Észak-Magyarország, 1995. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-12 / 189. szám
HffflBff ÉM-m*eijú ______________________ A z 1956-os sortüzek feltárására, a korszak jobb megismerésére még az Antall-kormány létrehozott egy bizottságot jogászokból, történészekből. II. oldal ÉM-riport______________________ A z amerikai Boeing 17G rövid idő alatt 4000 métert süllyedt, majd menekülése közben Sárospatak fölött német vadászgépek lelőtték. III. oldal ÉM-iröttábor A tokaji írótábor több mint két évtizedes működése során az irodalomnak, a közéletnek mindig egy-egy fontos problematikáját vette górcső alá. IV-V. oldal Mapra-forgó Fotó: Dobos Klára A hét embere Mosolygo Marcell miskolci paróchus Dobos Klara Augusztus 20-án a várban ő szegi majd meg a város kenyerét. Mert a papok közül ® szelte a legtöbbet életé- £eö, hiszen hat gyermeke, huszonegy unokája van... A héten még lelkigyakorlatot a minorita templomban, ahol Szűz Máriáról beszel... És vasárnap lesz - ttlInt mondja - az 6 nagy «apja, hiszen Keresztes Szi- Jard püspök úr - a búcsú alkalmából - akkor szenteli n*eg a fél évszázada csön- ues, újraöntött harangot.... Mosolygó Marcell hat éve paróchus Miskolcon. Pappá ’53-ban szentelték, majd Máriapócson ett káplán, később Nyíregyházán teológiai tanár, esperes .1 helyben, főesperes Miskol- C0)?„Érdekes rímelése az élet- nek, hogy a fiam negyedszer 'an azon a helyen, ahol én volánt az elődje. Most például ő a máriapócsi paróchus, de volt yiregyházán, Újhelyben is. hndenütt a nyomomban lépe- ?e - és írtunk együtt egy hittan v°KkVOt' ,s’ Jézus Krisztus to- .abb él egyházában címmel... j? fiég gyakran írogatok, például a Görög Katolikus Szemlé- en már negyedik éve van egy '"•'atom: Mindegy Egyed pus- n °gásai. Humoros, valódi törté- eket idézek meg, novellasze- v .en’ és valami tanulsággal a zaPt ^an’ ak' ott nyitja ki, az- M; .] az olvasást. Hiszen ndegy Egyed az életről pus- S> nevethetünk vele saját kunkon. Az benne a pláne, hogy mindig igazat mondok. Az élethez egy kis humor kell, anélkül nehezen elviselhető.” O is sokat nevet, rengeteg kedves történetet mesél. Például mikor egy római pap kérdezte, hogy mi haszna van abból, hogy megnősült, a következőt válaszolta: „Az infrastruktúrát biztosítja az életemhez a feleségem.” De a kacagás után hozzáteszi, hogy nem tudta volna ezt a felelősségteljes munkát végigcsinálni, ha nincs mellette a felesége. „Kell a családi élet szilárd kerete, hogy megtartsam az egyenes utat a Jóisten felé.” S ha már római papot idézett, nem lehet kihagyni a kérdést, hogy egyébként milyen az egyházak közötti viszony. Szintén egy történet a válasza: „Rómaiakkal nemrég nagyon szép együttmisézésünk volt, a 43 éve együtt végzett osztálytársaimmal,' köztük a székesfehérvári püspökkel. Görög katolikus misét mondtunk együtt. Feledhetetlen, kedves élmény marad, hiszen - lévén, hogy először imádkoztak görög katolikus liturgiát -, ők a dőlt betűket, az utasításokat is elimádkozták. Elég nehéz silabizálni, mert sok régies kifejezést használ a liturgia. Például az őrangyalt hívsé- ges vezetőnek nevezzük. Hát persze, hogy hívságos vezetőt olvasott helyette valaki. Apró különbség van a két szó között, de szerencsére senki nem nevette el magát... Mióta a pápa itt járt, és Pócson mondott egy görög katolikus misét, azóta többször misézünk együtt.” Egyébként Marci bácsi - ismerősei többnyire így nevezik nem papnak készült, hanem