Észak-Magyarország, 1995. szeptember (51. évfolyam, 206-231. szám)
1995-09-23 / 225. szám
ÉM-iwter|ii A szovjet rendszer bukásáról rendeztek nemzetközi tanácskozást a Miskolci Egyetemen. Az összeomlás után kritikus helyzet alakult ki Kelet-Közép-Európában. II. oldal ÉM -riport Sajnos a plébános úr nagyon sok rosszat mondott a faluról, az itt élőkről a rádióban egyszer —sóhajt egy nagyot Vargáné. III. oldal látókör__________________________ „Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van rá... a lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté. ” VII. oldal A hét embere Majoros Imréné Péchy Blanka-díjas pedagógus Filip Gabriella »Fiaim, folytassátok, ha én nem leszek!” Életének utolsó éveiben gyakran ismételgette ezt a mondatot Péchy Blanka. Majoros Imréné, a szikszói Szepsi Csombor Márton Gimnázium tanára is többször hallotta - és meghallgatta az anyanyelvűnk ápolásáért oly sokat tett művésznő kérését. Ennek elismeréseként szeptember 21- én megkapta a Péchy Blan- ka-díjat.- Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy nem egyedül kaptam meg a díjat - figyelmeztet a tanárnő. ~ A másik kitüntetett Szép László, a miskolci Pécsi Sándor Guruló Színház művészeti vezetője. A budapesti ünnepségen is felvetődött: vajon mi lehet az oka annak, hogy mindkét kitüntetett Borsod-Abaúj-Zemplén megyében él. Talán a hely szelleme, Széphalom közelsége miatt figyelünk jobban Kazinczy örökségére: az anyanyelv ápolásának fontosságára. Majoros tanárnő Zemplénből hozta magával az abaúji gimnáziumba a nyelv szeretetét. Tolcsván született, majd a pataki gimnáziumban érettségizett. Miután a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen megkapta magyar-orosz szakos diplomáját, Szikszóra került. Az egyetem után szeretett volna visszamenni a pataki alma materbe, de mivel társadalmi ösztöndíjas volt, nem maga választhatta meg a munkahelyét. Viszont néhány hét után már hiába hívták Patakra. Maradt Szikszón, mert úgy érezte, szükség van rá, és az is nagyon tetszett, hogy fiatal volt a tantestület: együtt teremthettek iskolát.- A harmadik évfolyammal kezdtem itt a tanítást, most pedig már én vagyok a legidősebb a tantestületben. Annak idején még a jelenlegi igazgatónkat, Kristóf Lajosnét is tanítottam. Ő is magyar-orosz szakos tanár lett. Nagyon sok jó képességű fiatal tanult, és tanul ebben az iskolában. A szikszói gimnázium évek óta az anyanyelvápolás egyik központja. Merényi László igazgatósága idején innen indult el az „Édes anyanyelvűnk” nyelv- használati verseny. Az első megyei döntőt 1971-ben rendezték meg, majd pedig - ennek folytatásaként- 1973 óta a sátoraljaújhelyi gimnázium ad otthont az országos döntőnek. Ezeken a versenyeken is mindig ott vannak a szikszói diákok, és persze Majoros tanárnő is.- A megyei döntő megrendezése folyamatos feladatot jelent. Emellett - 1983 óta - részt veszünk a „Beszélni nehéz”-moz- galomban. Általában szakkör keretében dolgoztunk, de ha erre nem volt lehetőség, akkor is találtunk rá módot, hogy megoldjuk a feladatokat. Most sem tudott rendszeres szakkört vállalni a tanárnő. Kétszeresen is osztályfőnök. A legkisebbeket és a legnagyobbakat bízták rá: a hatosztályos gimnázium elsőseit, és van egy levelezés osztálya is. Részt vesz egy irodalomtanítási kísérletben: feladatlapokat dolgoznak ki a tudásszint mérésére. Mindezeken kívül szervezi a kisgimnázi- umok szavalóversenyét, amelyet ugyancsak a szikszói iskola kezdeményezett, és persze folytatja a nyelvművelő munkát.