Észak-Magyarország, 1995. december (51. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-16 / 296. szám
HÉTVÉGÉ ÉM-interjú ÉM-riport Látókör A reform lényege: Zebu és Nigger rendületlenül Érdemes lett volna tudnunk kell, gyúrja egymást. lefényképezni bennünket hogy milyen feladatokat Irtózatos erejű marásaiktól olt, az árokparton, kívánunk vállalni, felváltva vonaglanak a a lassan induló hóesésben, s ehhez mennyi pénz áll földön. Egy pillanatra sem mit éppenbog)’ átszűrt a rendelkezésünkre. engedik el egymást... némi lámpafény. II. oldal III. oldal VII. oldal A hét embere Pogácsás János borász Láthatatlan forma Fotó: Jenei Lajos Marczin Eszter A Magyar Bor Akadémia és a Hét Borbírák Rendje immár hagyományosan megválasztotta az év legjobb bortermelőit. A harmadik helyezett Pogácsás János tolcsvai borász lett. A tolcsvai Pogácsás pince neve jól cseng egész He^alján. Megfordult benne szinte minden rangos személyiség az elmúlt évtizedek alatt az egykori KGST pénzügyminisztereitől kezdve a hazai potentátokig.- A pince, mondanom sem kell, soha nem volt az enyém, de mert hosszú éveken át én voltam a pincemestere az emberek elkeresztelték Pogácsásnak - kezdi történetét vendéglátónk. A? az igazság, nem is itt születtem. Szabolcs megyéből, Kótaj- ról származom. Édesapám ura- ságnál szolgált, kertész volt. Gondozta a kastély parkját, de övé volt. a szőlőskert felügyelete is. Én, pedig mint a kis pulikutya követtem, segítettem neki mióta az eszemet tudom. Gyűjtöttem a virágmagokat, gyomláltam, és el is határoztam, virágkertész leszek. De a sors másként akarta. A második világháború után megváltoztak a viszonyok. Apám a téeszbe került kertésznek, és elküldték tanfolyamra. Ott biztatták, ha van iskoláskorú gyereke, jelentkezzen a Budafoki Szőlészeti, Borászati Technikumba. Hát így kezdődött. Nem bánta meg, a választásút, megszerette szakmáját, hivatássá, mi több szenvedélyévé vált.- A bor egy élő anyag, úgy kell vele bánni, mint egy gyerekkel. Ahogyan az apróságok nevelésénél is fontos, hogy mindent a maga idejében adjunk meg, a bor érlelésénél is lényeges az időzítés. Vallom: a bornak filozófiája van. Ahogyan nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, ugyanúgy nem lehet kétszer ugyanazt a bort megkóstolni. A nedű minősége másodpercek alatt képes megváltozni. Ezt persze érzékszerveink még nem tudják jelezni. De én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy egy-egy bor „életét” a születésétől kezdve 25-30 éves koráig végig kísérhettem, mondhatom, csodálatos figyelni a fejlődését. Pogácsás János az a fajta ember, aki, ha valamibe belekezd, nem elégszik,meg a felszínes ismeretekkel. Állandóan olvasott, tanulmányozta a szakirodalmat, és végül levelezőn elvégezte a Kertészeti Egyetemet is.- Az tagadhatatlan, hogy a látóköröm az egyetemen tanultak segítségével bővült, de meggyőződésem, hogy a borászkodáshoz oly fontos ízlést, nem lehet megtanítani. Beszélni természetesen lehet róla, de a gyakorlat az igazán jó iskola. Ha valakinek nincs jó ízemlékezete, az nem sok sikerre számíthat ebben a szakmában. S, hogy mi szükséges a borkóstoláshoz? ben ő volt az egyedüli kertész- mérnök a cégnél. Nem vágyott az elismerésekre sem, sőt a mai napig zavarják a dicséretek. így volt ez legutóbb Bordeaux-ban is egy borfesztiválon, ahol a Tokaji aszú Nagydíjat kapott,- Ott többen gratuláltak a Tokaj Kereskedőház vezérigazgatójának, ő pedig tovább hárította az elismerést nekem. Mondván, ezt az 1972-es évjáratú hatputtonyos a Pogácsás pincéből való. Ez persze igaz, de hozzáteszem nem pusztán egyetlen embernek köszönhető, hogy a borból az lett ami. A szőlőt kapáló munkájától kezdve sokan és sok minden hozzájárul a sikerhez. Azt gondolom, az természetes, ha egy szakember meg tudja mondani egy fiatal borról, hogy érdemes-e vele foglalkozni, érlelni. Egyetlen dolog azonban mégiscsak akad amire büszke vendéglátónk. Ez pedig a Tolcsvai Bormúzeum. Övé az ötlet, és ö hozta össze a ma már több mint 200 ezer palack borból álló gyűjteményt.