Észak-Magyarország, 1995. október (51. évfolyam, 232-256. szám)
1995-10-21 / 249. szám
HÉTVÉGE ÉM-interjú A magyar felemelkedésnek. csak az 1956-os forradalom lehet az alapja, nem tudunk és nem szabad máshová visszanyúlni. II. oldal ÉM-emlékezés Máig előttem van egy kép. Unokája, a Ferkó csüng a nagyapja nyakán, birkózza, cibálja és ő nagy-nagy türelemmel, szeretettel játszik vele. III. oldal ÉM-r8port A hegyekkel és dombokkal körbezárt kis település gy’ógyító levegőjének és gyóg}>ító fürdőjének köszönheti hírét. Ezért látogatnak el sokan Kácsra. VII. oldal Sírkerti mementó Fotó: Dobos Klára A hét embere Engi István ,yPro Comitatu”-díjas énektanár Bánhegyi Gábor Engi István közel hat évtizede kapta meg tanítói oklevelét. Saját bevallása szerint 42 évet és 193 napot töltött el a katedrán. Dacára annak, hogy mindig vidéken szeretett volna tanítani, élete nagy részét Miskolcon töltötte. Ismerősei, tisztelői szerint a megyében szinte nincs olyan kórus, amelyet hosszabb-rövidebb ideig ne vezetett volna. Engi István a megyeházán tegnap vette át a „Pro Comitatu”-díjat.- Édesapám postaaltiszt volt Miskolcon, úgynevezett pénzes postás, édesanyám gesztelyi paraszti családból származott, tehát semmi nem indokolta, hogy a tanítóskodásnak szenteljem az életemet. Az első osztályban a tanítónőnk egy végtelenül kedves vénkisasszony volt, aki a karjával mindig integetett, amikor énekeltünk, és ez nagyon tetszett. Élénken emlékszem, hogy egyszer otthon estefelé a konyhában felültettek az asztalra, mert egy hatéves kisgyerek csak útban van a takarításnál. Akkor elkezdtem énekelni az „Árnyas erdőben szeretnék élni...” kezdetű dalt, közben mozgattam a kezemet, ahogy a tanítónőnktől láttam, és elképzeltem magam előtt, hogy most én tanítom a gyerekeket. Most mondhatnám azt, hogy már akkor tudtam, mi akarok lenni, de ez nem lenne igaz. Az viszont nem lehetetlen, hogy ez a martintelepi vénkisasszony is hozzájárult ahhoz, hogy végül egy életre a tanításnak köteleztem el magam. Később a miskolci Dayka Gábor utcai iskolában volt egy tanárom, aki csodálatosan tudott mesélni Székelyföldről és az ott élő emberekről. Amikor végeztem a tanítóképzőben, akkor elhatároztam, hogy bármi áron, de Székelyföldön fogok tanítani. Rövid kárpátaljai kitérő után 1938- ban kerültem Székelygályára, egy kis faluba, ahol hat évig éltem, és ahol az emberek Tisztelt Tanító Úrnak szólítottak. Arról a hat évről máig vallom, hogy ha csak annyit éltem volna, már volt értelme a földi pályafutásomnak. Maradtam volna még tovább is, de a román hatóság szemében - magyar állampolgárként - nemkívánatos személy lettem. Amikor híre jött, hogy a magyarokat ki akarják toloncolni, akkor a székelyek elém álltak, és azt mondták, hogy „ne tessék félni, mi nem engedjük, megvédjük a mestör urat”. A székelyek szavatartó embereknek bizonyultak. Amikor pár nappal később a románok éjszaka értem jöttek, és elhurcoltak Székelyudvarhelyre, másnap reggel a falu bírója lovon bevágtatott értem, és elintézte, hogy kiengedjenek. Még két évig tanítottam a faluban úgy, hogy nem, vagy alig kaptam tanítói javadalmazást, a kántori tiszteletdíjamból éltünk. Engi István 1946-ban tért haza végleg Magyarországra, és az azóta eltelt közel öt évtized során neve szorosan összefonódott a megyei kórusmozgalommal, bár első karvezetői munkálkodása a kárpátaljai Feketefaluhoz kötődik.