Észak-Magyarország, 1995. március (51. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-11 / 60. szám
Mémws 11 o. Szórni»^ Műhely ÉM-hétvége ¥11 A természet és a piktúra alázatos tisztelete Barangolás Zsignár Istvánnal Tokajtól Velencén át Balatonföldvárig Filip Gabriella Miskolc (ÉM) - A műteremben hatalmas kép készül. Lehet úgy száznyolcvanszor százhúszas. Vonzza a tekintetet, ismerős tájakra visz, és zavarba ejt. Hisszük is, meg nem is. Ilyet a művész sem láthatott. Pedig ez a Balaton - és Velence, a lagúnák városa. Ködbe vész a túlsó part, égig ér a víz, gondolákon siklik a fény... De azt már a nagyon figyelmes néző sem veszi észre, hogy ezen a képen itt van Tokaj is.- Nem a konki'ét hely a fontos, a látvány és a képzelet egészséges ötvözetéből születik az alkotás. A szem fényképez, a tudat begyűjti, rendezi a képi információkat, és a kéz végrehajt - adja meg a magyarázatot a képhez Zsignár István festőművész. Ennél persze bonyolultabb az alkotás folyamata, és ez a festmény is több titkot takar. De erről egyelőre nem beszél a mester. Nagyokat hallgat, aztán a tanítványok munkáit mutatja. Tanulmányok, vázlatok, tűzzománcképek. A Teleki Tehetséggondozó Kollégium diákjainak alkotásai. Az egykori munkásszálló büféjéből alakították ki ezt a szakköri szobát. Három éve annak, hogy kiállításra hívták ide a művészt. Akkor vetődött fel, hogy jó lenne, ha tovább maradna, és összefogná, segítené a képzőművészet iránt érdeklődő fiatalokat. Pénz ugyan nem volt, csak ez a napfényes terem. A mester hozta az eszközöket, festékeket, ecseteket, és jöttek a gyerekek. Ma már égetőkemencéjük is van, egyre több, egyre jobb színvonalú munka kerül ki a kezük alól. Most is két szakkörös diák alkotásaiból rendezett kiállítás fogadja a kollégium előterébe lépő idegent.- Egy héten kétszer van foglalkozásunk, de máskor is bejönnek. Ha látják, hogy dolgozom, leülnek és figyelik a munkámat... Mindig szívesen foglalkoztam a fiatalokkal. Számomra a tanítás legalább olyan fontos, mint a saját festészetem. Zsignár István a rajztanári diploma megszerzésétől nyugállományba vonulásáig folyamatosan tanított. Előbb Battonyán dolgozott, majd Miskolcon kapott állást. Tíz évig vezette a Zrínyi Ilona Gimnázium rajz tagozatát, emellett szakfelügyelősködött, sőt, több szakkört vezetett. Egykori diákjai ma már kollégák, félszáznál is több Zsignár- tanítványból lett rajztanár. De nála kezdte a pályát Püspöky István, Szánthó Dezső, Molnár Sándor és Tóth Ernő is.- Őket is mindig arra tanítottam, hogy ne másoljanak, ne reprodukálják a valóságot. Törekedjenek önmaguk kifejezésére, az egyéni képességeik kifejtésére. Az alkotómunkában nincs boldogítóbb, mint újrateremteni a látott világot...- Nekem a természet, a táj a legfontosabb - tér vissza lassan saját munkáihoz -, órákig elnézem a vizet, a hullámok fodrozódását, a fények játékát. Az valami csoda. Ugyanilyen ámulattal figyelem a növényeket, a haszontalan gyom gyönyörű arányú virágát, vagy a kis hangyát, amint cipeli a morzsát... A természet csodálattal tölt el, hiszen tökéletes forma- és színharmóniát hyújt az embernek. Pannó a miskolci erősáramú szakközépiskolában Zsignár István művészetének középpontjában a tájábrázolás áll. Ha eltitkolná életrajzát, a festményei alapján is kikövetkeztethetnénk hol élt, hol járt, mely vidékeken érezte otthon magát. Sajó-part, Bodrog, Sorrento, Pompei, Velence, Balatonfold- vár... Tópart, tengeröböl, tanyák, útszéli keresztek, borsodi táj... Ha nem is tudjuk beazonosítani a helyszíneket, de benne rejtőzik a képekben Golop, a szülőfalu, az