Észak-Magyarország, 1995. június (51. évfolyam, 128-152. szám)
1995-06-03 / 130. szám
ÉM-ltfanon ÉM-krónika Látókör Százszor elátkozták már „Au sztria-Magy ’a rország Kereste a műfaji a hely nevét, népei részére, amelyek változatosság lehetőségét, ahol megszületett helyét a nemzetek között ő használta például először az egyezmény, és százszor oltalmazni kívánjuk, meg kell a „románc” műfajnevet, megpróbálták elbagatellizálni adni az önálló fejlődés és itt is róla verskötete a következményeket. legszabadabb lehetőségét. ” jegyzetei között. II. oldal III. oldal VII. oldal Dohos László Pedagógusnap... ízlelgetem a szót. A naptárak nem jelzik piros betűvel, ám ilyentájt, június elején alaposan felszökik a virágárusok forgalma. Az iskolákban csillogó szemű, nyílt tekintetű nebulók köszöntik tanáraikat, akik szusszanatnyi időre megállnak, tűnődésre, töprengésre adódik alkalom. Miért éppen Macskás József lett a hét embere? Az alábbi- akból talán kiderül... Ünnep van. De vajon kiválhat-e 32 ünnepek fakó sorozatából a Pedagógusnap? Sokan gondolják, mondják: kisebb gondjuk is nagyobb annál a pedagógusoknak, van-e a naptárban a szájukra egy megkülönböztetett hely, dátum?- Bennünket elsősorban mindig a szülők becsültek meg, az alkalomról közösen emlékeztünk meg. Addig valamivel jobban ment a sorunk, amíg volt teesz és volt állami gazdaság. Mindkettő csődbe jutott, pedig gyümölcsöző kapcsolatot alakítottunk ki. Tőlük kaptunk juta- ornkönyveket, segítettek a beszerzésben. Mondták, ma is mondják ró- nk: a nemzet napszámosai. Szakmájuk talán az egyik legnehezebb, ugyanakkor a légibb, teljes embert kíván. Es jnegis..., az államosítás óta ta- ,an niég soha nem volt ilyen lót- ■zonytalanságban a pedagógustársadalom, mint manap- , 3g- Az eevmást követő kormányok axiómaszerű véleménye szerint:. a pedagógust nem szükséges megfizetni, fejleszteni, szinten tartani, majd csak lesz valahogy. Az erkölcsi, anyagi megbecsülés fontosságát szónokok sora hangoztatta, ám a tervekből szinte semmi nem valósult meg. Fontos a képviselő, a hatalmas ráfizetéseket „produkáló” bankár, az önkormányzati hivatal dolgozója, a vállalkozó, a pedagógus vajon miért nem az?- Aki erre a pályára tévedt és szívügyének tekinti, annak nem számít, minek nevezik, az úgyis itt fog és ennyiért, vagy annyiért dolgozni. De nem tudom megérteni, hogy ugyanazzal a főiskolai, egyetemi végzettséggel mások miért keresnek többszörös pénzt? A kormány részéről is fontos lenne a megbecsülés, nemcsak a szülők és a gyerekek oldaláról. A pedagógus társadalom füstölög, mint a trágyadomb - de mit tud csinálni? Sztrájkoljak? Menjek az utcára? Hanyagoljam a tanulmányi illetve sportversenyeken való részvételt? Vajon éz lenne a megoldás? Szerintem egyszer a társadalomnak kell elismernie, hogy a pedagógusok ugyanolyan értéket képviselnek, mint a jogászok, az orvosok, a közgazdászok. Negyvenkét évet dolgoztam, de a fizetésből már nem futja szakkönyvekre, szépirodalomra... A pedagógusnak nemcsak saját családja van. Neveli a jövendő Magyarországát is. Ki- sebb-nagyobb tehetséggel, de szakértelemmel. Alighanem egy örömük marad, a pedagógiai siker. Egy szál virág, természetes mosoly az arcon.