- Sajnos, tapasztalnom kell a durva beszéd terjedését. Ez annál is inkább riasztó, mert a durvaság nagyon gyakran a viselkedésben is megnyilvánul. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy míg egymás között oldot- tan beszélgetnek a gyerekek, a nyilvános megszólalástól már félnek. Többet kellene olvasniuk, hogy gyarapodjon a szókincsük, hogy minél választékosabban fogalmazzák meg gondolataikat. A nyelvtant általában nem szeretik a diákok, de ha az élő nyelv felől közelítünk, ha példákkal, stílusgyakorlatokkal, játékos feladatokkal oldjuk a tantárgy merevségét, akkor a siker sem marad el. Persze, még egy Péchy Blanka-díjas pedagógussal is előfordul, hogy megbotlik a nyelve, hogy belegabalyodik a saját mondatába. Ilyenkor mindjárt kérdezik a kollégák: „Mi történt, Blanka néni?!” Ez a megszólítás egyáltalán nem zavarja Majoros Imréné tanárnőt. Saját tapasztalatból is tudja, hogy a helyes nyelvhasználat állandó figyelmet igényel. „Beszélni nehéz! - írta le 1974-ben Péchy Blanka. - A magam bőrén tanultam meg, milyen irgalmatlanul nehéz. Hat évtized óta ismerkedem a színészszakma e kézzel nem tapintható, szemmel nem látható eszközével. Máig sem sikerült kiismernem rejtélyes szerszámunk fondorlatos, sérülékeny, makrancos szerkezetét, de talán nem hivalkodás, ha megkockáztatom azt a kétségkívül merész állítást: néhány titkát kifürkésztem mégis.” Péchy Blankának is csak néhány titkot sikerült megfejtenie. maradt tehát még bőven Majoros Imrénének, Szép Lászlónak és mindannyiunknak, akik ezt a fondorlatos, sérülékeny, makrancos és mégis édes anyanyelvet használjuk. Diákdemonstrációk Brackó István Kedvenc költőmet idézve, nem történeti, történelmi támaszt keresek, még csak az archaikus színkeveréssel sem szeretném elfogadhatóbbá tenni a mai képet. Az örök diák, a vagabuiid, vagy ahogy a literátor historikusok mondják, vágáns és javíthatatlan tollforgató jeanne d'Arc máglyán elégetésének évében született, többször állt a bitó árnyékában, s halálának idejéről és körülményeiről semmit sem tudunk. A vers a lényeg: „Én, Francois Villon diák, / A 456-os évben, / Vállalva zablát és igát, / Higgadt elmével eltökéltem:/Meg kell vizsgálnom, hogyan éltem." A Kis Testamentum első versszakának utolsó sora adja a magyarázatot: „Másképp megcsaljuk önmagunkat." tiétfőn kezdődnek Magyarországon a diákdemonstrációk. Fontos a meghatározás, ezért is ismétlem: demonstráció. Ezt a terminus-technikust használták a Hallgatói Ön- kormányzatok Országos Szövetségének szószólói és a kormány képviselői is. Természetesen, ellentétes előjellel, más-más megítéléssel és várakozással. Mert a demonstráció éppúgy jelenthet egy faliújságcikket, az előadás bojkottálását, az ellenérzések médiában való közzétételét, a közterületi felvonulást, vagy az utcakövek fölszedését... A sora korábbi nemzetközi tapasztalatok alapján folytatható. A '68-as párizsi diáklázadás, vagy később a kínai Tienanmen téri vérengzés fölértékelte, veszélyesebbé tette ezeket a végül is tragikus eseményekkel végződő megmozdulásokat. Nemrég erdélyi diákok bicikliztek Stras- bourgba, tiltakozva a román oktatási törvény ellen. A szlovákiai magyarság az anyanyelvi oktatás visszaszorítása miatt ellenkezett: a diákok helyett a szülők ültek az iskolapadba. De