édesapja kovácsműhelye, a nagymama háza, a gyermekkori nagy csavargások helyszínei, aztán a szegedi diákévek vidékei, a későbbi utazgatások állomásai. Hogy melyik ezek közül a legkedvesebb, nem tudja megmondani. Miskolcon van itthon, de magával hozta Velencét, és ha tehetné, minden nyáron elmenne a Balatonra is. Valamikor úgy képzelte, hogy ha már nyugdíjas lesz, a természet közelében fog élni. Hosszú évekig dolgozott a tokaji művésztelepen, megszerette azt a várost. Vett is ott egy kis házat, aztán Zsignár István: Az a célom és feladatom, hogy művészetemmel belső nyugalmat, és az alkotásból sugárzó gyönyörűséget adjak az embereknek Fotó: Fojtán László eladta. Mert állandóan feltörték. Nagy csalódás volt ez. Még mindig fáj, ha rágondol. Megpróbált szabadulni az érzéstől - megfestette a várost.- Itt van Tokaj ez alatt - mutat a készülő képhez. - Átfestettem, mert ha ránéztem, elszomorodtam... így oldódik meg lassan a rejtély, bár a teljes megértéshez soha nem jutunk el. Annyi mindenről kellene még beszélni, kérdezni sikerekről, kiállításokról, díjakról.- Ezek nem fontos dolgok - hárítaná el a kérdéseket. - Engem soha sem halmoztak el kitüntetésekkel. Persze, kaptam elismerő okleveleket, plaketteket, megkaptam a Székely Bertalan-díjat. Örültem ezeknek is, de sokkal inkább annak, ha át tudtam adni a közönségnek a vizuális élmény örömét. Az a célom és feladatom, hogy művészetemmel belső nyugalmat, és az alkotásból sugárzó gyönyörűséget adjak az embereknek. Csak kötöttségek nélkül szeretem kifejezni magam, úgy, hogy mindenki megértse. Ez a megértésre való törekvés persze nem jelent didaktikusságot, nem magyaráz, nem másol, nem úgy hajol a nézőhöz, hogy közben feladná művészeti elveit. „Bát ran elhagy, ezért tömör és teljes, nem tűnik bravúrosnak, mert rajzi virtuozitása soha nem öncélú, mindig a felismeréseihez igazodik... Kristálytisztán fogalmaz rajzban, színben, szerkezetben - képhigiéniája Aba Novák Vilmos eszményeinek utóda” - íija Zsignár István alkotásairól Losonci Miklós művészettörténész.- Úgy vagyok én ezzel - adja meg a végszót maga az alkotó -, hogy minél bonyolultabb feladat előtt állok, annál inkább betölt az alázat a művészet hatalma iránt... Pázmándi László Bogács H. I.-nek Látom az idő kútjában fénylő neveid Bagach, Bogath, Bukach, Bokoch, Bogacz, Bogács Cserepet rejtenek Pazsag-puszta földjei Tömör vár erdejében bronzkarikák, kőkalapács A Hintóvölgy kaptárkövétől pogány imák szálltak Szent György templom romjain túl épült, Szent Márton tiszteletére Ősök nyugalmát tornya őrzi, feltámadást várva Harangszó után századok óta szól, könyörgés, ima, ének Hiába hozta dervis-ének hangjait a szél Hitük töretlen maradt, fogyatkozva is Hódítók mentek, őket itt tartotta e fold, s az ég Elődök makacs reménye és sírjaik A Csecslyuk pincesor mélyén hallgatag a múlt És látogatóinak emléke kísért A gyertyafényben fáradt arcuk kisimult S a gazda igaz történeteket mesélt Bogács szülőföld lett Sullay István esperes szívében Temploma tövében nyugszik itt, hívei között Jelenbe rántva ülünk a bikaréti fürdő vizében Halk szavunk régmúlt idők ködében elidőz Jács-völgy fenyői lelkűnkbe vésve állnak A Vén-hegy homlokán mámort érlelő tőkesorok A Dócz-tetői úton szekerek poroszkálnak Es régi Mária-fai majálisokra gondolok Székely Dezső Hol van Diósgyőr? Isten öreg cselédje, a. Nap, ma is eleget robotoltál, mint egykor a kazánfűtők a diósgyőri nagy kohóknál. Mi van? Igaz, hogy nem tudod, hol van Diósgyőr meg a gyára? Emlékezz, drága cimbora a magyar rendszerváltozásra, akkor talán eszedbe jut, hol az a