Észak-Magyarország, 1994. december (50. évfolyam, 284-309. szám)

1994-12-24 / 304. szám

December 24., Szombat ÉM-lcarácsony 63S88S^SdSS3SSS3883S888S8SS8S8S833883888S3SS8^8S88S8S8SS8888S888£8S Gyertyagyújtáskor gondoljunk rájuk is Lévay Györgyi Szép fiatal nők, stramm legé­nyek voltak egykor. Díszes bál­termet képzelek el, ahol kerin- gőt játszanak. A kisasszonyok cseppet megemelik selyem esté­lyi ruhájukat, és táncba indul­nak délceg partnerükkel. For­gás közben kék, barna, fekete szemek és mosolyok ragyognak az arcokon. A bálozók most zsú­folt kórtermekben fekszenek. Többnek nemhogy mosoly, de értelem sem süt már a szemé­ből. Testük akár a rongybabáé. Elszállt felettük az élet, megöre­gedtek. Betegségük halmozott, hat-tíz kór is gyötri testüket. Ami a bálterem és a kórterem között eltelt, az volt az életük. Mindegyik egy regény. Jó író bestsellert írhatna kivétel nél­kül mindegyikéről. A sanyarú sorsúéról éppúgy, mint az ünne­pelt művészéről. Néhányan ott­hon töltik a szentestét szerette­ik körében, ám a többség a kór­házban marad. Hiszen nincs már családja, otthona, nincs a világon senkije sem. Gondol­junk rájuk ma este, amikor meggyújtjuk a gyertyákat a fe­nyőfákon. Leszálltak a vonatról A miskolci Semmelweis Kórház krónikus belgyógyászatán és az ide integrált ápolási osztályon a pótágyak jóvoltából körülbelül 150 embert gyógyítanak, ápol­nak. Az előbbit egyszerűen csak „elfekvőnek” nevezik a kintiek. Hérics Margit osztályvezető fő­orvost bántja ez az elnevezés: - Ha egy orvos „elfektetné” az it­teni betegeket, börtönbe kellene zárni, mert euthanáziát követ­ne el. Négy gyógytornász moz­gatja, járni tanítja őket. A logo­pédus pedig újra beszélni tanít­ja az agyvérzésen átesetteket. Mi gyógyítunk, és szerencsére igen sok esetben visszaküldjük az életbe a betegeinket. Voltak, akik hazakerültek a családjukhoz és élik ott a ked­ves nagyszülők, dédszülők éle­tét. Ok vannak kevesebben. Tíz­éves ez az osztály, és ezalatt az idő alatt körülbelül 120 idős em­bert helyeztek el szeretetottho­nokban. Igaz, a várakozási idő egy év. A miskolci idősek ottho­nában élőket karácsonykor meglátogatják az osztály orvo­sai, ápolónői. A főorvosnő aszta­lán is több doboz csokoládé, a csomagoláshoz készülődnek. Családorvos, gondozóháló­zat, Vöröskereszt, önkormány­zat kéri a legtöbb esetben a be­tegek itteni elhelyezését. Öt éve megjelentek a hajléktalanok. Nem feltétlenül miskolciak, akik a városi kórházban kötnek ki közülük. Felültek valahol egy vonatra, aztán egy jobb élet re­ményében elindultak valamer­re, majd leszálltak a Tiszáin, a végállomáson. Elhanyagoltan, tetvesen, rü­hesen, éhesen, kimerültén, be­tegen kerülnek a kórházba. Nincsenek irataik, nincs egy fil­lér jövedelmük. Amikor már jobban vannak, a szociális nővér vallatóra fogja őket, és elkezd nyomozni. Van, akinek nyugdíj jár, hiszen két évtizedet is mun­kában töltött, de eddig senki sem folyamodott érdekében a nyugdíjbiztosítóhoz. Mások féij- ről, feleségről, gyerekekről me­sélnek.