Észak-Magyarország, 1995. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-11 / 36. szám
ÉM-inferjw ÉM-riport Látókör Nincs talán egyetlen Hogyan válogatták ki az Adyéhoz hasonlítható, olyan közintézményünk sem, embereket málenkij robotra? de szelídebb izzásií amely körül annyi Németes hangzású nevet nemzetféltés munkál méltatlan huzavona zajlott nemigen találtak, ezért aztán költészetében. volna az idők, folyamán, úgy, hogy akinek a neve Meggyötört népének mint a Nemzeti Színház körül „ r”-re végződik, mint Hitleré. reményhitét élteti. II. oldal III. oldal VII. oldal tavaszelő Fotó: Fojtán László A hét embere Várhelyi Krisztina gazdasági igazgató Lévay Györgyi Édesapja főjegyző volt Felsővadászon, ott teltek első évei. Kicsi volt még, amikor a családot kényszerből Miskolcra telepítették. Édesapja beteg lett, éveket töltött a honvédkórházban Ima Szent Ferenc Kórház), a család szűkös anyagi körülmények között, ám igen nagy szeletben élt.- A bátyám orvosi egyetemre került, és okos, tehetséges volt a húgom is, elképzelni sem tudtuk volna, hogy ne menjen a bölcsészkarra. Hármunk közül én voltam a legkevésbé sikeres diák, ezért úgy döntöttünk, nekem olyan középiskolát kell választanom, amely az érettségivel szakmát is ad. Minél előbb kenyérkereső emberre volt szükségünk. Közgazdasági technikumban érettségiztem, es munkába álltam. Rengeteg ambícióm volt, egyetemre vágytam. Az orvosi pálya vonzott, de megintcsak a célszerűség döntött: elvégeztem levelezőn a közgazdaság-tudományi egyetemet. És megtörtént a csoda: beleszerettem a közgazdaságba. Ezt rövid időn belül észrevették szakmai körökben. Szép karriert futott be a megyei tanácson, majd főkönyvelő lett a Csavaripari Vállalatnál. Közben tanulmányokat írt a közgazdaság-tudományi egyetem, az Országos Tervhivatal szá- máiu, ledoktorált, oktatott... Ot évvel ezelőtt nyilvánosan meghirdetett pályázaton elnyerte a Szent Ferenc Kórház gazdasági igazgatói beosztását. A kórház akkor lett önálló, viszont gazdaságilag és műszakilag az összeomlás határán állt. Akkoriban zárt be a füzérradvá- nyi szanatórium is, helyet kellett keresni a súlyos légzőszervi betegeknek. A csanyiki politikai oktatási központ látszott erre a legalkalmasabbnak. Itt egy omladozó kórház, odakint pedig egy iskola, amelyből valahogyan szanatóriumot kellene csinálni. Pénz pedig már akkor sem volt sok.- A Csanyiktól ódzkodott a főorvosi kar, mégpedig jogosan. Elkezdtem gondolkodni, mit tennék, ha sokpénzű ember lennék, megvenném-e az iskolát. Amikor úgy döntöttem magamban, hogy igen, akkor minden erőmmel hozzáfogtam a munkához. Szinkronba kerültünk a megyei önkormányzattal, és a Csanyikban ma már két országos hírű osztály működik. A miskolci Szent Ferenc Kórház rehabilitációja 1993 májusában kezdődött. Címzett támogatásként 220 millió forintot juttatott az állami költség- vetés, de az infláció és előre nem látott okok miatt ez a pénz kevésnek bizonyult. Negyvenmillió forintot adott a befejezéshez a megyei önkormányzat, és a kórház is kigazdálkodott ugyanennyit. Az alapterületet is bővítő építkezés most a finishez érkezett. Január 31-én átadták az 1. sz., a Jáger Margit vezette tüdőosztályt, tegnap február 10-én pedig megtörtént a 3. sz., a Barzó Pál vezette tüdőosztály műszaki átadása is.- Csodáltam-csodálom a betegek és az orvosok türelmét, hiszen végig a gyógyító munka mellett folyt az építkezés. Várhelyi Krisztinát sok sportoló ismeri, ő a Megyei Tornaszövetség elnöke: - Mondhatni hobbim a sportmenedzselés. Az erkölcsi nevelést és az egészségmegőrzést illetően a sportot alapvető fontosságúnak tartom. Fiaim életében is nagy szerep jutott egyebek között a sportnak. Balázs fiam gyógyszerész, Gergely a Testnevelési Egyetem hallgatója, neki jelentős sikerei is vannak tornában, teniszben... Férjem, Kádár Endre aktív teniszversenyző, korcsoportjában a világranglista 8. és az Európa ranglista 3. helyezettje. A kórház parkjában es a Csanyikban teniszpályákat építettünk, én is játszom, és a teniszklub elnöke vagyok. Két évvel ezelőtt megszervezte a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Miskolci Tagozatát.- Nagyra tartom a keresztény értékeket. Úgy gondoltam, Miskolcnak nagy szüksége van a keresztény értelmiségiek segítségére. Aktív szervezetet képzeltem el, olyat, amely konkrét javaslatokkal, kidolgozott programokkal segíti a város vezetését. Kétszázan vagyunk, és különleges intellektuális élményt nyújtó előadásokon, rendezvényeken veszünk részt. Ennél többre még nem jutottunk, most már a munkán lenne a sor. Mostanában veszítette el édesanyját, akit heteken át éjjel-nappal ápolt. Mély gyászát már a temetés megszervezésekor igyekezett feldolgozni akként, hogy „az utolsó szertartás ne a gyász elmélyítése, hanem az örök élet kifejezése legyen”. Egészségügyi menedzserképző tanfolyamra jár.