város, ahol ezrek forró kohókra, kemencékre ma dideregve emlékeznek. Tanya Bozsik István grafikája ■■■ha nem magam szorítottam. Volna kövek közé a fácska tövét {jó súlyos szikladarabkákat választva, hogy a cserép fel ne billenjen), azt hinném, hogy gyöke- rct eresztett a kicsiny fenyő. Meg- lörtént ez már karácsonyfákkal, csakhogy azok tövét nem vágták el a föld felett, s másképpen ágyaztak nekik. Szóval egy gyö- nértelen, ám viruló - egyetlen tűseiét el nem vesztett - karácsonyfára nyitottam rá az ajtót a legutóbbi hét végén. Feldíszített fenyő márciusban... Ez majd- 'jnn olyan, mint a nyári Mikulás. Ás ember, akitől a fát vettem, cnindenesetre igazat mondott: ez ncm hullajtja el egyhamar a Iccéiéit. Hát az bizonyos, hogy az ünnepek alatt - pedig ugyan- csak fűtöttünk - remekül bírta a klímát, szemben a gyerekek deb- 'eceni fenyőjével, amit már szil- Wszíer előtt kénytelenek voltunk kidobni, de hogy márciusig kiirtson... Mit tesz a hónapok óta intetten kőház, mit. tesz a terméket, mit tesz Isten! c hát nekem, most nem a fenyővel van dolgom - álljon csak ott a sarokban, nem zavar senkit - aPfrlf a kert kiöregedett fáival, »akik” évek óta várnak gazdára, gnek meredő vagy bénán lógó sjjaraz ágaikkal. Egy szeszélyéül n°tt, sűrű, facsoportról van n°'i á sz<dmári dzsungel-gyümölcsösökre emlékeztet, melyek f/efl által nem. gondozva - év- jjedekig termik a szilvát: miköz- ^ ‘ri szaporodnak és pusztulnak. Állok a fejszével, fűrésszel, metszőollóval a fák alatt. Lám, szerszám az van, ami azonban a szakértelmet illeti... Nos, a szakértelem is megjön a szomszéd személyében, aki kevés szóval útba igazít: mely fákat vágjam ki, hogyan metsszek, ritkítsak. S nemcsak mondja, mutatja is. Némi elégedettséget érzek, hogy alkalmasnak vél a feladatra. Ámbár az ősszel csak a kaszálási tudományomat, volt alkalmam bemutatni, de talán azt is észrevette, hogy nem. először van fejsze meg fűrész a kezemben... Megköpöm a markom, emelem a fejszét - mit nekem néhány öreg szilvafa. Aztán mégiscsak leeresztem a karom. A fene egye meg, semmilyen életre nem köny- nyű gyilkos szerszámot emelni. Persze nem vagyok szépiáiéit; tak- nyos koromtól böllérkedtem disznóölésekkor, s akárhányszor elmetszettem a csirkék, tyúkok nyakát nagyanyámnak segédkezve. De há t ezek az öreg fák 15-20 évig szolgáltak, s még most is van bennük némi. élet. Miért ne kaphatnának tőlem még egy-két évet? Nem. kell elsietni, a dolgot. Na, de mit szól a szomszéd, ha csalt úgy eloldalgok? Még azt hiszi meghátráltam a. munkától. Nekiveselkedem a legöregebb fának! A fejsze kitűnő (van súlya, éle, beékelték tisztességesen), s lám bennem is van még erő. - Tornázol? - kérdezte a minap egyik kortársam, barátom. Csak ingattam a fejem, mire ő kiselőadást. tartott a testedzés fontosságáról, a mozgás szükségességéről. Meghallgattam, csak hallgattam. Mondtam volna azt, hogy nevetségesnek tartom, ha öreg szivarok gimnasztikáinak a bérház tenyérnyi erkélyén, vagy kocognak a kutyaszaros Szinva-parton, belélegezve a kipufogó gázoka t, meg a gyári füstöt. Meg aztán bennem van a paraszti. célszerűség; tíz fekvőtámaszra nehéz lenne rábírni, de - ha szükséges - egy szuszra felhasogatok mázsányi fát. Nagyapám 86 évének csak az utolsó napján nem dolgozott. Még akkor is felkelt, de csak üldögélt a konyhában, aztán korábban lefeküdt - s elaludt... Remélem őrzök valamit az erejéből. A kezem mindenesetre az ő keze. Már túl volt a hetvenen, mikor disznókat drótoztunk együtt. A fejlett, erős süldők moccanni se tudtak a keze között; könnyedén illesztettem orrukhoz a „betöltött” fogót, egy