Észak-Magyarország, 1995. március (51. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-18 / 66. szám
II ÉM-hétvége ÉM-interjú ................................ Március 18., Szombat H étvégi kutya (Balázsnak és Margitkának) Gyarmati Béla Nem hiszek a lélekvándorlásban, de akárhányszor a Bogár gzemébe néztem, mindig ezek a szavak jöttek a nyelvemre: „derék ember vagy!” Na már most, az nyilvánvaló, hogy az ember lehet kutya (enyhébben kutyaházi), de miként lehet egy korcs eb derék ember? Tudják, akik tudják - akik meg nem, azoknak úgyis hiába magyaráznám. Meg ennél különben is fontosabb, hogy miként csaholta be magát az életembe (életünkbe) Bogár. Hol is kezdjem? Gyermekkorom egyetlen traumájánál? Nem, arról majd később. Előbb lássuk a medvét, azaz hogy a kutyát. Bogár - első látásra - egészen közönséges falusi ku- tyus; származása olyan bizonytalan, mint mindannyiunknak, akik magyaroknak valljuk magunkat. Rokonszenvem forrása nyilván az, hogy Bogárnak nincs pedigréje. (Jaj, de utálom a túltenyésztett állatokat.) Na de nemcsak pedigrével lehet ostoba valaki, valami... Bogár azonban, ami genotípusát (öröklött tulajdonságainak összességét) illeti, hát hogyan is mondjam... derék ember! Nem zseni, azaz aligha volna képes különleges feladatokra (belőle nem válhatna számoló kutya, vagy cirkuszi akrobata, sem kábítószer-kutató), de remek házőrző. S van ízlése, humora, tapintatos, hűséges (de nem törleszkedő), független egyéniség. (Mindezt nagyon kevés emberről lehet elmondani.) Bogárt nem vettem, nem kaptam, nem örököltem - ő csak úgy lett! Egyszer csak ott volt előttem, annak a kis falusi háznak az udvarán, ami kárpótlásul lett az enyém; egy régi tanya, s némi föld fejében, meg anyám, s nagybátyám táborbeli szenvedéseiért. Szóval több mint ház - legalábbis eszmeileg. Mert a valóságban... De azért akadt volna más gazdája is, az 1896-ban épült hajléknak, ha nincs a portán még két lakóépület. Mert az úgy volt, hogy a „mi házunkat” - ami az utcafrontra néz - időközben kinőtte a család, s építeni kellett a telekre egy másik házat is, s később még egyet. (Az ügyvéd beleszédült, amíg a telekkönyvből kibogozta, hogy kié mi, hol és mennyi.) A valóságban persze sokkal egyszerűbb a dolog, mint papíron. Se mi nem vagyunk jártasak a telekkönyvi dolgokban, se Bogár. A kutya bizonyára így gondolkodott: „Ha ez az én udvarom, akkor minden itt élő ember az én gazdám...” S ehhez tartotta magát. Csak egyet nem értett, miért van az, hogy új gazdái - pár nap után - mindig szedik a sátorfájukat, s elmennek. De hát ilyen az élet. Búcsúzáskor mindenesetre kikísért bennünket, sőt olykor beugrott a kocsiba is, hogy mégegyszer végignyalja a családot. Aztán - mint a szomszédok mesélik - naponta kiült a kapuba, s várt bennünket. Most veszem észre, hogy múlt időbe fordítottam a történetet. Hát persze, hiszen ez már a múlt... De csak olvassák nyugodtan tovább ezeket a sorokat - nem fognak az események tragédiába torkollni; ez nem egy könnyes kutyatörténet. Hol is hagytam abba? Ja igen! Mikor újra és újra megérkeztünk. A szomszédok még nem, de Bogár már órákkal előbb tudta, hogy jövünk! S mikor öreg autónk zúgását is meghallotta (senki más, csak ő), nem lehetett bírni vele. Egyenként szálltunk ki a kocsiból, hogy külön-külön élvezhessük rajongását: csaholó örömét, extázisba csapó nyüszítését. Adhattunk neki bármilyen jó falatot, nem nyúlt hozzá, amíg ki nem öivendezte magát. Aztán — mint az udvarias vendég - belekóstolt az ételekbe (nem volt éhes), majd