Észak-Magyarország, 1995. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-19 / 195. szám
ÉM-interjú ÉM-ünnep Műhely Amikor 1990-ben felálltam Tizenegy óra is elmúlt, Először nekem mesélnek az ÁBMH elnöki székéből, amikor a Szent Jobb, a tárgy'ak.. elvi okokból tettem. a színpompás körmenetben A régész egy sárgombócot A rendszerváltás után megkezdi diadalútját vesz ki, vagy egy> kialakult helyzetben sok Miskolc város ünnepi díszbe cseréptöredéket, ha mindennel nem értettem egyet. öltözött utcáin. kerámiára gondolunk. II. oldal III. oldal VII. oldal Szent István Fotó: Dobos Klára A hét embere Mezey István grafikusmíívész Hajdú Imre Nemzeti ünnepünk, augusztus 20-a alkalmából tegnap az Országházban a Magyar Köztársasági Arany Érdem- kereszttel tüntették ki a Kazincbarcikán élő és alkotó Mezey István grafikusművészt. Nagyon örülök ennek a díjnak, igazán jó helyre került! Bocsássa meg a kedves Olvasó elfogultságomat, de talán érthető és elfogadható. Pista a kollégánk, az Észak-Magyarország külső munkatársa (is) már évtizedek óta, ezért ez a kinyilvánított szubjektív öröm. Nagyon jó kolléga, jó ember, jó barát Mezey István! A művészetét, legalábbis azt a részét, amit gyakran látnak lapunk hasábjain, az újságrajzait pedig Önök is jól ismerik. Következésképp, tudnak ítéletet mondani réla. A hozzánk beérkező visszajelzések szerint, nagyon szeretik ezeket a rajzokat az olvasók. Újólag mondom neki. Mármint ezeket az olvasói vélemé- ayeket a rajzairól. A szerény ember mindig zavarba jön, ha szembe dicsérik. Örül neki, persze, hogy örül ő is, de a hívság távol áll tőle, ezért zavarja is a méltató szó. Pedig a dicséret, az elismerés apró jeleivel nap mint üap szembe találkozik. . - Például, mi is történt Veled az idei nyáron Hejcén?- Mondjam? Jó, a kedvedért elmondom, de meglásd, azt foglak hiuni, dicsekszem. Szóval, Hejcén voltam, művésztelepet vezetni. Most jártam ott elő- ®zör- Az egyik alkalommal odajön hozzám egy helybéli bácsi, s megmutatja nekem, hogy gyűjti a rajzaimat az Északból. Mit mondjak, ez mindennél nagyobb elismerés, minden kitüntetésnél többet ér.- Apropó... Most, kitüntetésed alkalmából beszélgetünk. Hogy vagy te a kitüntetésekkel? Nevet.- Nézd, életemben olyan sok kitüntetést nem kaptam, hogy erre a kérdésre határozott választ tudjak adni. Ha kapok, tudomásul veszem, örülök neki. Két napig. Félre ne értsd, nem azért, mert lebecsülöm azokat. Nem szeretek a babérokon ülni, a dicsőségben sokáig sütkérezni. Két nap elég. S aztán folytatok mindent ott, ahol abbahagytam. Másfelől pedig nem tartom magam hiű embernek. Nem értékelem túl a kitüntetések értékét. Ezt a mostanit is nyilván azért kaptam, mert szeptemberben leszek ötvenéves.- Ha nem vagy egy cseppet sem hiű, miért esett jól neked, hogy például az a hejcei bácsi kivágja és gyűjti az újságrajzaidat?- Jó kérdés. Mondhatnám az eset kapcsán: lám, ez az ember felfedezte a művészetemet, nagyra tart, következésképp, igen, én az is vagyok, ez csak természetes. De nem erről van szó. Én azért örültem a dolognak, mert úgy éreztem ott, és most is úgy érzem: én annak az embernek adtam valamit. Egy kis örömet. S ha örömet adhatok, nekem is öröm. Sokat tűnődtem rajta, miért szeretik az emberek (többségüknek pedig nincs mindennapos munkakapcsolatuk a művészettel) Mezey István munkáit. Legtöbb megkérdezett a képek hitelességét, a felismerhetőségét, komponáltságát, a témaválasztását emelte ki. Ám ha az ember mélyebben elgondolkodik a feltett kérdésen, akkor rájön másra is: e képeken, rajzokon átragyog a szeretet, a béke, egy mindannyiunk által vágyott világ. Mezey István alkotásai gyógyítják a szemet. S a szemen keresztül a lelket.