Észak-Magyarország, 1995. április (51. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-29 / 101. szám
ÉM-ircEerjó A királyhelmeci egyetem kitűnő kezdeményezés, ezért vállalkoztunk arra, hogy részt veszünk az oktatásban — mondja Andor ka Rudolf, a „ társegyetem ” rektora. II. oldal ÉM-rlport _______________ D ecember óta nem jelent meg a Holnap irodalmi folyóirat. Eladósodtak, zsákideába jutottak a Felsőmag}’aror- szág Irodalmi Alapítványhoz tartozó intézmények. III. oldal Műhely_____________________ N em hagyományos író-olvasó találkozó volt ez, úgymond egy a száz közül Sokkal inkább számított ünnepi számvetésnek, a 25 éve publikáló költő számadásának. VII. oldal Tavasz Fotó: Laczó József A hét embere Szabó József jezsuita szerzetes Balogh Andrea Amióta tudatosan gondolkodni kezdett, mindig pap szeretett volna lenni. Pedig édesanyja nem volt vallásos, talán nagyszülei hatása, talán édesapjáé. Állítja, már három-négy éves kori emléke az, hogy felnőve lelkipásztorkodik. „Nagyon magamra maradtam ezzel az álommal, nekem még lelki vezetőm sem volt. Édesanyám pedig nagyon korán meghalt. De úgy látszik nagyon konok, nyakas ember és hűséges vagyok, mert mégiscsak megvalósult az álom. Negyvenegy éves vagyok, annak idején Kalocsán szenteltek pappá. Mindig is az ifjúsági lelkipásztorkodás volt a munkaterületem. Kezdetben egyházmegyés papként, majd itt a rendben is.” Rend. Munkássága kezdetén egyre jobban megerősödött benne az igény, hogy szerzetesi közösségbe dolgozhasson. Még a szemináriumi évek alatt kacsingatott a jezsuiták irányába, de akkor csírájában elszuny- nyadt a vágy, hogy újraéledve már határozott léptekkel jelentkezzen a tartomány főnöknél: itt vagyok, ha befogadnak ifjúsági lelkipásztorként, boldogan mennék. „Kihívás is volt ez egyben, nem konszolidálódni, nem megülni, ellaposodni, hanem valami újat, jól, sőt a lehető legjobban. Befogadtak. A kétéves noviciá- tust Szegeden töltöttem, majd egy esztendőt a Jezsuiták Magyarországi Tartományának budapesti Mária utcai központi házában. Itt ért a felkérés, elmennék-e Miskolcra? Nem sokat haboztam, igent mondtam.” Vágyakozott a kamaszkorú gyerekek közé. Talán azért mert ő is tizenhárom esztendős volt csupán, amikor elvesztette édesanyját. S mert ezt az időszakot nehezen vészelte át, szinte minden napjára kristály- tisztán emlékezik, pontosan bele tudja magát élni a csonka családban nevelkedő, avagy gyermekkorát kollégiumban töltő csemeték életébe. „Újabb kihívás volt Miskolc, ahol akkor nyitotta kapuit gimnáziumunk. Bentlakóink csupa szárnyaszegett tízesztendős apróság. Kedvesek, szeretetre vágyók. Roppant jól érzem magam közöttük. A gyerekek megérzik, ha szeretettel közelednek feléjük. Nem elutasítóak, hanem befogadóak. Elfogadják, hogy adni szeretnék. Emlékszem, Kalocsán nagy ajándékként éltem meg azt, hogy a hittanóráimon év elején alig-alig lézengtek, de év vége felé megháromszorozódott létszámuk. Miskolc tehát lelkesített. Egyébként is nálunk jezsuitáknál elfogadott norma, hogy senki ne végezzen olyan munkát, amit nem szeret, csak olyat, amelyben hisz, amelyben távlatot lát, ami lelkére is üdítőleg hat. Mert Íriszen az, amit nem hat át a belső tűz, lanyha.” Az ifjúsági lelkipásztorkodásban szélesre nyíltak lehetőségei kapui. Megkezdte a Miskolci Egyetemen a hitoktatást, ezenkívül felélesztette április harmadik vasárnapjától kezdődően a rendszeres városi ifjúsági szentmisesorozatot, valamint