a küszöbünkre heve- redett. Mindig a mi küszöbünkre - ha jelen voltunk. Baj lesz belőle - mondtam a feleségemnek, - hiszen bogár nem a mi kutyánk. Bogár valójában szomszédunk unokájának - a gyönyörű kis Petrának - a kutyája volt. Együtt nőttek, nevelkedtek, hancúroztak. Sokat gyönyörködtem bennük. A kilencéves Petra a felnőtt állatot is úgy kezelte, mint a kölyökkutyákat. Hempergette, pofozgatta, s ha kiszökött az utcára, fülénél fogva hozta vissza, mert felemelni már alig- alig bírta a kis testű, de nagyon izmos, tömzsi pajtást. A kutyának volt egy kedvenc játéka - ezt Petrával gyakorolták ki. Pörgött körülöttünk, s el-elkapta a bokánkat, de olyan finoman, hogy soha semmi nyoma nem maradt. Mindig tudta, hogy mikor van ideje a játéknak, s mikor nincs. Mikor a langyos őszi napokon kiültem az udvarra írni vagy olvasni, mellém telepedett, s követte a születő sorokat, vagy némán nézte, miként lapozom a könyvet. Mikor aztán egyet nyújtóztam - mintegy megálltam a munkában azonnal lekapta a papucsot a lábamról. Tudta: most már lehet játszani. Lefényképezlek benneteket - ajánlotta többször is a feleségem. Nem engedtem. Az ilyenféle együttlétet nem lehet lefényképezni. Ámbár azon sokat elgondolkoztam, hogy mennyire része az ember a természetnek; hogy nem szabadna magunkat kiszakítani a fák, növények, állatok közegéből... S még valami! Úgy éreztem, hogy Bogárral kárpótlást kapok gyermekéveim csalódásaiért. Anyám ugyanis soha nem engedte, hogy kutyám legyen. A dolog annál fájdalmasabb volt. mert sok-sok kiskutyát szereztem, de néhány hét vagy hónap múltán mindig „eltűntek”... Mindegyiket megsirattam. Most nem sírok (ezt csak a kis Petra engedhette meg magának), pedig Bogár is eltűnt. Elajándékozták. Helyette egy fajtiszta gyönyörű orosz agárt kapott Petra. Nem akarom azt mondani, hogy karácsonyra Bogár miatt mentünk ki a kis házba, de nagy csalódás volt, mikor nem szaladt elénk. Családom tagjai (az unokák különösen) értetlenkednek: miért nincs itt Bogár? Tudjátok az úgy van - próbálom magyarázni -, hogy elmúlt emberek százesztendős otthonából lehet víkendházat csinálni, de hétvégi kutya nincs... Álom Dudás Sándor grafikája Elveszített remények nyomában Beszélgetés Bacsó Péterrel, a Megint tanú rendezőjével Méhes László □ Az 1969-ben készült. A tanú egy konkrét történelmi szituációt ábrázolt. Főszereplője, Pelikán József gátőr pedig az elmúlt 25 évben a magyar kisember mitologikus alakjává nőtt. Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy a film elkészülte után „tiltott gyümölcs” lett, a cenzúra majd’ tíz évre dobozba zárta. A Megint tanú viszont már egy megváltozott, s meglehetősen áttekinthetetlen történelmi helyzetet karikíroz az ismert pelikáni alakot felhasználva. Nem tart attól, hogy ezzel a mostani Pelikánnal véget ér egy mítosz? • Mérhetetlen gyomorremegéssel adtam magam ahhoz, hogy Pelikán történetéből újra filmet csináljak. Tisztában voltam azzal, hogy évtizedekkel ezelőtt, tőlem teljesen függetlenül, a csillagok szerencsés állása következtében született valami. Mint az mára kiderült, A tanú egy olyan film lett, amely nem pusztán egy történelmi periódust igyekezett mulatságossá tenni, hiszen a történet végső soron a hatalomról szól, ami a mindennapi embert mindig föl akarja használni, mindig visszaél a jóhiszeműségével. Ez a konfliktus ma is érvényes. Az elmúlt négy évben A tanúnak nem csupán azokat a jól sikerült szlogenjeit idézték, mint például azt, hogy „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, vagy