- Azért éreztem szükségét az új diplomának, mert nagyon szigorú vagyok önmagamhoz. A gyógyító munka minden egyes eleme, mozzanata érdekel. Az ember szenved és kiszolgáltatott, amikor beteg. Nekünk, akik az egészségügyben dolgozunk, kötelességünk, hogy' mindent megtegyünk az érdekében. Építkezzünk, tanuljunk, hogy a legjobb körülmények között tudjuk ót ápolni és meggyógyítani. Rög Buidos Attila Az utca fényei játszanak a szobában, bobó délutáni manók. Néha elkapják a ritmust és együtt mozdulnak a Dead can Dance zenéjével. Végtelen hullámzó szépség, mélyzöld füvekben motoz a szél, a vonuló madarakat bámuló ember hangjai töltik meg a teret. Az önmagába nézve is messzibe látó ember hangjai. Kurt Co- baint már nehezebb követni, szőrös-agresszív férfibánat, „kedvesem, kedvesem hol háltál az éjjel", a halál édeskés lehelete ez, jaj istenem, mennyi elkeseredettség, mindjárt kilyukasztja a koponyáját a golyó, ezzel lehetetlen szinkronban lenniük a pajkos árnyaknak. Temérdek sötét tónus, baljós végzet. Aztán pedig: Lou Reed - kamaszos lendület a bársonyos andörgrandból, Balaton - házibulik, gyorsan múló szerelmek könnyen felejthető emléke (a csókok íze számban), R.E.M. - érzelmes húrokon tévelyeg a vonó, érzelmek önmagukért, érzelmekért, telt akkordok, bizonytalan indulatok, szól a zene, kitágul a szoba, a négy fal között is elfér a világ. Leírhatatlan sokszínűség, lassan alkonyodik. ÍVÍondják, micsoda paradoxon: az ember gyakorlatilag pillanatok alatt bármit megtudhat, ami a világban történik, miközben a tapasztalatai a faluja határában véget is érnek. A dolgokat lehetetlenség mással mérnie, mint amit személyesen is ismer, kipróbált, vagyis tudása - korlátolt tudás, képtelen ellátni például lehetősége határáig. Még a fantáziája sem szárnyal, csapong: mi lehetne, ha engednék a lehetőségei, ha akarná. Azt is mondják: semmi ez, kis, múló pánik harminc és negyven közt, hát nem tudom. Tény: az ember ilyenkor már képes felmérni, mit mulasztott egy fél emberöltő alatt, ismeri minden ellágyulását, az engedményeket, amiket a sorsnak tett, vagy nem is, ezek túl nagy szavak, hisz voltaképp lehet, hogy csak lusta volt, egyszerűen elbambult és közben hipp-hopp kifele megy abból a kevésből is, ami még hátra van. Hát hogyne rándulna össze a gyomra, hogyne lázadna: mekkora igazságtalanság, egyetlen porhüvelyben, egy városban, egy országban, unalomig ismert arcok és gesztusok között leélni, ami adatott. Hogyne próbálná meg összekapni magát: mi fontos, mi nem, mivégre van a sárgolyón. Osztályoz, rangsorol, jól, rosszul. De nem róla akartam beszélni, róla, aki tudatos ember, szép, okos fején őszül a haja, ha maradt még, a szarkalábak mind határozottabban szabdalják a szeme sarkát, a kézfején ott bámulnák már az első öregfoltok. Inkább azt kérdezném, mi van azokkal, akik el sem jutottak a számvetésig, akikben fel sem ötlik, hogy másként is lehetne. Arra tanította volna őket az élet, hogy a legfontosabb: ehess, ihass, ölelhess, alhass, ami pedig azt illeti, hogy a mindenséggel is mérhetnéd magadat, szóval a mindenség az annak marad, aki ráér az ilyesmire - ezt megint csak nem tudom. Mindenesetre nem zárnám ki, hogy az embereknek nem pusztán velük születeti jogaik, de velük született vágyaik is vannak, kit ne csábítana az univerzum, a lebegés, az ilyen is vagyok, meg olyan is, a bárhová eljuthatok, tiszta tudattal is-érzése. Nyilván van, aki megteheti, hogy erre törekedjék, ha egyszer olyanok a körülményei. Másoknak segítség kellene, bátorítás, hogy úgy mondjam: a hónuk alá nyúlás - nekik is legyenek olyanok a körülményeik, vagy tehessenek magukért, ne az legyen az alternatíva, hogy zsíros kenyér, vagy egyáltalán nem is eszünk. Voltak hatalmak, jöttek-mentek a kormányok, a lengő szárú öltönyöket a kétsoros zakók, majd a kovbojnyakken- dök követték, az összképet újabban gyapjú felöltők, harsányak színesítik (ó, azok a káprázatos, yalószerűt- len lilák, mályvák, fagylaltárnyalatok), no és a soha el nem múló ígéretek, hogy lesz ez jobb is, hogy lesz fel- emelkedés, szép új világ, szőlő és lágy kenyér, kinek mi tetszik. Aztán az ember megint arra neszei, hogy minden marad a régiben, az esélyeknek se híre se hamva. Törvényszerű, hogy így legyen!1 Talán nem. D e hogy változzék bármi, a röghöz kötött embernek nem a szabadságot kell-e akarnia? Akinek béklyóban a tudata, könnyen irányíthatóvá lesz, könnyen elhiszi, hogy azt kell gondolnia, amiről azt mondják neki, hogy te, figyelj csak, ezt kell gondolnod. Hol lennénk akkor a mindenségtől?