- Amikor elkezdtem csinálni, főnökeim azt mondták, ne dolgozzak, vele, nem ez hozza a hasznot. Én erre azt mondtam, ha a hasznot nem is, de a hírnevet ez hozza. Tehát megcsináltam. Pogácsás János ma már nyugdíjas, saját szőlőjét műveli, saját borait „nevelgeti”. Meg aztán „unokázik”, ami legalább ennyire gyönyörűséges elfoglaltság. Lehet, hogy furcsán hangzik a laikus számára amit most mondok, de mindenekelőtt jó fizikai, egészségi és lelkiállapot. ízérzékelő szerveink ugyanis csak ekkor működnek kifogástalanul. Az embereket egyébként rá kell vezetni arra, hogyan ismerheti meg a bort. Olyan ez, mint egy tárlatvezetés. Ha egy jó szakember kíséri végig a látogatót a termeken, egészen más élményekkel távozik, mintha csak egyedül bolyong műalkotástól műalkotásig. Szerencsés embernek mondja magát, mert szakmájában mindent elért, ami elérhető. Igaz, nem lett igazgató, vezér- igazgató, de mint mondja, soha nem vágyott hivatalra. Pedig hívták, hiszen a hatvanas évekKutyavilág Bánhegyi Gábor Amióta kiskutyával élünk egy lakásban, gyakran szerettem volna néhány napra szerepet cserél ni vele. Nemcsak azért, mert akkor megtudhatnám, hogy mi a csudát lehet nap mint nap percekig szaglászni minden négyzetcentiméteren, és nem is azért, hogy órákig küszködjek egy velőscsonttal, és még nem is azért, hogy már akkor kiüljek az előszobába, amikor a gazdi még csak éppen elindult haza a munkahelyéről. Ha kiskutya lennék, alighanem lidércálom lenne az a pár nap, mert aligha szabadulhatnék meg Az előéletemtől. Még jókedvemben sem ugathatnék, mert akkor a közelemben lévő kétlábúak - tisztelet a kivételnek - rögtön összehüznák magukat, a tekintetükbe rémülettel vegyes gyűlölet költözne, kapkodnák a lábukat, és artikulálatlan hangon visítozni kezdenének, mindenféle rendőrt, meg ebrendeletet, meg ronda dögöt vegyítve a sűrű káromkodások közé, a gazdit pedig fontoskodó hangon felelősségre vonnák. Ekkor pedig óhatatlanul eszembe jutna, hogy a múltkor a villamoson az ajtónál állva három hölgy békésen beszélgetett. Szemmel láthatóan nem akartak leszállni, pedig a járgány már a megállóhoz közeledett. A három néni mögé ekkor odaért egy leszálláshoz készülődő jól szituált középkorú házaspár. A férfi amolyan tisztességben megőszült, régi vágású úriembert formázott, akiben még él a női nem iránti hagyományos tisztelet, akitől még az sem állt volna távol, hogy „Kezeiket csókolom, elnézést a zavarásért, le szeretnénk szállni, ha lennének olyan kedvesek egy kicsit arrébb fáradni, köszönöm" formulával szólítsa meg az ajtónál állókat. A középkorú úr - karján asszonyával - szólásra is nyitotta a száját, majd a „Mi a fenének állnak az ajtóba ha nem akarnak leszállni, takarodjanak már onnan, hogy a franc enné meg magukat, mit szórakoznak itt velünk"- kezdetű és végű, kilencven decibeles cifrálkodást követően a hátralévő száz métert végigkáromkodva fordult be a színházba, ahol kellőképpen áhítatosra maszkírozott arckifejezéssel ült be a nézőtérre, hogy elmerüljön a civilizáció legnagyobb találmányában, a zenében. Ha kiskutya lennék, akkor sehogy sem érteném, miért akarnak engem kitiltani onnan, ahol jól érzem magam. Nem nagyon tudnám felfogni, miért a testméreteim határozzák meg, hogy engem kertben vagy lakásban lehet tartani, hiszen ahol esetenként nagyon sok, a szememben mindenképpen nagydarab ember elfér abban a harminc négyzetméteres panellyukban, amit nem átallanak lakásnak nevezni, akkor egy ennél kétszer nagyobb lakásban miért zavaró a jelenlétem. Ha kiskutya lennék, akkor nem érteném azt sem, hogy miért pont tőlem félnek a kétlábúak. Persze nekem sincs mindig jó napom, nekem sem tetszik minden kétlábú, de én még egyetlen émberbe sem haraptam bele, vagy törtem el a csontját csak azért, mert vastagnak sejtettem a pénztárcáját, vagy azért, mert szerintem csúnyán nézett rám. Ha kiskutya lennék, akkor inkább félnék az emberektől, mert ha elég védtelennek látnának, akkor rajtam élnék ki minden visszafojtott agressziójukat, frusztrációjukat, minden ok nélkül eltörnék a lábamat, belém rúgnának, ha megszagolom őket. Ha kiskutya lennék, akkor sajnálni kezdeném az embereket. Sajnálnám, hogy már elfelejtettek kis apróságoknak örülni. Sajnálnám, hogy elfelejtettek őszintén, fenntartás nélkül szeretni. Sajnálnám, hogy számukra a legfőbb erény a másokon való kíméletlen átgázolás, amit ők kitartó, céltudatos munkának hívnak. Sajnálnám, hogy csak használni szeretik a tolerancia szót. Sajnálnám őket azért is, hogy csak falkában mernek csaholni. Sajnálnám, hogy védtelennek és kiszolgáltatottnak érzik magukat. Sajnálnám, hogy pillanatnyi előnyökért képesek másokat aljasul kihasználni. Sajnálnám, hogy erre még magyarázatot is találnak, és azt is, hogy ezt olyan gyakran ismételgetik, hogy a végén még meg is vigasztalódnak. Ha kiskutya lennék, akkor is szeretném a kétlábú barátaimat, ha csak megsimogatnak, eszembe sem jutna azért törleszkedni hozzájuk, mert várok tőlük valamit cserébe. Meglátnám a szemükből, megérezném a szagukból, ha valami bántaná őket, ilyenkor odatenném azöliikbea labdámat, hogy játsszunk, mert tudom, hogy attól mindig vidámak szoktunk lenni. Ha kiskutya lennék, akkor szeretném elfelejteni az előéletemet és eszembe se jutna, hogy egy jó darabig ismét ember legyek.
