Észak-Magyarország, 1995. november (51. évfolyam, 257-282. szám)
1995-11-11 / 266. szám
Kilátó ÉM-intergú Nemzetiszocializmu s és sztálinizmus. Mindkét rendszer negligálta az emberek, csoportérdekeit és az egyénét. A család sem számított. II. oldal ÉM -riport Nagy’ dologra egyseidre nem gondolok. 67 éves édesapám nem hiába mondta: „A kispad billegő hinta. Le! Fel! Építész vagy, ne állj ki, mert elfelejtenek. ”, III. oldal A K.u.K. idején jól megfért egymás mellett az Éljen! Hoch! Slava! Ne eh zije! Zsivo! Napjainkban fogyatkozóban van a tisztelet a nációk között VII. oldal Őszből a télbe Fotó: Dobos Klára A hét embere Ducsai István „az árverező” Dobos Klára Arow Gusztáv lovag: A kardvívás. Bp. 1902. Modern, aranyozott egészvászon kötésben. Kikiáltási ár: 800 forint. Dobsa László Dr.: A kéményseprő ipar és gyakorlásának szabályai. Bp. 1926. 1000 forint. Ady Endre: A minden titkok verseiből. Bp. 1910. Nyugat. 1200 forint... Azt még nem tudni, ki lesz e könyvek új tulajdonosa. De azt igen, hogy a régi Ducsai István, aki könyvaukciót rendez ma, szombaton délelőtt 10 órától Miskolcon a Teleki Tehetséggondozó Kollégiumban. „Inkább antikvárius akarok lenni, mint használtkönyv-ke- reskedő” - mondja az antikvárius, aki régi könyveket árusító üzletét Miskolcon a Hunyadi utca 5. szám alatt rendezte be. Aztán meg is magyarázza, mi a különbség: „Arra törekszem, hogy nálam olyan könyvek legyenek, amelyek nem nagy példányszámúnk, ezért ritkábban beszerezhetőek, a régebbi kiadások közül valók. A használt- könyv-kereskedők pedig a mai bestsellereket vásárolják visz- sza> és értékesítik újra. Persze yan átfedés a kettő között. De jellemző az is, ki rendez könyvaukciót, ki nem...” Ducsai István könyvei közül ma száz tétel (azért nem száz darab, mert vannak közöttük többkötetesek is) kerül kalapács alá. Hogy honnan a sok könyv? „Tulajdonképpen a semmiből indultunk - meséli. - Eredeti végzettségem szerint épület- gépészeti tervezőként dolgoztam. Amikor munkanélküli lettem, több helyen azzal utasítottak el, hogy már idős vagyok. Negyvenöt évesen... Ez akkor bántott, de ma már nem bánom, hogy így alakult. Mindig is szerettem olvasni, a feleségemmel együtt nagyon szép könyvtárat gyűjtöttünk össze. Ennyivel indultunk. Most is emlékszem az első vásárlóra, aki nagy szomorúságomra kiválasztotta Weöres Sándor összes műveit. Azóta sem tudtam pótolni, alig várom, hogy valakitől visszavásárolhassam.” Az új-régi könyveit egyre könnyebben szerzi be. Hiszen ahogy mind többen ismerik, mind többen fordulnak meg a boltjában - nemcsak vásárolni, de eladni is. De ő is jár a könyvek után. Ha betér valaki, s azt mondja, sok értékes könyve van otthon, akkor elmegy hozzá, és válogat. Raktárra azonban nincs szüksége, mert nagyon meggondolja, mit vesz meg. Hogy mit fizet ő egy könyvért, s mennyiért adja el, azt a mindennapi kereslet-kínálat határozza meg. „Sokan csodálkoznak, amikor egy ’66-ban megjelent 12 forintos könyvért én 150-et fizetek vagy kérek. Pedig ez reális. De a korrekt ár meghatározásához segítenek az árverési katalógusok is. Miskolcon persze olcsóbban kell adni, itt szegényebbek az emberek. Kaptam bírálatot, hogy az aukcióra a limit árakat magasan szabtam meg. Ezt nem hiszem, mert az egyik kiadvány, ami nálam 6000 forintról indul, annak Pesten 7500 volt az alapára, és 22 