hogy „az élet nem egy habostorta”, hanem azt a jelenetét is, amikor Virág elvtárs Pelikán kezébe nyom egy darab papírt, és azt mondja: „Tanulmányozza át a vallomását, mielőtt bemegy a tárgyalóterembe.” Miután Pelikán megnézi a szöveget, azt válaszolja erre: „Elnézést Virág elvtárs. Ez nem a vallomás, ez az ítélet!” Ez a modellhelyzet az utóbbi években is érezhető volt. Hányszor voltak meg előbb az ítéletek és csak aztán a vallomások! Ügy tűnik, az emberi természet, s különösen a hatalomban lévőknek a természetrajza nem sokat változott. A forgatókönyv, amit Fábry Sanyival együtt dolgoztunk ki, már öt évvel ezelőtt készen volt. Ezt aztán rengetegszer átdolgoztuk, évről évre okosabbak lettünk egy kicsit, de egyre inkább elvesztettük az illúzióinkat. Végül mégis azt mondtam, felveszem a kesztyűt, bár tudom, milyen nagy kockázatot vállalok ezzel a filmmel. □ A Pelikán-típus tehát halhatatlan, örökké élő és mindent túlélni képes valaki? • Úgy érzem, Pelikán alakja tartós figurája a magyar történelemnek. O a jóhiszemű, a hiszékeny balek, akit mindig manipulálni akarnak, és aki minden viszontagság ellenére edzettebb és életrevalóbb, mint a különböző rendszerek. Azzal a flaubert-i mondással élve, hogy Bováryné én vagyok, magamról is úgy érzem, Pelikán én vagyok. És egy kicsit mindenki Pelikán. □ A Megint tanú az előzőhöz képest mintha lemondóbbra, keserűbbre sikeredett volna. A tanún többet nevethetett a néző... • Mulatságos helyzetek, elemi erejű komédiái pillanatok ebben is vannak, de igaz, hogy ez mégis szomorúbb film. Az első tanút könnyebb volt megcsinálni, mert az arról szólt, hogy átéltünk egy rossz rendszert, az ’50-es évek magyar sztálinizmusát, rákosizmusát. A film betiltásakor ’69-ben azonban még tovább rezegtek ennek a szemléletnek a maradványai, éltek még hatalomban lévő figurái és potentátjai. Akkor hittünk abban, hogy ha ez egyszer véget ér, valami gyökeresen új következik, valami reményekkel teli. Megértük. Jött valami más, de éppúgy tele vagyunk problémákkal, küzdelmekkel. Most azonban nincs egy olyan jövőképünk, ami megmutatná, hogy ezért érdemes lesz élni. Amikor a Megint tanú utolsó jeleneteinek egyikében kihalásszák Pelikánt a Dunából, azt kérdezi: „Mit csinálnak itt az emberrel?” Tulajdonképpen ez a végkicsengése a filmnek. Az hogy itt vajúdik, születik valami új dolog, amiről nem tudja senki, hogy micsoda. Nem látjuk az alagút végét, nincs egy olyan világos történelmi jövőképünk, ami vidámabbá tenné ezt a filmet. Azt kell mondanom, ez tükrözi az én pelikáni lelki állapotomat is. □ Bátran meri vállalni, a Megint tanút a korábbi mellett? • Tisztában vagyok a gyöngéivel, azzal, ha egy kicsit több időm lett volna, mit kellett volna másként csinálnom, de egészében vállalom a filmet. Egyébként nem akartam egy kemény diktatúrát összehasonlítani a mai, kemény és kegyetlen demokráciával, amiben élünk, ahol az általunk még nem egészen pontosan ismert szereplők nem riadnak vissza semmiféle eszköztől, hogy a hatalmukat és a tőkéjüket megalapozzák. Nem ismerjük még eléggé ezt a világot. Szabadabb, de kegyetlenebb ez a világ. Minden abszurditás, amit öt évvel ezelőtt kitaláltunk, mára valósággá vált. □ Ön arról híres, hogy a közönség számára érthető filmeket készít. Érték-e már vádak ezzel kapcsolatban a szakmabeliek részéről? • Egy filmre manapság nagyon nehéz összegyűjteni a pénzt. Szerencse és presztízs kérdése, hogy egy ilyen volumenű filmet, mint a Megint tanú, ma meg lehessen