szintén ekkortól a heti taize-i imaórákat. „Érdekes, hogy az egyetemi ifjúság egy olyan korosztállyal való foglalatoskodást jelent, amit korábban nem terveztem. Eleinte meglehetősen idegenkedve fogadtam, hogy - bár sokan jönnek el szerdán esténként az üvegterembe nagy a fluktuáció: jöttek a fiatalok, aztán már nem. Helyükre újak érkeztek. Én meg felkészültem mindenféle könyvekkel, de úgy éreztem, így kicsúszik a kezemből az egész. Mostanra azonban kialakult egy olyan tizenöthúsz fős társaság, akik szinte az egymás kezét fogva, ujjaikat, mint a fogaskerék fogai zárják össze. Középen pedig érzem, ott van Krisztus. Az élményt, amit ezek a fiatalok adnak nekem, nem is igen lehet szavakba ölteni. A taize-i imaórákkal egészen más a helyzet. Engem a kalocsai ifjúság vitt el a Franciaország-béli Taize-be. Eleinte idegenkedtem az ott látottaktól, de három nap után lelkes hívük lettem. Most szeretném átadni azt az örömöt, amelyet ezek a meditációs órák okoznak. Minden egyes alkalom ugyanis egy- egy újabb lehetőség az élő Jézussal való személyes találkozóra. Az ember bizonyos technikák elsajátításával képessé válik arra, hogy szinte a tenyerébe sűrítse be önmagát, s azt letegye Krisztus elé: Itt vagyok Uram, nem akarok semmit sem Tőled, csupán magamat helyezem le lábaidhoz.” Hogy mit vár a havi ifjúsági szentmiséktől? Talán azt, hogy a városban élő hívőfiatalok egymásra találjanak. Hogy felfedezzék Miskolc leggyermekibb korú templomát maguknak. Kitárva a kapu, itt van, benne otthonra, hazataláltok. „Remélem, egy idő után templomunkat „belakják” a fiatalok. Az első alkalomra talán nem jött el mindenki, akit vártam. De mindennek van jó oldala is. Ennek a ténynek például az, ha az egész ügy nem sikkad el egy nagy „durranás” után, hanem napról napra, tégláról téglára építkezik. Lassan, de biztos alapokon nyugva nyújtózkodik fel az ég felé.” Vallja, Miskolc vallásos keresztényei a legjobbak közé valók. A legjobban formálhatók, alakíthatók. Akárcsak az egyetemisták. Innen a terv, egyszer lépcsősétányt építeni a plébánia és az egyetem között, hogy miként Pécsett, Szegeden, Budapesten, itt is legyen temploma az egyetemistáknak. Támogatók Cörömbölyi László A telefonvonal túlsó végéről a kiszolgáltatottság hangja hallik. Ahogy telnek a percek - mert hosszú, kitartó beszélgetés részesei vagyunk -, mind inkább fenyeget a veszély: a kiszolgáltatottság kiszolgáltatottságot szül. De legalábbis lelkiismeret-furdalást, csekély bűntudatot, olykor világos elvek feladásának kényszerét. Az eset nem egyedi, mondhatni mindennapos. Kulturális intézmények vezetői, sportrendezvények szervezői hívják az újságírót, közölve a hírt: itt és itt, ez és ez történik, ha lehet, írjunk róla. Az újságíró készséges, megköszöni az információt, örül, hogy teljesítheti kötelességét - tájékoztathatja olvasóit, s még egy kis propagandát is csinál a sportnak, a kultúrának. Mi tagadás, ráfér mindkettőre, legalább ennyivel járuljunk hozzá mi is jó ügyek szolgálatához. Csakhogy ezzel nincs vége a beszélgetésnek. Újabb fejezet következik, a hosszúra nyúló, a könyörgős, a kiszolgáltatottság hangján szóló. Merthogy: jó, jó, hogy megírjátok az időpontot, meg a helyszínt, jó az is, hogy lesz az újságban tudósítás, meg fénykép az eseményről, de az Isten szerelmére, ki ne maradjanak a szponzorok. Nélkülük képtelenek vagyunk dolgozni, ha nem tudjuk összekoldulni a pénzt, nincs előadóest, koncert, nincs