- 1954-ben kerültem a Szabolcs megyei Bökönybe, ahol három évig dolgoztam. Utam ezt követően a sajószentpéteri 2-es Számú Általános Iskolába vezetett. 1962-ben elvégeztem a Testnevelési Főiskolát, s azóta a szirmai Bem József Általános Iskolában tevékenykedem. Kollégáim bizalmából húsz évvel ezelőtt lettem az oktatási intézmény igazgatója, azóta töltöm be ezt a posztot. A tanári pályától soha nem szakadtam el, teljes óraszámban tanítottam. Nem vagyok vándormadártípus, megszerettem Szirmát, az itt élőket. Igyekeztem mindenhol közösségi emberként tevékenykedni, szerencsés adottságom, hogy könnyen illeszkedtem be a kollektívákba. A sport? Olthatatlan szerelem. Az MVSC színeiben rúgta a labdát, később kézilabdázott, a főiskolán előtérbe került a röplabda és az atlétika, valamint a torna. Oktató-nevelő tanárként igen sokat tett a falusi sport érdekében, felemelte szavat a külterületi sportért, Szirmán focisulit hozott létre. Hittel vallja: testnevelőt nem vezérelhet más cél, mint a sport megszerettetése és az egészséges életmódra való nevelés. Hosz- szú éveken keresztül „parancsnokolt” Balatonmáriafürdőn, szakdolgozatát is ebből a témakörből írta (A balatoni tábor szerepe Miskolc város életében). A tudományos munkásságtól sem szakadt el. Rezignál- tan jegyzi meg, az illetékesek nagyvonalúan siklottak át sporttevékenysége fölött, érdemérem nincs a vitrinjében...- Tudom, iskolánk nem tartozik a kiemelkedők sorába, ám arra alighanem joggal lehetünk büszkék, hogy nyolcadikosainkat rendre felvették a középiskolákba. Nálunk korábban a szaktantermi rendszer jó esélyt adott a minőségi képzésre, véleményem szerint a NAT bevezetése visszalépést jelentene... Ajtaja mindig nyitva volt, humánum jellemezte, igyekezett segíteni, mások gondjaival azonosulni, talán ezért fordultak hozzá rendre bizalommal. Azt mondja: még pár hónap és nyugdíjba megy, átadja a stafétabotot. Ünnep. Nem tehetek róla, képtelen vagyok szabadulni egy érzéstől: a pedagógusoknak nincs igazi napjuk, csak egy áldozatos eletük van... Békévé oldja az emlékezés Brackó István ÍVlagamhoz kellett vennem az útlevelet, amikor apám és anyám szülőhelyét kerestem föl. Az egyik Romániában, a másik a Szovjetunióban, a nemrég önál lóvá vált Ukrajnában látta meg a napvilágot. Apám nem beszél románul, anyám egy kukkot sem értett oroszul. Magyar földön születtek, s az első szavakat Arany János nyelvén mondták, aztán, ahogy változott a világ, s átfródott a térkép, beljebb húzódtak, inkább ösztönösen, mint tudatosan, otthagyva a gyepűt, a szőkébb határok közé. Nem hagyták ott pompás kastélyt, hatalmas földbirtokot „csak" a bölcsőhelyet. Ezek tények, s a fene gondolt a nagypolitikára, amikor elméláztam azon, hogy eleim eszmélő éveiket ott töltötték, ahol én már csak paszpórltal jelenhetek meg, külföldiként, idegen állampolgárként. Hogy mit éreztem? Haragot, indulatot nem, hiszen erősebb volt, s minden mást elnyomott bennem azzal a múlttal való találkozás élménye, amely szüleim saját zsigereimben hordott szülőhelyét, meg nem élt múltam kútját takarta ki előttem... Valahogy így esett máskor is, máshol is. Képeket, hangulatokat, ízeket idéz bóklászásom sok tapasztalása. Temesvár nekem azt jelenti, hogy nem sokkal halála előtt találkozhattam a hét