Észak-Magyarország, 1995. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-19 / 195. szám
II ÉM-hétvége ÉM-interjú Augusztus 19., Szombat A REÁLIS ürügyén Priska Tibor Z avart lelkü.lettel olvasom a polgármester úrtól kapott meghívót. Mindenekelőtt büszkén, elégedetten, mivel éppen nekem küldte, ezek szerint jómagámat alkalmasnak vél egy ilyen, a falu életében nagyon is meghatározó, rendkívül fontos esemény tudósítójának. Vízhálózat műszaki átadásáról van szó, tehát a hegyek közötti, kemény körülmények behatárolta kis falu is vezetékes vizet kap. Nem akármi! Ez az egyik. A másik elgondolkodtató pedig az, ami ekként olvasható: „...mely eseményről és községünk képéről egy REÁLIS riport jelenne meg”. Ezzel a csupa nagybetűvel írt REÁLIS-sal van gondom. Vajon képes vagyok-e jómagam akármit írni a faluról, mely a polgármester úr szerint megüti a reális mértéket, avagy sémi Mondjuk, megírom, hogy műszakilag átadták a vezetéket, ennyibe és enhyibe került a községnek, ezt a pénzt hogyan, miként teremtették élő, ki mennyit dolgozott - hogy is kell most mondani a társadalmi munkát? - közösségi tevékenységben, ez tervezte, az vitelezte ki, honnan hozzák a vizet, hány közkifolyó van a faluban, hányán vezették be a fürdőszobájukba, a kertjükbe, mennyiért stb. Ez vajon reálisnak mondható? Ki tudja! Aki akarja, beleköt: nem is így van, hanem amúgy! És akkor már nem reális? A szóban forgó, csudálatosán szép kis falut évtizedekkel korábban, fiatal emberként szerettem meg véglegesen. A polgármester úr akkor vagy siheder gyerek volt, vagy még akkora se, de ez most nem számít. Egy alkalommal, a tél beköszönte előtt összegyűlt vagy 10-15 asszony, lány, hozták a guzsalyt, a rokkát és főként persze az idősebb, drága nénikék meséltek vidáman, nagy-nagy jókedvvel a régi fonókról, szokásokról, András-nap előtti ügyködésekről, varázslatosságokról. Jómagam ott ültem egy sámlin, és fülig érő szájjal hallgattam mindent, mit mondanak. Lámpagyúj- tásos estébe nyúlt már az idő - hogyne világolt volna eddig is a teremben a villany, de így szokás mondani -, amikor az egyik rokkás fiatalasszony karórájára nézett (Hej! Minő kí- zökkentése az időnek!), és elnézést kérve mondta, a dolgozók iskolájába kell mennie, mi csak mulassunk tovább. A karóra, az asz- szony esti iskolája biz’ sehogyan sem illett abba a világba, melyről eleddig szó esett, de csakhamar visszazökkentünk a múltba nagy- nagy vidámsággal. A csudás estről készült riport végén becsületesen leírtam, hogy csupán az újság kedvéért gyűltek össze a fonóban, amúgy már régóta megszűnt itt is ez a hagyomány. Reális volt hát amit akkor megírtam? Szerintem igen, más szerint esetleg nem. Novemberben történhetett mindez, hiszen András napja előtt jártunk, András-napi szokásokat is elevenítgettünk. Soha nem jutott eleddig eszembe a szó, hogy reális. Csak megírtam, lelkiismeretem szerint, amivel ez a szépséges falu, annak vidám lányai, asszonyai azon az estén megajándékoztak.Talán Warsawával, talán még Pobjedával indultunk késő este hazafelé. Hatalmas hópelyhek hullottak, lassan, puhán, mindig várakozva kicsit, amíg leülnének a főidre. Csend volt, nagy-nagy nyugalom, valami megfoghatatlan tisztaság. Aki látott már ilyen verébnagyságú hópihéket puha, csendes szárnyalással libegni, megérti. Vártam, vártam, hogy valami nem e világi szárny megsuhan, nem e világi csengő megcsendül... Megújult, könnyű lélekkel álltam a kocsi mellett, sehogyan sem tudva megmagyarázni a pilótának, vajon miért nem ülök már be. D e, hogy mi is az a bizonyos REÁLIS? Figyelve a különböző tanácskozásokat, magas szintű megnyilvánulásokat, olvasva, hallva közéleti vezetőink beszédeit, úgy tűnik: ahány ember megszólal, annyiféle az a bizonyos reális, annyiféle az igazság, a valós helyzet. Ami az egyik ember szerint fehér, az a másik szerint éppen fekete és