- Pista, számodra mi minden fontos az életből? Nem felel, helyette előkeres egy katalógust, és átnyújtja. Az 1989-es, Hegymeg községben készült rajzaiból rendezett kiállítás katalógusa.- Olvasd! - biztat. - Ott a válaszom. A katalógusban jellegzetes „mezeys betűkkel”, Hegymegbe sűrítve ott olvasható vágya, célja, témája, minden, amit. szeret, minden, amit tisztel. íme: „Pihenés, fű, istállószag, kikapcsolódás, egy falat szalonna, kutyaugatás, fizikai fáradtság, családi együttlét, szénaillat, kúti víz, öregek meséi, néhány üveg sör, poros padlás, csorda, fák és gallyak, madarak, szekerek, magyar nóták, templomharang, csend, ólak, darálók, kocsmazaj, meleg tej, bogarak, mezei virágok, fekete ruhák, fehér falak, sötét esték, udvari gaz, kaszáló, kicsi temető, agyondolgozott kezek, kötények, moslék, karoslóca, reggeli pálinka, idős emberek, fáradt asszonyok, üres házak, gyökeres hétvégék, meghitt magány.” Néhány percre csend támad. Mindezek után kell, hogy csend támadjon!- Mondd - töröm meg a csendet -, ha nem lennél képzőművész, mi lennél legszívesebben?- Madár lennék.- Most viccelsz?- Dehogy. Szeretem a madarakat. Egyébként nem tudok mit válaszolni a kérdésedre, mert nem tudom, hogy milyen a másfajta munka. Ha tudnám, hogy milyen jó dolog kőművesnek lenni, akkor lehet, hogy kőműves leírnék. De nem tudom. Én nem tapasztaltam meg a másságot. Hozzáteszem: nem is vágytam rá. Mindig rajzoltam. Az ötven évemből negyvenöt esztendőt. Az elejére már nem is emlékszem, csak anyám elmondásai alapján.- Ötven év. Ez a legszebb férfikor! Te szoktál tervezni előre. Például a másik ötven évre, hogy ezt meg azt meg kell, kellene még csinálnod?- Soha. Bár az idén, amikor az infarktus is meglátogatott, szóval a rohamkocsi füstje megcsapott, azért azt mondtam a belgyógyásznak: öreg, ne kapkodjunk, nekem még nagyon sokat kell rajzolni. Igen, annyi a tervem a jövőre, hogy még sokáig kell élnem. És rajzolni. Ahogy az általam nagyon tisztelt mester, Szalay Lajos mondta: amíg ésszel és kézzel bírom. Csak akkor teszem le a tollat, ha már úgy érzem: elég csupán gondolni rá. Szeretném, ha ez nagyon sokára jönne csak el, mert azt már most tudom: kutya rossz dolog lesz abbahagyni. Ünnepi Bujdos Attila l\étségtelen: ünnepi a pillanat. Az ember jelzőket keres: milyen is a nemzet, ha nagyon örül, hogy hazára lelt, hogy nemzetként sem radírozta lé a planétáról a történelem (pedig legyünk pszinték: voltak pillanatok, amikor úgy tűnt akarta, erősen). Mondjuk: emelkedett? Mondjuk: a tény jelentőségét átérző? Higgadt? Nyugodt? Önvizsgálatra kész? A múlt tanításaiból a jövőt tanuló? Az ember itt megáll, leteszi a tollat, beleréved a nagy semmibe. Miért pont arra lenne szava: milyen az ünneplő nemzet? Elvégre arra sincs: milyen a hétköznapi. A váteszek kora lejárt. Ki merne ma a néplélek leírására vállalkozni? Na jó, tudjuk: mindig akad, aki megkockáztatja. Van is benne valami bumfordi báj, ahogy népboldogítók, izzó tekintetű urak bizonykodnak: a magyar befelé forduló, annyira nincs önbizalma, hogy az már szinte beteges, nem is hiszi, hogy amibe