- Amikor megérkeztem a faluba, akkor megállított a presbiter és azt mondta: „Tanító Úr! Tudja meg, hogy az Illyés tanító úrnak nagy énekkara volt, és ezt magától is elvárjuk ám!” Nem volt mit tenni, két hét alatt végigjártam a falut, és március 15-en már énekelt is a kórus. A próbákat egy olyan teremben tartottuk, ahol csak egy szál petróleumlámpa világított. Ilyen „világítás” mellett is igényt tartottak a kórustagok arra, hogy kotta legyen a kezükben, bár fogalmuk sem volt a kottaolvasásról. Az első próbákon még azzal is foglalkoznom kellett, hogy szóljak égyi- küknek-másikuknak, hogy „Bálint bátyám, ne álljon már nekem háttal, figyeljen kicsit rám is, mert nem azért kaszálok a kezemmel, hogy szelet csináljak!” Kemény munka volt, de rengeteget tanultam- tőlük. Később, főleg az ötvenes években nem bekerülni volt nehéz a korusmozgalomba, hanem abból valahogy kimaradni. A Ra- kosi-érában működött egy kórusláz, talán azért, hogy munkaidő után is lekössék az embereket, addig sem érnek rá politizálni. Volt olyan idő, hogy csak itt Miskolcon egyszerre tíz én- nckkarom is volt. Nem a minőség volt a cél, hanem az. hogy mindenki énekeljen. Nem sorolom fel, hogy hány kórusnál dolgoztam, csak a hozzám legközelebb állót, a mezőkeresztesi té- esz énekkarát, akikkel harminc évet töltöttem együtt. Akkoriban vezettem a miskolci pedagóguskórust is. A két énekkar között az volt a különbség, hogy amíg egy problémásabb művet a miskolciaknak négy hónap alatt megtanítottam, addig ugyanez a feladat Mezőkeresztesen két évembe telt. Viszont az is biztos volt, hogy ha egy pódiumon lépett fel ezzel a művel a két kórus, akkor az NB III-as amatőr mezőkeresztesiek előadása magasan felülmúlta az úgynevezett NB I-es profikét. Az én szívem azóta is az NB III- as énekkarokért lobog. A kórusok Pista bácsija hetvenéves koráig állt az énekkarok élén, akkor egy a gyérgörcs miatt az orvosok eltanácsolták a vezényléstől. Az azóta eltelt nyolc évben „csak” tanácsadóként van jelen a megyei kórusok életében, bár a mai napig több helyről kap felkérést énekkarok vezetésére.- Ezek a. meghívások számomra azt jelentik, hogy talán le tudtam tenni valamit az elmúlt évtizedek alatt a megye asztalára. Ez többet jelent minden díjnál, vagy kitüntetésnél. Erről jut eszembe: nem tudja véletlenül, kinek vagy kiknek jutottam eszébe a mostani kitüntetés odaítélésénél? Régebben mindig előre megsúgták, hogy' milyen kitüntetést fogok kapni és miért, de erről a „Pro Comita- tu”-díjról úgy' szereztem tudomást, hogy' a lányomat (Homró- diiié Engi Zsuzsa, a Zrínyi Ilona Gimnázium leánykarának vezetője-a szerk.) megkérték, lépjen fel a kórusával a díj átadási ünnepségen, és mintegy mellékesen azt is elárulták neki, „hogy apukát is kitüntetik”. Október 23. Görömbölyi László Október 23. - Nemzeti ünnep. A nagybetűs jelző ott áll a naptárban, éppen úgy, mint március 15. mellett. De ott áll-e vajon a nagybetűs jelző a lelkekben isi Tudunk-e közös pontokat találni magánünnepségeink megélésekor éppen ügy, amint találunk a márciusi ifjúkra emlékezveIA válasz nyilvánvaló: a törvény, amely kimondta október 23. nemzeti ünneppé nyilvánítását, ma még csak puszta jogszabály, amely előírhat munkaszünetet, amely késztethet protokolláris díszelőadások, díjkiosztások és fogadások rendezésére - s amely adhat szabadságot évtizedeken át tiltott, üldözött és büntetett önkéntes gyertyagyújtáshoz, sírok melletti főhajtáshoz. De ez a törvény nem szabályozhatja gondolatainkat, érzéseinket és érzelmeinket. Tűi közel van hozzánk '56, hogy tiszta aggyal, gátlások és előítéletek nélkül meríthessünk belőle erőt magunknak - mai és holnapi közös dolgaink rendezéséhez. Alig négy évtized telt el azóta, hogy fegyverek ropogtak utcákon és tereken, hogy Molotov-koktélok robbantak tankok lánctalpai alatt, hogy idegen