ezt kifejtve, elsődleges fontosságúnak tartja a másik lehü- lyézését. Nemigen tud ma megszólalni úgy senki, sehol, a parlamenttől kezdve a legkisebb falu önkormányzatáig, hogy mondandóját ne kontráznák meg. Természetesen mindenki a realitás nevében! Ma valahogy senkinek sincs igaza, csakis nekem. Amit én mondok, az a valóság, a többi csak süket duma... Végül is: mi van akkor azzal a tudósítással, vagy riporttal a realitást illetően? Képes len- nék-e ennek előteremtésére a mégoly jószándékú ember igénye szerint is? Ma sem tudom. Ami bizony nagy baj. Nem is mertem eleget tenni a meghívásnak. Elnézést érte, polgár- mester úr. Bizalmi viszony állásnélküli és hivatalnok között ,Vállaltam, mert ismét határkőhöz érkezett a munkanélküliség kezelése" Halmos Csaba Fotó: a szerző Marczin Eszter Miskolc (ÉM) - Az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal (ÁBMH) elnökeként nevéhez fűződött a hazai munkaügyi szervezet kialakítása, megszervezése. Ot évvel ezelőtt, amikor leköszönt még csak pár ezer regisztrált munkanélkülit tartottak nyilván hazánkban. Amikor idén március elsején visszatért - ekkor már az Országos Munkaügyi Központ főigazgatójaként -, félmillió állásnélküli volt a központok adatbázisában. Halmos Csaba szerint a munkaügyi hálózat megérett az átalakításra. □ A kívülálló azt hinné, hogy egy amerikai -francia vegyes vállalat, a Manpower vezetői posztjáról nem mond le szívesen az ember, különösen ha csaknem ugyanahhoz a szervezethez hívják, amelytől korábban megvált. • Amikor 1990-ben felálltam az ÁBMH elnöki székéből, elvi okokból tettem. A rendszerváltás után kialakult helyzetben ugyanis sok mindennel nem értettem egyet. Aztán jött a már említett cég ajánlata, amely a foglalkoztatás, a munkaerőpiac területén szerzett szakmai tapasztalataimra alapozott. □ Miért tért vissza? Ismerve a közalkalmazotti fizetéseket, gondolom, az anyagi szempontok nem já tszottak szerepet. • Kihívásnak tekintem ezt a feladatot, mindössze ennyi az indok. Közismert, hogy az eltelt évek alatt döntően megváltozott a munkanélküliség szerkezete. A tömeges elbocsátások idején és az azt követő időszakban a szervezet még megfelelt a vele szemben támasztott követelményeknek. Hiszén a fontos a regisztráció, a támogatások folyósítása volt. Mostanra viszont - ami a létszámot illeti - bizonyos stagnálás figyelhető meg. Kialakult egy igen nagyszámú, tartósan parkolópályán lévő réteg, akiknek személyre szóló megoldásokat kell találnunk. Szolgáltató jellegűvé, emberközpontúbbá kell tenni a - ma még a szó klasszikus értelmében vett - hivatalt. Ehhez pedig első lépésként át kell alakítani a szervezetet. Vagyis újabb határkőhöz érkeztünk, és a megújulási stratégia kidolgozása, végrehajtása volt az a kihívás, ami miatt elvállaltam ezt a munkát. És ebben legfontosabb feladatomnak a munkaerő-közvetítés személyi és tárgyi feltételeinek megteremtését tartom. □ Említette, hogy anno keserű szájízzel távozott, most pedig - a külső szemlélő számára legalábbis - úgy tűnik, jó a kapcsolat a munkaügyi tárca vezetője és ön között. • Ennek két oka van, az egyik az, hogy a miniszter asszonnyal már korábban is dolgoztunk együtt. A másik pedig az, hogy a kezdet kezdetén egyeztettük nézeteinket a foglalkoztatáspolitikai kérdésekről, a munkanélküliség kezelésével kapcsolatos elképzeléseinkről. Ki-ki elmondta, mire'számít, mit vár el a másik féltől. □ Az említett megújulási stratégia első változata a napokban elkészült. Figyelembe vették a külföldi tapasztalatokat a kidolgozásnál? • Természetesen igen. Nagyon fontosnak tartottam az osztrák, a német, a francia és az angol példa tanulmányozását. De csak azokat az elemeket építettük be, amelyek adaptálhatók a magyar viszonyokra. Eddig ugyanis az volt a bevált gyakorlat, hogy szinte kontroll nélkül lemásolták a külföldi mintát. Ez a legtöbb esetben