gondoljunk csak arra - nem elfeledve a valóságos s a mélyben lappangó, egyetemes társadalmi indítékokat- 1956. október 23-a is úgy „kezdődött", hogy az egyetemisták tüntetni akartak, amelyet először betiltottak, aztán engedélyeztek, később pedig elszabadult a pokol. De hivatkozhatnánk az 1848-as forradalmi eseményekre is, amelyben jelentős szerepet vállaltak a pesti deákok... Ostoba az a hatalom, amely figyelmen kívül hagyja, vagy súlyának nem megfelelő mércével méri a művelt és műveltségre vágyó, s felnőtté váló - már csak koránál fogva is - ifjabb, bátrabb nemzedék másságát, tiszta nekibuzdulását, konvencionális érdekeket sértő fellépését. Könnyű nekik hőbörögni! - mondhatja a hatalom embere, az állását féltő hivatalnok, a munkanélküli kohász, a megélhetési gondokkal küszködő nyugdíjas. A mai közvélemény többnyire értetlenül áll a hétfőtől kilátásba helyezett diákdemonstrációk hallatán. Az egyetemi polgár (s ez alapvető definíció) semmit sem veszíthet, bár ezekből a fiatalemberekből még minden lehet: miniszter, nagykövet, bankelnök, vagy hólapátoló alkalmi munkás, amint arra már volt példa... Mindenért fizetni kell. S egyre többet. Az alapfokú oktatás ingyenes, de nem olcsó. A kilátásba helyezett kétezer forintos felsőoktatási tandíj - tegyük a kezünket a szívünkre - senkit sem vágna annyira a földhöz, hogy a gyerek odahagyja az intézményt. De ez az összeg, amely az év hátralévő részében egymilliárd forintra becsülhető, a költségvetés hajóján nem tömi be a lyukat. A fakultatívan bevezethető kiegészítő tandíj összege (maximálisan 8 ezer forint) az adott universitas amúgy is megnyirbált büdzséjét aligha javíthatja lényegesen. Am a kettő együtt már sok, és sokkoló az a mód, ahogyan bevezették és előterjesztették. Ha nem is megtizedeli, de a prognózisok szerint harmadolja a diákhadsereget ez az új szabály, s olyan esélyegyenlőtlenséget teremt, amely ellentmond a demokráciának s az alapvető emberi jognak. Fodor Gábor kultuszminiszter csütörtökön jelentette ki, hogy „rejtélyes, mi a demonstráció célja", hiszen a kormányzat a HÖKOSZ majd' minden követelésének eleget tett. A tárca vezetőjének véleménye szerint nincs drámai helyzet... I úl az aktuális híreken és a kézzel fogható tényeken (a Miskolci Egyetemen hétfőn vagy kedden kezdődnek a megmozdulások) van a diákdemonstrációknak egy mélyebb és nehezebben kihüvelyezhető indítéka is. A társadalom rossz közérzete, mint a röntgensugár a tárgyakon, átsüt az autonóm felsőoktatási intézmény védett falán, s a tandíjtól függetlenül is irritálja, meggondolkodtatja, cselekvésre készteti a bohónak mondott diákot. Azt a diákot; aki ivarérett, választó és választható, roppant fogékony a világ dolgai iránt, nem sorolható be a „nagy népi átlagba", s bár szélsőségekre is hajlamos, de még bűntelen, szeplőtelen, elődeinek tapasztalását hordja, ám másként fogalmaz, mert őa jövő letéteményese. Kimondva, kimondatlanul az ad okot tetteire, s felmentést érdesebb fogalmazására, amely egyben a felelősségét is jelenti. A mostani diák „vigyázó szemét" a XXL századra veti. Az ő sorsa, most, a holnap megszülető gyerek sorsát határozza meg. Éppen ezért ez a hétfő más lesz, mint a szokványos hétkezdő napok. A nap kél 6.30 órakor, nyugszik 18.43- kor. Ez biztos. De mi történik közbeni A végkifejlet, a megmérettetés és a vizsga még messze van. Üveggyárban Fotó: Fojtán László