kispályás focitorna, nincs falusi futóverseny. Mert a gázsira, a díjakra, a pályabérletre, a fűtésre másként nem telik... Nem lehet, mondja erre az újságíró, hiszen ezt bújtatott reklámnak nevezik a szakmában. A hirdetés az hirdetés, azért fizetni kell - bizony, nem is keveset, hogy a cég, a vállalkozó neve forogjon a köztudatban, kinyomtattasson sok tízezer példányban. S akkor következik a huzakodás, mégis, nem lehetne valamit kitalálni, értsétek meg, ez volt a feltétel (!), mi másként nem tudunk... És a vonal egyik végén nő a kiszolgáltatottság, a másik végén a lelkiismeret-furdalás. Ismét egy helyzet, ismét egy jelenség, ami félúton létünk különös állapotát mutatja - megannyi ellentmondással, tisztázatlansággal, végiggondolatlansággal együtt. Igen, igaz: megszűnt az állami (és a bújtatottan állami) támogatás a sportban, a kultúrában. Igen, igaz: más utakon kell ma már járni, a polgári társadalmak kitaposott útján. Csakhogy az a jól járható út kicsit odébb van még, addig tüskés bozótokon kell átvágnunk magunkat; megtévesztő, sehová sem vezető keskeny ösvényeken kell keresgélnünk a helyes irányt. Igen, igaz: a társadalmi szükségletek mind nagyobb részét kell magának a társadalomnak kielégítenie - s ezek közé tartozik a sport, a kultúra jelentős része. A társadalomnak, mondom, de persze nem ósdi ideológiák ködös útmutatásai szerint, hanem nagyon is konkrét formákban, a polgári értékek, érdekek és lehetőségek jól működő mechanizmusaiban. Érdekek? Igen, mindannyiunk érdeke, hogy egészséges, kulturált polgárai legyenek ennek az országnak. A polgári társadalomban érték az egészség, érték a pallérozott, tudással és művészetek, művészek által közvetített élményekkel táplált szellem. A lehetőségek pedig mindinkább adottak. Mert miközben szegénységről, el- nyomorodásról beszélünk, nem feledhetjük, hogy alakulóban a befektetői, vállalkozói réteg, s a tönkrement cégek mellett igenis vannak ebben az országban jól működő, prosperáló, hazai és külföldi érdekeltségű bankok és gyárak. Az ő lehetőségük - és tegyük hozzá rögtön: felelősségük -, hogy betöltsék az e téren rájuk háruló szerepet. Nem jótékonyságból, hanem nagyon is konkrét, jól felfogott érdekből. Ahogy a társadalom számára általában, nekik nagyon is közvetlenül érdekük mindez. Az egészséges és művelt ember egyben igényes, újdonságokra fogékony fogyasztó is, no meg munkaerő, akinek nem jelent gondot új ismeretek elsajátítása, a szellemi igényességnek a munkában is tetten érhető igényességgé konvertálása. Következésképpen: csakis azok méltók a szponzori címre, csak azok tekinthetők igazi támogatóknak, akik nem olcsó reklámot keresnek így, hanem érdekek és értékek felismerése által válnak részesévé a társadalom formálásának, jobbá alakításának. Akik pedig nem egy láda kóla, egy tálcányi szendvics, vagy néhány ezer forint ellenében követelik nevüket az újság hasábjaira, hanem valóban jelentős összeggel, valóban hathatós anyagi támogatással állnak a sport és a kultúra mellé- azok nem esnek el az efféle jutalomtól sem. Hiszen ott áll a nevük a híres művész produkcióját hirdető plakáton, az ő nevüket viseli a koncertsorozat vagy éppen a futballcsapat. Ez már a ráadás, ennek az össztársadalmi játéknak nem elhanyagolható eleme, egy méltányolandó teljesítmény elismerése. De semmiképpen nem lehet cél, nem lehet kicsinyes zsarolás eszköze - félúton létünk megannyi ellentmondásosságának „ügyes" kihasználása.