nem jött be, viszont igen költséges vállalkozásnak bizonyult. □ Mi a stratégia legfontosabb eleme? • Szeretném hangsúlyozni, hogy az anyag még szakmai és társadalmi vita előtt áll, bár az átalakulás fő irányvonalaival a szakértők már most egyetértenek. A program a jelenlegi munkaerőpiaci helyzet elemzésén alapszik és öt évre szól. Lényege, hogy a munkanélküliek ne csak könyvecskéik lepecsételtetése miatt keressék fel a kirendeltségeket, hanem bizonyíthatóan mindent tegyenek meg elhelyezkedésük érdekében. Ellenkező esetben nem tarthatnak igényt a munkanélküli járadékra. □ Ez sokak számára szimpatikus lesz, hiszen elterjedt vélemény: az állásnélküliek nem is akarnak dolgozni. Viszont, akik megélik ezt a kilátástalan élethelyzetet, azt mondják: nincs üres állás, ha meg végre kiközvetítik őket, kiderül, régen betöltötték a helyet. • Természetesen a kötelezettség kétoldalú, és a siker azon múlik, hogyan tud a szervezet 4600 munkatársa felnőni a feladathoz. A kirendeltségi kollégáinknak ugyanis - éppen a hatékonyabb álláskeresés és ajánlás érdekében - ezentúl jobban meg kell ismerniük a hozzájuk forduló partnereket. Egyfajta bizalmi viszonynak, személyes kapcsolatnak kell kialakulni közöttük. Ugyanakkor minőségi változás szükséges a munkáltatókhoz fűződő kapcsolatban is. Élő együttműködést kell kialakítani a cégekkel, meg kell ismerni a valós munkaerőigényeket, az elvárásokat. Egy profi munkaközvetítő hálózatot kell létrehoznunk, így nem fordulhat elő, hogy nem a megfelelő embert ajánljuk ki a megüresedett posztra. Erre a szolgáltatásra persze csak azok az állásnélküliek számíthatnak majd, akik hajlandók együttműködni velünk. Akik nem veszik a fáradtságot, hogy elfogadják a felkínált segítséget, ezek után csak önmagukra számíthatnak. □ Tapasztalatai szerint a munkaügyi szervezet dolgozói alkalmasak a megnövekedett elvárások teljesítésére? Vagy talán elképzelhető, hogy a létszámleépítés szele a kirendeltségeket is megcsapja? • A személyi kérdések kulcsszerepet játszanak a program megvalósításában. Ezért terveink szerint a vezető munkatársak már ebben az évben átképzésen vesznek részt, jövőre pedig várhatóan megkezdi működését a belső képzési központunk, ahol folyamatosan valamennyi kollégánk felkészülhet új feladatára. Ugyanakkor az átszervezések során létszámleépítés is előfordulhat, de úgy vélem, ez a probléma a természetes fogyással és az önként távozókkal megoldódik. □ Miközben várhatóan javul majd a tartós munkanélküliek elhelyezkedési aránya, január élse- jétől megszűnik a pályakezdők munkanélküli segélye. Van valamilyen alternatív elképzelés a fi• atalok gondjainak orvoslására? • Mindenképpen azt szeretnénk elérni, hogy mihamarabb munkát vállaljanak. A segély tulajdonképpen csak az időhúzásra volt jó. Kialakulóban van egy koncepció a kezelésre, amely elsősorban az oktatást, a képzést helyezi előtérbe. Ezen túl pedig arra is törekszünk, hogy a munkaadókat is érdekeltté tegyük a pályakezdők foglalkoztatásában. Bodrogi - aki most zsűrielnök a Virágkarneválon Filip Gabriella Az idén Bodrogi Gyula színművész a debreceni Virágkarnevál zsűrijének az elnöke. De vajon alkalmas erre a posztra Bodrogi Gyula? Tegyük próbára: ért-e a virágokhoz, képes-e virágnyelven szólni? • A virágnyelvet mindenkinek ismernie kell. Időnként kötelességünk kikerülni a goromba tényeket, mégpedig úgy, hogy mindenki m'egértse, mit is gondolunk. Egy színházigazgatónak meg pláne szüksége van erre a tudásra. Időnként adódnak kínos helyzetek, amikor kénytelen az ember virágnyelven közölni az illetővel a kellemetlen igazságot. □ Nem kérdezem, szereti-e a virágot. Nyilván igennel válaszolna. Ki merne nemet mondani, amikor úgy tartják: aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet?! 9 Szeretem a virágot, de meg merném mondani azt is, ha nem szeretném. Bár ezt a mondást