ezer forintért kelt el...” Bízik benne, hogy lesz érdeklődés az árverésen, hiszen Miskolcon három éve nem rendeztek könyvaukciot. Úgy érzi, egy antikváriumnak rangot ad egy ilyen esemény. De fontos ez a könyvbarátokkal való kapcsolatteremtés miatt is. „Sokan bejárnak az üzletbe. Délutánonként zajlik az élet, diákokkal, egyetemistákkal, könyvbarátokkal nagy társadalmi fórumok alakulnak ezen a tíz négyzetméteren. De jó lenne, ha bővülne az a kör, ahonnan vásárolhatok, ahová eladhatok.” Túlzott bővítést persze nem akar. Azért, mert akkor már nem csinálhatná egyedül. Hiába hajtja az üzletembereket általában a nagyobb terület, a több nyereség reménye, azt mondja, neki nagy árat kellene a sok pénzért fizetnie. „Nincs kocsim, nincs telkem, nincs is szükségem rá. Nekem ez így' nagyon jó. És akkor ez a kutya sem lehetne itt” - simogatja meg a kis helyiségbe bekukkantó kutyust, akit a múlt hét hóvihara elől fogadott be az előtérbe. A kutya mellett egyébként - a régi hobbi felelevenítéseként - nemsokára akvárium is fogadja majd az antikváriumba betérőt. De Ducsai István legrégibb és legélőbb hobbija továbbra is az olvasás. Lassan újra megtelik az otthoni könyvespolc. „Mikor indultam, otthon leültem a fotelbe, üres volt a polc, hát az borzasztó látvány volt. Majdnem elsírtam magam...” Leginkább a történelem érdekli, ezen belül is a helytörténet. Otthon is tart ritkaságokat, de ha valami különlegességre talál, felajánlja a város közgyűjteményeinek. így próbálja a maga módján szolgálni Miskolc kulturális életét. A mai bestseller irodalom egyáltalán nem köti le. Szereti Agatha Christie-t meg Rejtőt, de hát ók már klasszikusnak számítanak. A kalapács alá kerülő száz könyv között most a szépirodalom dominál. Apropó: kalapács. „Persze, hogy én terveztem, hiszen műszaki ember vagyok. Ez egy kisméretű, jól kézbe illő fa- kalapács. Pont olyan, mint a Sotheby’s árverésein, a különbség csak az, hogy az elefánt- csontból van...” Teljes gőzzel Filip Gabriella Vasalok. Teljes gőzzel. Illetve csak a megnedvesített ruha gőzölög. A vasalás egyébként meglehetősen egykedvű. Persze, nem is nagyon fokozható a sebesség. Mert vagy kivasalom, vagy gyűrött marad a ruha. Nem lehet csak úgy végigfuttatni a lepedőn a forró vasat, nem lehet csak megmutatni neki - és kész. De hagyjuk már a vasalást! El kellene rugaszkodni a hétköznapoktól, nem mindig ezekkel a kicsinyes ügyekkel foglalkozni. Távolabbra nézni, nagyobb összefüggéseket keresni. De most is csak holmi semmiségeken jár az eszem. Mit kell még ma elintéznem1 Mi lesz a következő lépés? Eddig ér a távlat. Esetleg még holnapig, holnaputánig. És vége, nem megy tovább. Ideragadtam a vasalódeszkához. Ebből már lehet valami. Legalább egy hasonlat: ideragadtam a vasalódeszkához, mint a nejlonkombiné a forró vashoz. Ezt is dobhatom ki. Már megint tele a szemetes. Tele a hócipő. A déli busz... Bezzeg szegény József Attila, csak ült a rakodópart alsó kövén, nézte, hogy úszik el a dinnyehéj - az se lehetett valami nagy élmény mégis micsoda mélységek és magasságok nyíltak meg előtte. Aztán meg egy pádon üldögélt - fák közt, virág közt -, és alkalmi verset írt a szocializmus állásáról Ignotusnak. „A dolgos test s az alkotó szellem, mondd hogy törhetne egymás ellen!1 Az elme, ha megért, megbékél..." Megbékél, ha megért... Ha magyarázatot