Észak-Magyarország, 1995. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-11 / 36. szám
II ÉM-hétvége ÉM'interjú Február 11Szombat Varga Gábor: Tanulmányok Lak történetéből Bozsik István Jaj... Gyere ki, Mancikám! Miskolcnak vége van - kiabálta Zsófi néni, egy nyári nap délelőttjén, több mint öt évtizeddel ezelőtt. A kintről behallatszó, éles hangfoszlányok félszendergé- semből azonnal felébresztettek. Hároméves lábaim, no meg a kíváncsiság gyorsan kiröpítettek a tisztaszoba puha párnáinak ölelő melegéből az udvarra. Az anyám mellett toporogva láttam (talán legkorábbi emlékem lehet ez...), hogy ott már mindenki a fenyegetően felénk feszülő, bíborvörös eget kémleli. E baljós fényjelenséget távoli, de félelmetes, tompán dübörgő morgás kísérte. Történt pedig mindez Kislakon, Perényi István házának udvarán, 1944. június havának második napján, a délelőtti órákban. A miskolci Búza téren álló vásárcsarnokot - sok ember halálát okozva - pontosan ekkor zúzták szét a Liberáto- rok bombái... Ez a szomorú história és még sok más, Lak községgel kapcsolatos későbbi élményem, életdarabkám is felvillant emlékezetemben, amikor belelapoztam Varga Gábor: Tanulmányok Lak történetéből című könyvébe. Rég elszökött gyermekéveinkben felejtett nevek (Mánta, Berek, Vicsogó), szokások integettek barátságos mosollyal felém a kötet lapjairól... talán, hogy néhány percre megidézzék a visszavonhatatlanul tovatűnt múltat. A megszépítő messzeség csillogó kristályprizmáját azonban tegyük félre. Maradjunk szigorúan a tényéknél. Márpedig ezek a tények makacs módon azt mondják, hogy ez a munka kitűnő. Gazdag és alapos a történeti és az egyháztörténeti fejezet. Különösen figyelemre méltó itt a templomi ülésrend ismertetése. Művelődéstörténeti szempontból (is) ragyogóan szerkesztett és felépített az iskolaügy- gyel foglalkozó rész. A Halász Takách-féle végrendelet, valamint Zilahy Sámuel nótárius feljegyzéseinek bemutatása, a reformkori Lak életének gazdag keresztmetszetét nyújtja. Értékes művelődési, néprajzi, nyelv- és gazdaságtörténeti források ezek a kéziratok, publikálásukat csak örömmel lehet üdvözölni. Érdeklődő figyelemmel olvastam a hallatlanul jó névtani, statisztikai adatokat, iskolalátogatási jegyzőkönyveket, továbbá a Lakhoz kötődő, irodalomban ismert személyek életrajzát. Igen tetszik a szép, veretes magyar nyelven írt bevezetés, és nem utolsósorban a község földrajzi neveinek gyűjteményes felsorolása. Néhány gondolatforgács erejéig még szeretnék visszatérni a szerző dolgozatainak stílusbeli méltatásához. Már régen tudom és érzem, hogy Varga Gábor írásainak szövetét - azon túl, hogy ízes, fordulatos, történelmet, korhangulatot mesteri módon felidéző — valami sajátságos fluidum, ódon tokaji borokra emlékeztető zamat, aroma lengi körül. Tréfásan szólva azt is mondhatnánk, hogy az elmúlt századok nagy magyar szóművészeinek legnemesebb hagyatéka beépült véredényeibe. Vérévé vált a szép és.jó fogalmazásmód. A közép- és fiatalabb korú kutató - történésznemzedék képviselőinél napjainkban már fölöttébb ritka jelenség az ilyen alkat... Egy monográfiát befejezni - ezt magam is jól tudom - nem lehet, csak abbahagyni. Lappangó anyagok bármikor felbukkanhatnak a „mélységes mély múltnak kútjából”. Teijedelmi és financiális korlátok miatt számos, értékes írás kimaradt a kötetből. Legyen szabad itt utalnom a község tájszavait és keresztneveit feldolgozó tanulmányokra. Az Amerikát megjárt, vagy végleg ottragadt lakiak történetének bemutatása, és egy elmélyült, alapos antropológiai-nyelvészeti stúdium elkészítése - úgy gondolom - már csak a jövő szép feladata lehet... Egy ilyen nagyformátumú munka elvégzéséhez megszállottság, kemény akarat, szorgalom, kitartás, tudás és tehetség szükséges. A monográfia írója Varga Gábor a fent említett tulajdonságok birtokában van - véleményem szerint már hosszú évtizedek óta. A debreceni Kölcsey F. Református Tanítóképző Főiskola professzorának legújabb munkájához - a további kötetek megjelenésének reményében - csak gratulálni tudunk. . t Rajz: Varga Gábor A Nemzeti Színház összefogó ereje Ablonczy László igazgató, a nemzet színházának állapotáról Gyöngyösi Gábor Nincs talán egyetlen olyan közintézményünk sem, amely körül annyi méltatlan huzavona zajlott volna az idők folyamán, mint a Nemzeti Színház körül. Ez a huzavona immár közel 200 esztendős. Magyarországon a magyar színjátszás nemzeti intézménye, a nemzet színháza a maga tiszteletet parancsoló méltóságára tulajdonképpen nem tudott szert tenni, mert ha akár egy lépést tett ilyen irányba, azonnal elgáncsolták. Kelemen Lászlóék színházteremtő kezdeményezése, kudarca és szétszórattatása, az első Nemzeti Színház 1847-es leégése, s az ezután következő évtizedek bizonytalansága valamelyest magyarázható a korszaknak az egész nemzetet gúzsba kötő állapotaival, de már az e század első évtizedének panamái, a harmincas évek tétlenkedése a Nemzeti Színház új otthonának felépítése körül, majd a szakadatlanul ideiglenes megoldásokat kereső és találó, de lényegében a megépítést mindig elodázó magatartás semmivel sem magyarázható. Korunkban 1964 óta nincs otthona a Nemzeti Színháznak, annak ellenére, hogy ugyancsak „ideiglenes” Blaha Lujza téri épületének 1965-ös felrobbantása után a méltó hajlék felépítése azonnal felmerült. Sőt, a felrobbantás az új épület megépítése ígéretének jegyében történt. Sajnos ebből csak téglajegy-akciók, egy elfuserált felvonulási „dísztribün” épületterv, ligetvisszarendezés, Gobbi Hilda-akció, meg Spéter Erzsébet megelőlegezett és visszavont alapítványa valósulhattak meg, és Nemzeti Színház helyett néhány Erzsébet-díj. Arról kérdeztük ezek után az ismét támadásokat elszenvedő Nemzeti Színház igazgatóját, Ablonczy Lászlót, lát-e még reményt arra, hogy a Nemzeti Színház valaha felépülhessen. © A reményt soha sem szabad elvesztem. Ebben az intézményben - mindenkori elődeink példája is ezt mutatja - a remény éltető elemnek bizonyult, amely segített átvészelni a legmostohább időket is. Ebből mára is maradt még jócskán, elegendő ahhoz, hogy a Nemzeti Színház megépítésének ügyét egy percre se hagyjuk elaludni. Igaz, nemcsak mi munkálkodunk ezen, de az a meglehetősen nagyszámú ember is, akik a zsebükbe nyúltak akkor, amikor az új Nemzeti felépítése ismét komolyan felvetődött. Amit mi megtehetünk, azt megtettük és megtesszük, számítva a magyar társadalom és vezetőinek támogatására. Levelet írtunk például a magyar parlamentnek, a miniszterelnöknek és a köztársasági elnöknek is, amelyekre válaszokat is kaptunk. Horn Gyula miniszterelnök válaszában azt írta, hogy „Számunkra - és személyesen számomra is — a magyar színjátszás ügye az egyetemes magyar kultúra kiemelkedő fontosságú kérdéseinek egyike.” Majd így folytatja: „Miután e levél írásakor még nem alakult meg az új kormány, így csak pártom és a magam nevében nyilatkozhatom. támogatjuk az új Nemzeti Színház ügyét, annak ellenére, hogy az ahhoz szükséges anyagiak aligha teremthetők elő a következő egy-két esztendőben. Én mindenesetre azon leszek, hogy a kormány mielőbb tűzze napirendre kérésüket.” □ Mégis, mennyi pénz gyűlt össze erre a célra? Lehet ezt tudni? • A pénzt ugyan nem mi kezeljük, de tudomásunk van arról, hogy körülbelül 800 millió forint gyűlt be a társadalmi összefogásból. Ehhez azonban nagyságrendekkel több kell a központi alapokból, s ezt mi tudjuk. Ezért is tartjuk biztatónak azt a gondolatot, amellyel a miniszterelnök levelét befejezi, mert azt tőkének, erkölcsi tőkének tekintjük. A befejező rész így hangzik: „Mindent, megteszünk azonban azért, hogy a magyar színjátszás - és benne a Nemzeti Színház - ügye legalább olyan fontossá váljék a köz- gondolkodásban mint másfél százada. E célunk megvalósításához nélkülözhetetlen a társadalmi összefogás és a színházi világ, a színjátszók közreműködése.” Mi ezeket a szavakat a konkrét anyagi ígéret elmaradása ellenére is nagy jóérzéssel fogadtuk, mint ahogy Göncz Árpád levelét is, amelyből ugyancsak együttérzést olvastunk ki törekvéseinkkel