hadsereg teremtett „rendet" a felbolydult országban. És micsoda rendet! A félelem és a rettegés rendjét, amely rend nem engedte szóhoz jutni a tanúkat, nem engedte gyászolni az áldozatokat, s amely rend összekeverte a történelmet a politikai propagandával. S most, amikor nem kell már rettegni és félni, amikor a (nagy) októberi forradalom sok-sok éven át ránk erőltetett „ünneplése" után ünnepelhetnénk felszabadultan a mi saját októberi forradalmunkat - akkor szembe találjuk magunkat a realitással: '56 októbere inkább megoszt, mint összeköt tízmillió állampolgárt, vagy tizenötmillió magyart. De lehet-e, szabad-e csodálkozni a megosztottságon I Hiszen itt vannak közöttünk azok, akik megélték a második világháború borzalmait, az újjáépítés lelkesedését, távlatos perspektíváit. Vagy éppen az államosítások kifosztását; a kuláklisták és kitelepítések megrendítő, kisemmiző és megalázó élményét-s mindezek után következett számukra '56, kinek-kinek reménnyel vagy rémülettel, fellélegzéssel vagy rettegéssel. S mindany- nyiuknak a hatalom kijózanító demonstrációjával, a hazugságokkal és az elhallgattatással. Itt vannak közöttünk, akik szereplői voltak ötvenhatnak. Szereplők az egyik oldalon, szereplők a másikon. Most már mindegyikük szabadon, de három-négy évtized más és más tapasztalatainak birtokában. Várhatjuk-e vajon, hogy egyformán gyűljön láng a lelkűkben október 23-án I Es itt vannak köztünk a középgeneráció tagjai, a negyvenesek, talán az ötvenesek közül is sokan, akik éppen a hatalmi demonstráció elhallgattatásai nyomán csak annyit tudtak az „októberi eseményekről", amennyit a tankönyvek, s az elhallgattatott tanárok mondtak nekik: ellenforradalom. Azok, akik érettségiztek ellenforradalomból, s bár gyerekként felfogni sem tudták akkor a közvetlen élményt, mégis lelkiismeret-furdalás közepette ízlelgették '89 táján az új terminológiát: népfelkelés, forradalom. Ők talán a leginkább becsapottak: akik tudatlanul voltak részei, alkotóelemei, közülük sokan aktív építői, formálói egy olyan rendszernek, amely- lyel tudatosan, a tények ismeretében talán soha semmilyen közösséget nem vállaltak volna. Itt vannak köztünk azok, akikben volt azért némi kétkedés, akikben megfogalmazódtak fenntartások és bizonytalanságok, akik itt-ott megérezték a konstrukció gyenge pontjait. S itt vannak azok is, akiknek ha voltak is kétségeik, erősebb volt bennük az érvényesülés vágya, a sorba beállásért, az elfogadásért ellenértékűi kapott pozíció, állás; fontosabb volt számukra a létező szocializmus sajátos érdekszövevényében rejlő előnyök kihasználása. S itt vannak köztünk a ma fiataljai, az '56 után született generációk tagjai, a jövő derékhada - azok, akiknek legfeljebb iskolás élményeik vannak a szocializmusról, akik felhőtlenül kacagnak az idősebb társak által megélt rémtörténetek hallatán. Ők azok, akiknek már csupán történelem '56 története, s ők azok, akik értetlenül, vagy éppen kiábrándultán élik meg a ma valóságát: hogyan lehet a történelmet pártok és csoportok szerint másként és másként értelmezni, kihasználni - és ünnepelni. Október 23. - Nemzeti ünnep. Nem csak a naptárba írt nagybetűs jelző miatt, de azért, mert '56 őszén fogalmazódott meg az, ami csak a kilencvenes években válhatott valósággá: Magyarország szabad, független ország, ahol többpárti demokrácia korlátozza a hatalom mindenhatóságát. Mindez egyszer talán elvezet oda, hogy múltunktól, tapasztalatainktól, életkorunktól és világszemléletünktől függetlenül, '56 maradandó értékeit magunkénak tudva, együtt; közösen ünnepeljük - a mi saját októberi forradalmunkat.