építésznek. De ott volt Mind- szenty József máriapócsi beszédekor. „Ott álltam a szószék előtt. Mintegy két percig a nagy barna szemével nézett rám, nekem beszélt a bíboros. Akkor éreztem meg, hogy léleképíté- szekre nagyobb szükség van.” Saját lelkének - és életének - építését többek között az a jé- zusi gondolat segítette, amelyet az utolsó vacsorán Júdásnak mondott: Tedd, amit teszel. „Ha órán vagyok, akkor az órára figyelek. Ha labdáztam, akkor igyekeztem gólt fejelni, ha családommal voltam, igyekeztem jókedvű lenni, szórakoztatni őket, és persze egyik gyerekemet sem a gólya hozta. Igyekeztem nem alakoskodni, mint Jű- dás, hanem tenni, amit teszek.” Máriapócsi évei alatt Szűz Mária káplánja lett, és többi helyén is az maradt. „Húsz unokám, amelyik már beszélni tud, mind mondja a kis Szűz Mária- imádságot, amit én magam szö- vegeztem meg a pócsi Szúza- nyához. O számunkra az együttérzésnek a jelképe. Könnyező Szűzanya, ez azt jelenti, hogy nagy empátia volt benne. És sajátossága, hogy görög katolikus templomban történt a csoda, kifejezve azt, hogy nem volt értelmetlen a mi egyesülésünk a római katolikus egyházzal. Ezért állítottam össze a görög katolikus rózsafüzért is. Mind az ötven titok az újhelyi ikonosztázi- on egy-egy része.” A miskolci ikonosztázion nem olyan szép, azt is szeretné felújíttatni. Most, hogy a harang elkészült, ez lesz a következő nagy feladat. ,Amikor szó volt arról, hogy itt állítanak emlékművet az 1944-es piaci bombázásnak, eszembe jutott, hogy van nekünk egy emlékművünk, ez a szótlan, lyukas harang, ami valószínűleg szintén akkor sérült meg. Tavaly a körmeneten meghúzattam a harangot, elég szomorú volt a hangja. Akkor kezdtük a gyűjtést.” S bár még most is vidám a hangja, hiszen nagy öröm ez, mégis fordít egyet a beszélgetésen: „Bár Mosolygó vagyok, mégsem mindig mosolygok. A korral egyre több lesz a betegség, a baj, az ember szeretne néha megpihenni. De azért az a néni felháborított, aki a minap azt mondta a televízióban, hogy akit az Isten meg akar venű, annak hosszú életet ad. Az embernek a jót és rosszat egyaránt el kell fogadnia Isten kezéből...” Futballnemzet Görömbölyi László \/alamikor azt mondták ránk, lovasnemzet vagyunk, aztán később mondták azt is: futballnemzet a magyar. Az előbbinek volt némi történelmi alapja, ám a múló századok lassan elhalványították a hajdani lovasvirtus jelentőségét - de nem használt e szókapcsolat létjogosultságának a kollektív mezőgazdaság lóirtással együttjáró térhódítása sem. A „futballnemzet" csak később, az ötvenes évek aranycsapatának köszönhetően ragadt ránk, de mi tagadás, ma már az a korszak is történelmi távlatokba vész. Egyszerűen azért, mert immár évtizedek óta nem vagyunk képesek bizonyságát adni e kitüntető cím jogos viselésének. Tudom én jól, hogy egy ország számára a huszadik század végén nem nagy perspektíva, ha csupán a labdarúgóiról nevezetes a világban - persze az nem baj, ha valamiért legalább nevezetes. Abban meg egészen biztosak lehetünk, hogy Puskás, Hidegkúti meg Kocsis nevét ma is többen ismerik a Föld távoli tájain, mint mondjuk a rendszerváltó politikusainkét. Az már csak adalék a világ igazságtalanságaihoz, no meg - a mostanában divatos kifejezéssel élve - az országpropaganda ellentmondásosságaihoz, hogy e szempontból a politikusok mellé sorolhatók nagyszerű tudósaink és művészeink is. Mindez most, szerdán este jutott eszembe, amikor a