kapcsolatban. Reményeink éltetéséhez mindenesetre elegendő tápláló erőt képviselnek. .... □ Mindezek ellenére az utóbbi időben értén támadások a Nemzeti Színházat és éppen a kormány kulturális-művelődési tárcájáért felelős személyek részéről. , • Ez az a kérdés, amiről a legkevésbé szívesen beszélek. A miniszter nyilatkozataival kapcsolatban csak azt mondhatom, hogy eredetüket tekintve másod-, harmadkézből valók lehettek, mert tudomásunk szerint színházunk egyetlen produkcióját sem látta, így nem is alkothatott olyan véleményt azokról, amilyeneket kinyilvánított, vagy amilyenek azokból nyilvánosságra kerültek Különben a támadásokhoz, miután azok folyamatosak, hozzászoktattak bennünket. Ellenük semmit nem tehetünk, végezzük tehát a dolgunkat olyan elképzelések szerint, amilyeneket házon belül kialakítottunk magunknak, amelyekhez a pályázati kiírás alkalmával jóváhagyást nyertünk, s amelyeket tapasztalataink szerint közönségünk estéről estére jelenlétével támogat... □ Nyilvánosságot kaptak mostanában olyan hangok is, amelyek a közönség távolmaradásáról beszélnek, s olyanok is, amelyek a repertoár felhígulásától féltik a Nemzeti Színházat. • Statisztikával ezeket felesleges cáfolni, de a közönség elmaradásáról sem lehet beszélni ott, ahol csak az Advent a Hargitán című drámából 270 előadást lehet tartani egyetlen évadban, vagy ahol nyolcvanszor lehet játszani a Szentiván- éji álmot. Színházi nézőterünk kihasználtsága különben több mint 80 százalékos, ami igen magas szám, ha arra gondolunk, hogy egy közvélemény-kutatás szerint Prágában csak a 23. helyen érdeklődnek az emberek a színházi előadások iránt. A mi munkánkat ennél összehasonlíthatatlanul nagyobb érdeklődés kíséri. A kérdés második felével kapcsolatban pedig csak azt tudnám mondani, hogy ebben is érzékelhető az a zavarodottság, amely még mindig azt keresi, „ki és mi ellen csinálunk színházat’? Ma már nincs se „teltházakció” se „brigádmozgalom”, a parlamentben pedig sokkal nyíltabban, konkrétabban fogalmazódnak meg a kormányzati és ellenzéki vélemények, mint ahogy azt egy színházi előadás „üzenete” közvetíthetné. □ Ez nyilván minden színházra vonatkoztatható. • Természetesen, de a Nemzeti Színház dolga ennél mégis jóval bonyolultabb. Műsorában, munkájában sem pártokat, sem napi politikai célokat nem képviselhet. Történelmi hivatása a magyar és a rangjában már megméretett külföldi kortárs és egyetemes, klasszikus drámai művek igényes bemutatása és műsoron tartása, úgy, hogy ezen az arányon belül a magyar darabok elsőbbséget élvezzenek. A felnövekvő nemzedékek egymásutánjának lelki és erkölcsi alapozása, a szép magyar nyelv példás ápolása sokkal fontosabb öröklött feladatunk, mint a hatalom mellett elkötelezett, vagy azt támadó színházat csinálni. A nemzet egyik alapvető szellemi intézményeként, a humánumnak, a nemzeti és egyetemes emberi értekek otthonaként a hazai és a világ magyarságának nyelvi, történelmi, lelki, erkölcsi épülését szeretnénk szolgálni, bízva abban, hogy így megnyilvánul és hatni kezd a Nemzeti nemzetet összefogó szerepe és természete, amire - mindnyájan érezzük - óriási szükség van. □ Van-e vajon a Nemzeti Színháznak ilyen nemzetet összefogó ereje? • Meggyőződésem, hogy van, s ezt mi nap mint nap érzékeljük, akár abban is, hogy társulatunk az egyik legjobban összeková- csolódott társulatnak tekinthető. Különben ennek az összefogó természetnek a jegyében keresi a Nemzeti Színház a világban bárhol működő magyar színházakkal az együttműködést - ezért hoztuk létre a Magyar Játékszíni Társaságot-és ezért igyekszünk eljutni a határokon túl élő magyarsághoz is előadásainkkal. Tesszük ezt természetesen úgy, hogy gondosan ápoljuk nemzetközi kapcsolatainkat elsősorban a szomszédos országok irányába, de távolabbra is tekintünk. Ennek a nemzetközi kapcsolatépítésnek és ápolásnak a felelőse nálunk Szokay Imre, aki az egykori külügyminisztériumban helyettes államtitkárként szerzett tapasztalatait és összeköttetéseit most így hasznosítja mindnyájunk