belefog, az egyáltalán sikerülhet neki, s ezért aztán szorongó. Vagy nem is: a magyar nemes lélek, igaz szívű, bátor, derék, csak a muszkák rabigája, a karvalytőke keresztje, de lemossuk a gyalázatot, mit rákentek a századok, leszünk mi még emelkedő nemzet, megmutatjuk a világnak (mint már annyiszor): mi a magyar. Nemcsak Isten ostora, nemcsak Lehel kürtje, nemcsak csikós, gulás, puszta, de fényes elme is, mosoly, gazdagság, szép múlt és még szebb jövendő. Az ember ezen persze csak mosolyog, csóválja a fejét: avitt, ásatag szöveg. Még szép, ha összezavarodik a nemzeti karaktert kutató: egyszál magunkban is éppen elég bonyolult szerkezetek vagyunk, hát még ha az a sok „ilyen is vagyok, meg olyan is" összeadódik, hatványozódik. Ha tehát az ember eltöpreng ez ünnepi órán, végül is oda jut: mi köze ehhez az egészhez, mi köze a többiekhez, ehhez a keszkenőnyi országhoz? Hogyan vonhatnának le privát kozmoszából a többiekre is érvényes következtetést? Megpróbálja tehát onnan megközelíteni a dolgot: miért is nem él a világ otthonosabb zugaiban? Miért is nem ragyog felette a Nap Tamperében, Torontóban, Bonnban, Münchenben, Párizsban?Miért nem próbál szabad akaratából szerencsét zajosabb, vagy csöndesebb, nyugodtabb és tehetősebb helyeken? Megtehetné? Többnyire határozottan igen. Akkor meg mégis mik azok a magyar vágyak, amelyek elülnek és felhorgadnak megint? Miért vágyik vissza, miért nem menékülhet? Na jó, kézenfekvő válasz: a nyelvi kötelék madzagol- ta végleg a honi rögökhöz. Ha mondani akar valamit, ha egyáltalán van közlendője, azt csak magyarul tudja igazán árnyalni. Ellenvetés: ha akarna, tanulhatna más nyelveket is, csacsoghatna azokon is napestig komoly és komolytalan dolgokról. Annyian megteszik. Ennél talán jobban marasztalja a szívében végleg fészket rakott meghitt ismerősség. Nem csak a hazáig vezető utat tudja bokrostól, kövestől. Nem csak kedvesei szemének játékát. Ismeri a szomszéd asztmás szu- szogását a koszos lépcsőházból (a fenébe, már megint rossz a lift!), a sorban utána állók leheletének szagát a hivatalban, a tarkóját birizgáló léghullámokat, az átizzadt trikókat, a tülekedést, a pillantásokat, ahogy belenéznek a jegyzeteibe, a csekkjeibe, a gondolataiba. Nem csak azt látja, hogy mi van most, de azt sem vehetik el tőle és ő sem veszítheti el, ami volt. Övé a boltok és iskolák olajos padlója, a vaskályha, a boltos mozdulata, ahogy pont tíz deka szalonnát szel le a táblából (ahogy a kedves vevő parancsolja), a Lajos-köz, a bakugrás a srácokkal, a Bambik íze (és a csókoké), az izgalmas, a borzasztó dolgokra csodálkozás (életre-ha- lálra). És övék a máig nyúló hazugságok is, ahogy sunyin az orránál vezetik, ahogy átélten győzködik, masszírozzák az agyát: az a jó neked, te szerencsétlen, amit mi akarunk, csak az szolgálja az érdekedet, és semm: más. Lásd be végre. Es övé a reakciója is: hajszálra tudja, hogy min derül majd, min dühöng, mikor viszket tenyerében a pofon, mikor tör utat szeméből a könny. És igen: örül annak, ha észreveszi, hogy nem csak zsigerből reagál, nem mindig káromkodik, amikor logikus lenne, képes váratlan dolgokra, a tények átértékelésére. Attól tart: igazán csak itt tud még eltévedni is múltban és jelenben. Az igazán bonyolult dolgok végül is egyszerűek: minderre csak itt érvényes a bérlete, maga vette, évtizedekig kuporgatott, még szép, hogy ragaszkodik hozzá.
