Észak-Magyarország, 1995. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-28 / 50. szám
6 Z Itthon 1995. Február 28., Kedd Erzsiké néni és a „ vénember” Szerencsről GALUSKA EDINA Boldogkőváralja Névnapodon és 20. születésnapodon kérjük Isten áldását, hogy tanulmányaid befejezése után sok örömet találj hivatásodban. VERBA ZSUZSA BEKECS DRÁGA KISLÁNYOM! NÉVNAPOD ALKALMÁBÓL ERŐT, EGÉSZSÉGET, AZ ÉLETBEN SOK SIKERT KÍVÁN SZERETETTEL: ÉD ESANYÁD, BÁTYÁD JÁNOS, HÚCOD MÁRIA ÉS LACI BÁCSI. 1995. Február 28., Kedd Itt-Hon Z 3 Vásárokon árulták a horváti perecet A kis kemencében csak tölgyfával lehet tüzelni Gazsi Béláné a gyúródeszkánál. Ki tudja hány perecforma készült már ennél az asztalnál... Erdőhorváti (ÉM - M I.) Azt nem lehet pontosan behatárolni, hogy mióta készítik a falu lányai, asszonyai a horváti perecet, annyi bizonyos, hogy Majoros Istvánnénak már a nagyanyja, sőt a dédanyja is készítette, s anélkül, hogy meg akarnánk sérteni, elárulhatjuk, bizony ó már nem a mai fiatalasszonyok közé tartozik. S hogy teljességgel megbizonyosodjunk eme nemes hagyomány régmúlt időkben való gyökerezéséről, felkerestük Gazsi Bélánét, aki már a nyolc- vankettedik életévét tapossa. S lám, kora ellenére oly fürgén mozog a kis konyhában, de leginkább a gyúróasztal, meg a kis kemence körül most is, mintha még csak úgy negyven körül lenne. Merthogy éppen a híres perecet formázza, s teszi be a fával - de csak és kizárólag tölgyfával! - fűtött kemencébe. Melyhez hasonlót e sorok írója még nem is látott: különlegessége pediglen az, hogy a perectészta a közvetlenül mellette lévő izzó, lángoló hasábfánál pirul, mely fadarab vastagsága, hosszúsága sem lehet egyébiránt akármilyen. A módszer nem változott a régi időkhöz képest, persze a szükséges áruk beszerzési módja annál inkább. A régi időkben nem nagyon volt ám liszt - meséli Gazsiné -, bizony bejártuk a hegyeket, s háton hoztuk haza a lisztalapanyagot. No meg az árusítás! Annak idején gyalogosan mentek a szomszéd és a távolabbi falvakba, s búcsúkon, vásárokon, piacokon árulták a finom horváti perecet. Aztán nehogy azt higgye valaki, hogy ez afféle jóság volt! Dolgozni kellett ám ezzel rendesen: hajnal 3-kor felkelni, aztán estig készíteni a tésztát (melynek összetétele titok), rakni a kemencébe a megformázott karikákat, s a végén a „pacsitra” - ez egy vékony botocska - felszedni a forró, ropogós pereceket. Aztán tízesével összekötötték az árut, s irány a vásár. Ma már eljönnek érte a faluba, még Miskolcról is. Mert aki egyszer megkóstolta az erdőhorváti perecet, egyre csak azon van, hogy ismét szájában érezze az ízét... Sajnos, ma már az egész faluban csupán három asszony készíti a különlegességet. De már ők sem rendszeresen, Gazsi Béláné is abba akarja hagyni (valójában persze, inkább csak mondja ezt...), Majoros Istvánná pedig arra hivatkozik, hogy drága a liszt, drága a tűzifa, nem érdemes már ezzel foglalkozni... Kár lenne, ha kihalna ez a hagyomány, ha senki nem sütné a horváti perecet. Hiszen annak idején, mikor abbahagyták a szállítását, nagyon hiányolták a szőlőkben, földeken dolgozó emberek. Mikor gyalogosan vitték át a hegyen a friss perecet Erdő- bényére, útközben sokan megállították őket, s vették-vitték a friss ropogtatni valót. Mire beértek Bényére, már új adagért kellett szalajtani a gyereket... A perecek a kemence „bejáratánál"... Fotók: Laczó József „HETI TEGYZF.T Kutyavilág Nacy József Sokáig azt hittem, hogy a nagy szemetestartályok mellett lapuló zacskók, műanyagtányérok, dunsztos üvegek merő véletlenségből kerültek oda, ahová kerültek, hogy mellé hullottak amikor a parkoló melletti behemót ház lakóinak egyike-másika lesietett a heti háztartási hulladékkal. Vagy túlságosan tele volt a kuka, nem maradt hely újabb szemétnek, vagy éppen, aki lehozta, gyerek lévén képtelen volta tartály szájáig emelni a műanyag vödör tartalmát. Egy ideje már majdnem biztosan tudom, hogy nem is ez, nem is az az oka e kis csomagok megjelenésének. A környék szélvédettebb zugaiban újabban hajléktalanok húzzák meg magukat, ott időznek, ritkán talán italoznak is. Onnan indulnak el aztán a környező lakótelepekreportyázni a kukák körül. Rövid botokkal turkálnak a dobozok, papírcsomók, a háztartási hulladék között valami hasznosíthatót keresve. Azt is tudják, hogy a jóérzésű ember nem önti be a maradék lecsót, főzeléket a többi, már a végleges enyészetnek szánt szemét közé, s nem teszi ezt a még ehető, kicsit kérges kenyérrel sem, és hogy ugyanilyen bánásmódban részesülnek a konzerves dobozokban meghúzódó egyéb értékek is. Az a lakó, aki naponta látja a rosszul öltözött koldushadat a kukákban turkálni, a nekik szánt ételt, zöldség, gyümölcs maradványokat egy kicsit távolabb - de nem túlságosan távol, hogy azt észre lehessen venni - helyezi el. A környéken legalábbis tartja magát ez a szemlélet. Nem tudni pontosan, miként értékelik ezt azok, akiknek meg éppen a szemét összegyűjtése, elszállítása a napi munkájuk. Mert nekik ezek a kis flaskák, tányérok, zacskók nagyon is útban vannak, olyannyira, hogy néhol már nehéz megközelíteni tőlük a kukás edényeket. Annyi ideje a szemetes felöntőknek nem marad, hogy ezeket külön-külön összeszedjék, annyi sem, hogy rendet csapjanak az ötletszerűen lerakott ételek, maradékok között. Ha úgy jön ki a lépés, babfőzelékbe lép a konténert kormányzó ember lába, és ez neki nem öröm, és esze ágába sem jut két káromkodás között, hogy ráadásul ezzel másnak bosszúságot okozott, Akkor nyugodtam meg egészen, amikor tegnap az egyik szomszéd letett egy kis papírtálcát mindenféle étel maradékkal, és nem sajnálta a mellé szánt magyarázatot sem. Szerinte mindenki tudja, hogy az ilyet a kivert, éhező kóbor kutyáknak, macskáknak rakják le az emberek, és ezt a kutyák is, a macskák is tudják. Hogyne tudnák az emberek. Ilyen nagy kényeztetés láttán még mondja valaki, hogy nem kutyavilágban élünk.