Ferencváros focistái Brüsszelben legyőzték Európa egyik élcsapatát, az Anderlechtet. A sportrajongók pontosan ismerik a részleteket, a nem sportrajongókat meg nem akarom untatni a részletekkel - mert annyit elárulhatok: itt most nem csupán a sportról van szó! legyen elég annyi: meglepő epizód volt ez napjaink focikrónikájában. Amiből persze nagy hiba lenne messzemenő következtetést levonni. Nem hiszem, hogy máris ízlelgethetnénk a futballnemzet kifejezést, nem hiszem; hogy a Fradiból sokan lesznek tagjai a közeljövő világválogatottjainak. S még abban sem vagyok biztos, hogy másfél hét múlva, a visszavágón a belgák egy erőteljes rohammal nem fordítják a maguk javára az eredményt - végleg egy múló epizóddá silányítva a mostani diadalt. De ahhoz képest, amit a tévé képernyőjén láthattam, mindez számomra csekély jelentőséggel bír. Felejtsük el most már a futballt, próbáljunk általánosabb jelentést adni az eseményeknek. Nem történt itt más, mint amiről állandóan hallunk, beszélünk: mennyire vagyunk képesek megfelelni a nemzetközi kihívásoknak- ki-ki személy szerint, netán kisebb-nagyobb közösségekben, vagy éppen az ország szintjén. S ne feledjük: azok a bizonyos nemzetközi kihívások nemcsak a határokon kívül érhetnek bennünket! Ott vannak azok közvetlenül a külföldi érdekeltségű vállalatok kapuin belül; de közvetve ott vannak már az ezekkel versenyezni kénytelen nem külföldi tulajdonban lévőknél is- hogy csak a gazdaság szféráját említsem példaként. Hozzátéve rögtön: más szférákból más példák hozhatók vég nélkül - természetes velejárója ez a nyitott társadalmaknak, a nyitott gazdaságú országoknak. A miénk meg végre ilyen - hála az Istennek. Mit láttunk mostanában futballistáink nemzetközi megmérettetéseink Remegő lábakat, kishitűséget, már az első perctől a „valahogy ki kellene húzni egy döntetlennel" szemlélet megannyi jelét... Szinte törvényszerű volt, hogy az egyébként jó focisták sem tudtak egy rendeset belerúgni a labdába, hiba hibát követett - mindezt meg a sorozatos kudarc. (Az igazság kedvéért jegyezzük meg: mint bárhol másutt, nemzetközi porondra lépő focistáink között is akad jó néhány, aki valóban nem tud egy rendeset a labdába rúgni.) Ezzel szemben mit csináltak a írad isták? Láthatóan azzal a tudattal mentek ki a pályára, hogy most megmutatják, mit tudnak, megmutatják, hogy ők se véletlenül húzhatták fel a futballcipőt - aztán majd meglátjuk, hogy ki a jobb, kinek lesz egy kicsivel több szerencséje, ki nyer a végén. És ez a legfontosabb! Mert így veszíteni is szabad - de nyerni csakis így lehet. Egészséges önbizalommal, felkészültséggel, a tudatos kockázatvállalás képességével. Mindez nem zárja ki az alkalmi kudarc lehetőségét, de magában hordja az újrakezdés képességét, a majdani tartós siker reményét. Csak kérdezem: vajon a munkanélküliek népes seregének valamennyi tagja elmondhatja magáról - én mindent megtettem azért, hogy éppen rám legyen szükség, hogy én maradjak a benn maradók között? iyem hiszem én, hogy a mindennapos kis versenyeinkben örökösen Európa- és világbajnokságra kellene törnünk. De azt hiszem, az azért nem árt, ha olykor el- gondolkodunka magunk nagyszerűségébe vetett hitünk megalapozottságán, ha olykor megpróbálunk túllépni önmagunk tegnapi teljesítményén. Kitéve magunkat újabb és újabb kihívásoknak, megpróbálva elérni azt, amit tegnap még nem sikerült elérni. Hátha lesz még belőlünk is egyszer aranycsapat.