több- rendbelileg megcáfolta már a történelem. Sokan szerették a virágot, akik egyébként rendkívül go- noszkák voltak. Hallottunk mi már olyan belügyi főemberről, aki annak idején állandóan a virágait szerette, közben pedig elpusztult miatta néhány ember. Persze, sokan vannak olyanok is, akik nem tudják szeretni. Például az allergiájuk miatt. De nekem szerencsére nincs ilyen bajom, szeretem a virágot. Talán azért is, mert egy kicsit hasonlít a színészetre. Bimbózik, kinyílik, teljes szépségében tündököl, de másnap már más lesz. Minden előadás eltér egy kicsit az előzőektől és a következőktől is. Minden virág más és más. Szeretem őket... □ Mindegyiket? Ibolyát is, Violát is, Boglárkát is, Jácintát is? • Ebből a sorból az ibolya az első. Különleges helyzetben van, szépsége és elsősége miatt. A hóvirággal, az ibolyával, a gyöngyvirággal kezdődik minden évben valami új, valami csoda. Persze, ezekről a virágnevekről eszembe jutnak a nők is. Ok is virágok, azzal a különbséggel, hogy nem hervadnak! A nők és a virágok között szintén nagyon komoly hasonlóság van. Már csak azért is, mert a virágok méhé- ben van a termés. És mi férfiak, mint a méhecskék szállunk egyik virágról a másikra... Jól megfeleltem?! Jöhet a következő feladat. □ Folytassa a sort! Azt mondom: tulipán, szegfű... Mi következik ezek után? 9 Rózsa?! Rózsát kellene mondanom? □ Segítek. Kezdem elölről; zöld tulipán, vörös szegfű... 9 Zöld tulipán? Ésküszöm, ilyet én még nem láttam! Fekete tulipánt már igen, de zöldet még soha. □ Négy évig... 9 Négy évig?! Segítsen még! □ Tehát zöld tulipán, piros szegfű, háttérben madarakkal... 9 Megáll az ész... Ez valami népművészet? □ Segítek még: nemzetiszín madarak... 9 Hú, az annya mindenit! Ez már majdnem politikai kérdés! Nem vagyok ám rettenetesen erős a politikai jelképekben. Én köztársaság párti vagyok, nem véletlen, hogy nem tudtam válaszolni. QArra vállalkozna, hogy folytassa a sort ? 9 Nehéz kérdés, de azt mondom: ha most nem is tudok rá válaszolni, ’98 tavaszán egészen pontos feleletet tudok adni. □ Nem is foglalkoztatja a kérdés? 9 Azért nem foglalkoztat, mert teljesen biztosan tudom, hogy Magyarország ki van jelölve a jóra, a felemelkedésre. Magyarország olyan pici ország, hogy pontosan az történik itt, aminek történnie kell. Persze a tudástól, a szakértelemtől is függ, hogy milyen gyorsan jutunk el a jóhoz, de hogy eljutunk, az biztos. Ezt most mint jós mondom. □ Most pedig mint ügyvédet kérem: mondjon védőbeszédet. Mentse fel azok lelkét, akik a Virágkarnevál miatt levágnak több ezer virágot! • Ez komoly feladat. Én szeretem a virágot a kertben, és szeretem ajándékba vinni. Szeretem látni a természetben, és szeretem csokorba kötve. Olyan ez is, mint a vadászat. Lehet azt mondani, hogy va- lami rettenetes dolog lelőni a vadat. De ha utánanéz, ahol rendszeres vadgazdálkodás folyik, ott mindig van vad. Viszont ahol ez hiányzik, ott kipusztulnak az állatok, mert kiirtják. Más az, ha valaki letarolja a virágot, és megint más, ha valaki neveli, ápolja, és valamilyen nemes cél érdekében levágja. Mert mi történik, ha nem vágja le?! Ha mindenki így gondolkodna, nem lennének kertészek, nem vihetnénk virágot a szeretteinknek» nem születnének meg a gyönyörű virágkompozíciók. Mennyi szépségtől, kedvességtől fosztanánk meg önmagunkat és egymást! □ Ez nagyon szép válasz volt. így most a virágok fölött mondott gyászbeszéd kötelezettsége, alól felmentem. 9 Pedig érdekes lett volna! Ha én lennék a virág, akit éppen most vágnak le, akkor bizonyára nagyon tiltakoznék. De hát én nem vagyok virág, én csak ember vagyok. De kérdem én: törődik-e velem a liliom?! Ha levágják és a vázámba teszik, én csak gyönyörködöm a látványban. O is teszi a dolgát. És nem is mondja magában, „én most kilehelem azt, amit ha o belehel, kileheli a lelkét”. Fotó: Dobos Klára