mozdulattal, karikává görbítve a drótot. Mindazonáltal mégiscsak kifárasztott az öreg szilvafa. Megmelegedtem nála, vele, s elég nagy ahhoz, hogy még egyszer melegedhetek. Legallyazom - ez már gyerekjáték - aztán felaprítom a gallyat. Mára elég - megyek Lacihoz. Tulajdonképpen miatta jöttem ki, mert telefonált, hogy elutazik, s jó lenne, ha személyesen beszélnénk meg folyó ügyeinket... Ezen azt kell. érteni., hogy igyunk még egy jót távozása előtt. Félszavakból is értjük egymást, pedig fél éve sincs, hogy először találkoztunk. Van ilyen. Jó húsz évvel fiatalabb nálam, de igencsak szükség van a tanácsaira. A pincében vár, nem az igaziban, a borpincében, csak a szute- rénben. Mert van ennek a szép nagy háznak alagsora is. Szeretek ide jönni, és soha nem állom meg szó nélkül: dicsérem Éva meg Laci fészekrakó szorgalmát, erejét, ízlését. Ez van! - szokta ilyenkor a házigazda mondani. Majd hozzáteszi:„csak ez van...” Húsz év mérlege: két szép nagy - immár felnőtt - gyerek, egy nagy ház, s napi 14 óra munka. Iszunk, politizálunk. Még az alkotmányos monarchia gondolata is felröppen. Mert - mint beszélgetőtársaim mondják - jó volna valakit igazán tisztelni, felnézni valakire... (Nem vagyok ugyan legitimista, de ezt magam is így gondolom.) Aztán praktikus dolgok következnek. Laci leendő munkaadója (rokon, s barát természetesen) viszi a szót. Arról beszél, hogy mindig ki kell valamit találni, valami mást, mint ami ismert: próbálkozni, vállalkozni kell. Többször is megkérdezi, hogy nem unom-e magam nyugdíjasként? Mert ő egy napig se bírná, hogy ne legyen valami feladata: hogy ne tervezzen, ne rendelkezzen pénzek, s emberek fölött. Immár négy éve bejegyzett cége van Németországban - építkezési vállalkozó. Semmi dicsekvés nincs a hangjában, mikor ezt mondja: Nálam kétezer márkánál kevesebbet még senki nem keresett havonta.- Tisztán?- Tisztán! Mennyi is az a kétezer márka? Pár évvel ezelőtt százmárkást találtam a belvárosban. Először azt hittem valami, másolat, de aztán kiderült, hogy valódi. Mint kabalát, betettem a fiókomba. Azóta is ott pihen. Pihen? Mikor találtam ötezer forintot ért, most hétezer-hatszá- zat... Micsoda metamorfózis. Persze nemcsak a márka, hanem a forin t változása is ez. Hát ezért mennek el a legjobb embereink. Nem hiszem, hogy az építészetben van olyan szakipari munka, amihez Laci ne értene. Maradna itthon egy kis cégnél karbantartónak? A törköly nagyon jó, de a kedvünk nem javul... Három kisember a szuterénben: egy rácsnélküli börtönben. De jön a tavasz, sőt már itt is van. Esik, mintha soha nem akarna elállni. A kis kőházam jövőre százesztendős lesz, feltéve, ha új csatornákat kap, s némi tatarozást. Laci ugyan elmegy, de állít maga helyett embereket. Még a kertem felásásáról is gondoskodik. Nagy tehertől szabadulok ezzel. Most éppen nincs egy hetem a kertre. De még ásóm sincs... Másnap ismét esik, a tavaszi eső azonban nem kedvetlenít el. Délelőtt megpecsételődik további két szilvafa sorsa is. Kijelöljük a csemeték helyét, a feleségem szétülteti a tulipán, meg a jácinttöveket. Megmetszem megritkítom a nagy cseresznyefát, aminek a bő termés tavaly lehúzta, letörte az ágait. Közben elmulasztom kedvenc rádióműsoraim, a tévéfilmen pedig elalszom. Egész hétvégén csak Konrád György jegyzetét kapom el: a csecsenfóldi embertelenség ellen protestál az író. Istenem, én itt a Hór völgyében három öreg szilvafa sorsa fölött meditáltam, miközben... Jön a tavasz, jö?i a győzelem félszázados évfordulója. Azt hiszem nem. bírnánk ki még egy ilyen győzelmet. Gyarmati Béla Szószólóban
