ajándékára. Mégis azt mondhatom, az idén mindenkinek lesz saját, személyre szóló ajándéka, mert az alapítvány is segít - meséli büszkén Szabó Tiborné.- A „Segíts, hogy boldog legyek” alapítványt a nagybarcai csecsemőotthon 104 dolgozója hozta létre, de az elnökségben többen vagyunk, akiknek nem az intézet a munkahelyük - tájékoztat az elnök, Molnámé Nagy Ágnes. Ó a körzet védőnője, aki hozzáillőbb munkát nem is végezhetne. - Egy védőnő ma csak egy ilyen alapítványon keresztül segíthet. Feltétlenül javítanunk kell a gondozási, nevelési feltételeket, meg kell oldanunk a gyógykezeléseket, olyan eszközöket szeretnénk vásárolni, amelyek a krónikus beteg gyermekek életvitelét könnyítik. Nagyon sok mindenre volna szüksége ennek az intézménynek. S éppen azoknak jutott eszükbe, hogy valamit tenni kellene, akiknek maguknak sincs sok, de a napi ellátáson, gondozáson, szereteten túl még többet akarnak adni, egy folyamatot elindítani, hiszen az alapítvány nyitott. A karácsonyi ajándékok nagy részét az alapítvány pénzéből vásároltuk. Nem volt könnyű, el lehet képzelni. Nem két-három, hanem 125 gyermekről van szó. Persze segítettek a gondozónők, így mindenkinek az igénye, életkora, fejlettsége szerinti játékot tudtunk vásárolni. A vezetőnő azt is elmeséli, hogy nagykereskedőkhöz mentek természetesen, ahol az intézmény kedvezményt is kapott. Persze így sem egyszerű a feladat a mai játékárakat ismerve. Pedig arra is vigyáztak, hogy ne csak szeretnivaló, esztétikus, hanem tartós, praktikusan tisztítható is legyen az a „csakazenyém” dolog, és a közös játékok: az építők, a vödrök, a főzőcske-edények, a puha testű babák, a rágókák, csengő-bongó, izgő-mozgó csudafigurák. Bizony ráfér már a készletre a megújulás. Mert jó a műanyag flakon is, de szerepjátékoknál az igazihoz hasonló edények, a játék cumisüvegek és baba-babakocsik az igaziak. A napokban a kazincbarcikai vállalkozók támogatásával a Telekép Kft. is hozzájárult a boldogabb karácsonyhoz. Amikor eljön a nagy nap, a dolgozók és a kicsinyek körbe- állják a fát. A vér szerinti szülők helyett sok szerető, gondoskodó anyuka vigyáz a gyerekekre. És az ő karácsonyukra. Hogy igazi legyen, hogy szép legyen, hogy ünnep legyen. Idén és jövőre és mindig. Amíg az otthon létezik. Figyelmeztetés (mottó helyett): Az alábbi történetnek semmi köze a valósághoz. Ami itt következik: szemenszedett hazugság. A kkoriban már csak egy angyal jutott minden városra. Cudar világ volt az. Ilyen idők jártak: gyalázat és enyészet, üresség. Arra a helyre, amelyikre gondolok egy fura szerzetet küldtek. Csámpás járásút, kopottas ruhájút. A szárnyaiból hullott a toll, messziről olyan volt, mint ha valaki parányi, alkalmi hófelhőbe burko- lódzva lebegne, szemének sugarai pedig - nos, minek is szépítenénk - keresztezték egymást. Ropppppant kínos. Tulajdonképpen értelmetlenül volt itt: a jelentéseit a1 kutya sem olvasta, az emberek életébe nem avatkozhatott bele. Egyértelmű száműzetés az ilyen, egy koszos porfészekben, elfelejtve, örökre, örökre, örökre. Egy rakás szerencsétlenség. Egy bukott angyal. Lehetetlen volt szót váltani vele, az egyszerű halandók nem láthatták meg soha, a gyerekek sem érezhették közelségét, kívül maradt mindenki életén. Más angyal talán krokodilkönnyeket hullajtott volna ekkora fólöslegességgel verve, de a mi angyalunk nem tette ezt. Szerencsés természete volt: soha sem fűtötték nagy ambíciók. Az érzelmeit magában rendezte le, egyszerűen lehetetlen volt kitudni, mikor mire gondol. Talán nem véletlenül küldték pont ide, a világ végére. Jobb, ha az ilyen mást boldogít és főleg: máshol. szakíthatná el. Csak hozzá kellene érnie és huss. De nem tehette, nem volt hozzá joga. Szánalmas státus: kancsal megfigyelő, szárnyaszegetten. Vagy állt például a kocsmákban. Köpködtek a népek, illetlen szavakba burkolták mondandójukat. Olykor egymást locsolták italaikkal. Szerette no az ilyesmit. Tudta: ezek itt nem takargatnak semmit, ilyen a valójuk ebben a pillanatban. El tudta viselni őket, párás érzelmek csillantak szemében, óvón emelte karját. Angyali üdvözlet. Máskor meg a háztetőkön egyensúlyozott. Alant kutyák, szemétben túró páriák, ipar- kodók és enyelgők. Lábam előtt az egész világ - motyogta, s persze nem volt ebben túlzás, hisz lám: mind ott tették a dolgukat, az ő lábai előtt. Nem a végtelen hatalom érzése volt az érdekes ezekben a különös pillanatokban, bár hazudnék, ha azt mondanám: nem érezte magát mindenhatónak. Mert annak érezte magát. Tudta: nem. jól van ez így, ezért saját magát kényszerítette végtelen hatalmának korlátozására. Alábucskázott ilyenkor, hogy a zuhanás szakítsa ki a halhatatlanok közül. Zuhant, zuhant, s még mindig, nap múlott napra, hétre hét, már mások jártak az utcán, születtek, sírtak, temettek, nevettek, sivított a füle mellett a levegő, barna haját homlokába sodorta a szél, aztán egy finom vállrándítással röppályát változtatott. Pi- heként sodródott a város felett, szemet vetett a lányokra, megkörnyékezte őket, körbevette testével valamennyit. Liezonok voltak ezek a buszmegállókban, a rendelőintézetekben, az iskolai szünetekben. Kit szeretett ilyenkor... zárnyából fogyott a toll. Időnként nem tudott rá magyarázatot, miért teszi, amit tesz, miért guggol le váratlanul a kutyákkal szemközt, miért szimatolja ezeket a mókás négylábúnkat. Vagy miért nyúl az anyókák fogatlan szájába. Azt hiszem, az volt a baj, hogy nem talált magának semmiféle hasznos elfoglaltságot. Mikor maradhatott még ez valaha is büntetlenül? Tulajdonképpen megértem, hogy hátat, fordított a városnak. Nem hallottam, hogy valaki is hiányolná. Bujdos Attila Árnyal Angyalunk alapvetően bámész lény volt. A gyár környéki utcák nőttek nagyon a szívéhez, a szűk sikátorok. A sötét helyek. A porosak. Imádta a szmogot, letörölte a saras párát a konyhaablakokról, bekukucskált, kileste a feszült vacsorákat, az összeeső.-^ pásokat, az apró vágyakat, parányi féltékenységeket. Pontosan tudta a remények vékony pókhálóját, szinte látta, hogyan