javára. Legutóbb Eszéken és Újvidéken jártunk és kötöttünk megállapodást arról, hogyan fűzhetnénk még szorosabbra kapcsolatainkat. Annyit máris elárulhatok, hogy ottjártunkkor Zelj- ko Cadar igazgató bejelentette, hogy az Eszéki Horvát Nemzeti Színház az iszonyatos pusztítások után otthont ad március 15- én a Horvátországi Magyarok Szövetsége által szervezett ünnepségeknek. Gondolom, ez is bizonyíték a Nemzeti Színház összefogó erejére. □ Vajon nem éppen ennek az összefogó szerepnek az érvényre juttatása zavarja a színház működési gyakorlatának bírálóit? • Ha ez bebizonyosodna, akkor az is nyilvánvaló lenne, hogy a Nemzeti Színházat éppen a lényegétől igyekeznek megfosztani, amivel kapcsolatban Lorca mondta volt, sütő András: Advent a Hargitán című drámája túl van a kétszázhetvenötödik előadáson. Sinkovics Imre és Barta Zsuzsa. ■ Fotó: Fábián hogy a nemzeti színház népének szívdobba' nását fejezi ki. Mi, akár hol vagyunk, min" den esetben így igyekszünk viselkedni, s külországban ezért még megjegyzést se tettek ránk soha. Az embernek - hogy itt visszatérjek a honi támadásokra - óhatatlanul egy Karinthy Ferenc idézet jut az eszébe: „mi ez a magyar elmebaj megint, hogy csak úgy tudunk valakit üdvözíteni, ha a másikat rögvest kiűzzük az Édenből?” Sajnos, a kizárólagosság, a másik iránti érzéketlenség, a szeretetnélküliség tombol az országban. Egyesek saját ízlésüket, törpe vágyaikat, csökönyösen követett eszményeiket számonkérőszéki rangra igyekeznek emel- ni, s ez már szellemi életünknek — szerencsére még csak ezekre az emberekre kivé- títhető - mérhetetlen leépülését jelzi. , □Hogyan tud megfelelni ilyen körülménye* között a Nemzeti Színház vállalt és öröklőn feladatainak ? Tud-e tenni valamit például a kortárs magyar dráma pártolásáért ott, ahol olyan művek születnek, mint amilye,iei mostanában születtek? • Lehet, hogy szavaim egy kicsit keseredet- tekre sikerültek, de ennek nehezen mulo fájdalmat okozó veszteségünk, Sík Ferenc halála is oka. Mert akadnak itt azért örömteli pillanatok is, és nemcsak azok a rövid órák, amelyeket az érezhető művészi sikerek váltanak ki az emberből. Éppen Sík Ferenccel írtunk ki ugyanis egy meghívásos pályázatot a Nemzeti Színház neveben, amelynek eredménye minden várakozást felülmúlt. Tizenegy magyar írót kértünk fel arra, hogy darabot írjon a Nemzeti Színháznak, és legnagyobb örömünkre senki ^ néni akadt közülük, áld visszautasította volna a felkérést, s most egymás után érkeztek meg határidőre a művek. Hubay Miklós, Gyur- kovics Tibor, Spiró György, Kertész Ákos, Pozsgai Zsolt, Görgey Gábor, Sütő András, Hernádi Gyula, Deák Ferenc, Páskándi Géza, Fejes Endre írhatott így darabot a Nemzeti Színház részére, ami olyan ritka esemény, amilyenre a Kisfaludy Társaság működése óta nem is találnánk példát. A darabokat elbíráló zsűri, a pályázat eredményét március 15-én teszi közzé, így nem tudjuk megmagyarázni például azt sem, hogy miképpen sorolhatták be .jóakaróink” egyik vagy másik szerző művét máris a repertoárunkba. Mi, egyelőre annyit tudunk, hogy a pályázatra izgalmas művek érkeztek, amelyek valóban meghatározhatják a Nemzeti Színház elkövetkezendő évadjainak játékrendjét, de hogy mikor és milyen sorrendben kerülnek színpadra a művek, azt még mi sem tudhatjuk. Amit tudunk, s ami máris érezhető, Szakonyi Károly Vidám finálé című darabjának várható sikere, amelynek a bemutatója február 23-án lesz. A szerző a darabot barátainak, a Nemzeti Színház idősebb színészeinek írta, így a legnagyobb játékos kedvvel készül mindenki a bemutatóra. Szakonyinak 1973-ban volt utoljára bemutatója a Nemzeti Színházban. Most, 20 esztendő múlva, olyan darabját fogjuk játszani, amelynek címe alá a szerző ezt írta: „Idős, de még ifjú szívű színész barátaimnak ajánlom!” - érthető hát a felfokozott, minden bizonnyal nagy közönség- sikert is ígérő várakozás. Hogy aztán ebben a szakma egyes „önkinevezett” képviselői a Nemzeti programjának felhígulását fogják-e látni vagy sem, az ugyancsak elválik.