csinálni. Szponzorok nincsenek, ez egy álhír. Aki a mai pénztelen, összezsugorodott világban egyáltalán oda jut, hogy filmet csináljon, az máris a kollégák kereszttüzében él. Nekem az az Andrzej Wajdától kölcsönzött rögeszmém, hogy a szék azért van a moziban, hogy üljenek rajta. Én hiszek a moziban, mert az egy furcsa, utánozhatatlan közösségi élményt ad. Ezt az élményt pedig a televízió kékes fényében ülve nem lehet átélni. Egyébként nekem nincs olyan különös, egyéni filmnyelvem, mint egyes kiváló kollégáimnak, s lehet, hogy ez a gyöngém. Én olyan filmeket tudok csinálni, amelyek kötéltáncot járnak a komikum és a tragikum között. Az érzelmek közötti balanszírozáshoz van valami tehetségem. Ebben a filmben is erre törekedtem, és úgy érzem, most is sikerült találkoznom a nézőkkel. □A filmkészítők kényszerből azt már megtanulták, hogyan szerezzenek pénzt a forgatáshoz. Lassan filmjeik reklámját is nekik maguknak kellene megszervezniük? 9 Egyetértek azzal, hogy a magyar filmnek nincs reklámja. Egy jó magyar filmnek is kell hírverés, ez pedig teljesen megszűnt. A televíziós reklámot egyetlen film sem bírja el. Nehéz versenyre kelni a hazai piacon az amerikai filmekkel, hiszen azok költségvetésének 40 százalékát a reklámra szánják. Ahhoz, hogy egy ilyen elszegényedő országban az emberek moziba menjenek, igen nagy érdekességet kell produkálni. Ma a mozinézők szoci ológiailag elsősorban két rétegből állnak, a fiatalokból és a nyugdíjasokból, akik a legkispénzúbb emberek. □ Közönyösnek érzi-e a hazai közönséget a magyar film iránt? 9 Éhben a magyar film is ludas. A ’60-as évektől kezdve a magyar film kivívott magának egy különös, nemcsak művészi, hanem politikai helyet. Megvolt a magyar film diszkrét bája, cinkossága a rendszer bírálatában, majd lebontásában is. A filmek legkeményebb analízisét adták annak a világnak, amiben éltünk. És a magyar film ebben egyedülálló volt, mert sem a történettudomány, sem a politika, sem a szociológia ezt a feladatot nem végezte cl, vagy nem adtak neki alkalmat, hogy elvégezze. A rendszerváltással együtt megszűnt a filmeknek ez a sajátos zamata - tematikailag és formanyelvében is ezoterikus lett. A szakma elsősorban magának készítette a filmeket, vagy egymásnak. A szakmán belüli generációváltás új filmeseinek sem az volt az elsődleges ambíciója, hogy dialógust teremtsenek a közönséggel. Ez valóságos probléma. A mostani filmszemlén ez mintha egy kissé elmozdult volna, bár lehet, hogy öhál- tatásról van szó. A szemlén tizennégy filmről beszéltünk, de a valóságban csupán öthatjátékfilm volt. A többi változatlanul ezoterikus, amatőrfilmek és egyebek. □ Egyetlen új filmes generáció sem nyit a közönség felé? 9 Az átkosnak nagy pozitívuma volt, hogy voltak filmcsináló műhelyek. Nem magára hagyott művészek vagy művészjelöltek küzdöttek az anyaggal, hanem volt valamiféle műhelymunka, ami bizonyos kritikai légkört is jelentett. így készült annak idején a Szindbádtól kezdve a Szerelemig nagyon sok film. Ez teljesen megszűnt, pedig spkkal nehezebb partnerek nélkül dolgozni. Új Dialóg Stúdió néven most próbáljuk ezt valahogy visszahozni, újra létrehozni ezt a fajta filmcsináló műhelytípust. Lázár Kati, Kállai Ferenc és Cserhalmi György a film egyik jelenetében Fotó: Kende Talpas Bacsó Péter Fotók: Dobos Klára á közelmúltban tartották a Megint tanú című új magyar film miskolci ősbemutatóját a Kossuth moziban. A rendezővel, aki a hazai filmkészítők nagy öregjei közé tartozik, a bemutatót követően beszélgettünk.