íróasztalon fölváltva dolgozó, költő-műfordító Franyó Zoltánnal. Aztán tiszteleghettem Stószon, a legkegyetlenebb időkben is fáklyaként világító Fábri Zoltán sírjánál. Stósz a sors forgan- dósága folytán szellemi központtá lett, csakúgy, mint száz évvel korábban Széphalom. Az apró falucska ira- modásnyira fekszik Kassától, ahol-a tokaji írótábor néhány illusztris tagjának társaságában - Gál Sándor költő és író látott vendégül. Pozsonyban a várat csak kívülről és felülről láttam; az egypillérű híd tetején berendezett, körbeforgó presszó ablakából. Munkácsról is csak távolról nézhettem meg a Zrínyi Ilonát idéző várat. Akkor laktanya volt, s a birodalom szétbomlása óta nem jártam Munkacsevón. Szerencsém volt viszont a kincses Kolozsvárott. Még az „ásatás" előtt körbejárhattam egyik legnagyobb királyunk, Mátyás híres lovasszobrát. Torda szomszédságában a nevezetes hasa- dék tövében berendezett vendégfogadóban (ugye milyen szentségtörő gondolat: Szent László emlékére) cuj- kát ittam, s a környék nevének jelzősftésével illetett híres lacipecsenyét ettem. Ady Pece-parti Párizsában, Nagyváradon részt vehettem egy görög keleti esküvőn, ahol az ifjú pár románul mondta ki a boldogító igent. Belgrádban is megkondult délben a harang, ott a scse- vabcsicsát kóstoltam meg, s két falat között átröppent agyamon, hogy nekem szól a harang, s nemcsak a tizenkét órát, hanem Hunyadi nándorfehérvári győzelmét is jelzi. A nagyszalontai Arany János Múzeumban többször is jártam. Első alkalommql még csak román nyelvű felirat jelezte, hogy ez itt a Toldi kézirata, ez az író karosszéke. S ez volt a kedvenc hálósapkája. Farkaslakán, a temetőben meghajtottam fejemet Tamási Áron sírja előtt. Segesvári emlékem egy tehérkőoszlo- pú kúthoz fűződik. Az iszonyú kánikulában jólesett kortyolni a hideg vízből. S a vízről jut eszembe... Én még dicsekedhetem azzal, hogy láttam Ade Kalah szigetét, Jókai Arany emberének menedékhelyét. Huszonöt éve ennek. Azóta a vaskapu zsilipje földuzzasztotta a Dunát, s eltűnt a paradicsomnyi szigetecske... Aztán egy kalandos tengeri utazás után Rijekában kötött ki a hajóm. ízlelgettem a várost, a város nevét, s hiába kerestem a Fiume feliratot. Remélem, határon túli kalandozásom néhány villanása nem kavart indulatot, s nem tett utálatos megalkuvóvá az olvasó szemében. 1526-ot idézve Trianont a második Mohácsnak nevezték. A trianoni békediktátum nem hozott megbékélést, sokkal inkább a háborúság magvát vetette el. Szorítsuk ökölbe a kezünket, vagy parolára nyújtsuk? Ez itta kérdés. Mién ne lehetne 1995 akár 1867 mintájára - 1848/49 után - egy második, pontosabban fogalmazva, egy másik kiegyezés éve? Mi árt, mi használ? Hiszem, hogy csak egy megoldás van. A múltat - ahogy a költő mondja - békévé oldja az emlékezés. Békévé oldja az emlékezés? Oldja békévé az emlékezés! Az aktuálpolitikai történések hínárosában nehéz papra jutni, keserves révbe érni. Kérdezem magunktól, kérdezem magamtól: mikor vagyok jó magyar, igaz hazafi, s európai abban az értelemben, ahogy azt Széchenyi István megfogalmazta annak idején. De itt és most mi a teendő ebben a Kárpátok közé zárt sorompós világban?! Fáradt napsütés Fotó: Foitán László i hét embere Macskás József pedagógus