találnánk, ha értenénk a világunkat, ha felfognánk a végtelent, ha... Ha, ha, ha... De beszéljünk csak a magunk nevében. No, lám a tévében is mindenki a saját történetét mondja. Okos emberek ülnek körben - félkörben, hogy a kamerával mi is közéjük férkőzzünk -, és a halálról beszélnek. Mindannyian megéltek már valami halálközeli élményt. Volt, aki a saját testét is látta - felülről. Ő maga már kilépett ebből a létből, és úgy szemlélte önmagát. Szerencsére életben maradt. Egyébként, hogy mesélné el nekünk, milyen is lehetett odaát. így legalább megnyugtathat, és betöltheti hivatását. Azt mondja, minden élet akkor fejeződik be, amikor be kell fejeződnie. Akkor hal meg az ember, amikor elvégeztetett a feladat, amiért a földre érkezett. Shakes- peare-re hivatkozik: figyeljük csak meg ezeket a hősöket, mindannyiuk élete teljes. Ebben már megkapaszkodhatnánk. Minden úgy történik, ahogy történnie kell. Most már csak hinnünk kellene ennek a sokat látott, sokat tapasztalt bölcs férfiúnak. „Szerettem volna hiú ni bármilyen istenben bármi áron - egy kőrakásban, egy szoborban, falra karcolt rajzban - akár valami derék emberben is, aki együgyű lapos igazságokat prédikál..." Ezt Nina mondja. Pontosabban O' Neill mondatja Ninával. Őket sem győzte meg Shakespeare. Ez az átka a klasszikusoknak. Mert ez a híres „Lándzsarázó" tudta, mi kell a tragédiához. Mesélhetett volna még Othellóról, Hamletról, Ri- chárdról, továbbszőhette volna Rómeó és Júlia történetét. Hatalma volt fölöttük, még életben tarthatta volna őket egy kicsit. De nem, csak a katarzisig éltek. Ötödik felvonás, utolsó jelenet,’függöny, megrendülés. Jöhet a taps és kész. Helyreállt a megbomlott világrend, a színészek lesminkelnek és hazamennek. Holnap jöhet az újabb előadás. Mi meg éljük tovább saját történetünket. Mégha történet lenne! De csak epizódok jutnak. Még hősök sem vagyunk. Értjük mi Hamlet baját, néha bennünket is kísért apánk szelleme. Talán még Rómeó és Júlia szerelme is ismerős. De ki mer itt őrültséget színlelni?! „Mert jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk..." Arra nagyon vigyázunk, hogy tartsuk magunkat, hogy megőrizzük a méltóságunkat, hogy ne veszítsük el ítélőképességünket... De mi lett volna Júliával, ha számol a következményekkel? Ha józanul végiggondolja, mit szólnak majd szerelmükhöz a szülők: Rómeót is és őt is kitagadják, oda a biztonság, se lakás, se biztos megélhetés. Még reménykedhet, talán ha jönnek az unokák, megenyhül a két család. És mi lett volna Ham lettel, ha életben marad? Eszébe nem jutott volna Shakespeare-nek, hogy címszereplővé tegye. Ki törődik egy félnótás királyfival?! Kit érdekelne Rómeó és Júlia szerelme, ha boldogan élnek? De akkor sem, ha boldogtalanok. Ha néha összekapnak a gyerekek miatt. Az anyós miatt. Az állandó pénztelenség miatt. Attól sem ragadnának tollat a drámaírók, ha civakodnának, ha időnként megverné az asszonyt a férfi. Még a rendőrség sem jönne ki: családi ügy, intézzék el egymás között! Majd ha lesz látlelet. És ebből már egy kis hír is megjelenhet az újság utolsó oldalán. M. Romeo tettleg bántalmazta házas- társát, C. Júliát... Az előző hír egyébként kacsa. Csak most találtam ki. Ha mégis valami hasonlót olvasnának az újságban, az csak a véletlen és a gőz műve lehet. így vasalás közben mindenféle eszébe jut az embernek.