- Sokszor az derül ki, hogy a félj, a feleség már régen meg­halt, és bizony, sokszor a 40-50 éves gyermekek haláláról is hírt kapunk. Máskor felleljük a fele­séget, a férjet, a gyermeket, megíijuk, hogy itt van nálunk a mama, a papa. Jobb esetben nem kapunk választ, rosszabb esetben ledorongoló levelet, hogy mit háborgatjuk őket, tud­ni sem akarnak a betegünkről. Merthogy elzüllött, alkoholistá­vá vált. Igen, elég sok az alkohol miatt tönkre ment betegünk, egyre több közöttük a nő. Akik hazamennek Hérics Margit főorvos nemrég olvasott egy cikket, amelyben az állt, hogy Amerikában ma 4 mil­lió ember szenved Alzheimer- kórtól, és azt jósolják, hogy az ezredforduló után ez, a szellemi leépüléshez vezető betegség, va­lamint az oszteoporózis, vagyis a csontritkulás okozza a legna­gyobb gondot. — A csontritkulással már nyolc éve foglalkozunk, az Alz- heimer-kórosok érdekében pe­dig egy alapítványt szeretnénk létrehozni, amelynek az lenne a célja, hogy felépüljön itt, ennek az épületnek a szomszédságá­ban egy kis pavilon, ahol ezek a betegek speciális, komplex ke­zelésben részesülnének. A kór nem gyógyítható, de a folyamat lassítható. Miskolcon is mind több az ilyen beteg. Megfigyel­tük, hogy mennyire összetar­tanak. Nem tudják, hogy a má­siknak is az a baja, de együtt járnak ki a mosdóba, egymás ágya szélére ülnek le, és valaho­gyan kommunikálnak is egy­mással. Szeretik egymást. Az ép tudatú betegeket bizony zavar­ják a demensek, jobb lenne, ha külön ápolhatnánk őket. Az ápolási osztályon találko­zom ilyen idős emberekkel. Egy­más kaijába kapaszkodva sétál­gatnak, mosolyognak, kedve­sek. A karácsonyról már nem tudnak semmit, de a haza, az otthon szavakra elmosolyod­nak. Akik itt vannak, havonta 6 ezer forintot fizetnek ellátásu­kért. Vagy ők, vagy a családjuk, amely nem tudja megoldani a beteg nagymama, nagypapa ál­landó felügyeletét. Itt is kevés a hely, februárig szüneteltetni kell a felvételt. Innen karácsony előtt sokan hazamennek. Engedjük a gyerekeket Bárhogy is van, az idős betegek között járva nem lehet nem gon­dolni a halálra. Gecse Attila 28 éves lelkész és Simkó Csaba 30 éves orvos sok időt tölt mostaná­ban halálos ágyak mellett. A Hérics doktornő és a Magyar Hospice Alapítvány által közö­sen létrehozott Erzsébet Hospi­ce Alapítvány lelke e két fiatal­ember. Ók ketten, valamint hat ápolónő, egy gyógytornász és egy kis csapat önkéntes segít a haldoklóknak és azok családjá­nak. Azt mondják, mindenkinek joga van ahhoz, hogy minél ki­sebb kínok közepette, meghitt körülmények között, otthon és nem a 12 fős kórterem egy ma­gányos ágyán vegyen búcsút az életétől.- Kilencven éves volt a déd- mamám, amikor meghalt. Na­gyon szerettem. A halállal egye­temista koromban találkoztam először, ott maradtam egy férfi mellett az utolsó percéig. Az öre­gek szeretete, a türelmes termé­szetem és talán a vallásosságom miatt kerültem orvosként a kró­nikus belgyógyászatra és a hos- pice-hoz - mondja Simkó dok­tor.- Hogyan lehet a krónikuson egy picit szebbé tenni a betegek életét?- Azzal, hogy látogatják őket a hozzátartozók. És mint három gyermekes apa mondom, a gye­rekeket nem szabad félteni a haldoklóktól. Engedjük csak őket oda a nagybeteg ágyához, így válik a gyerek számára ter­mészetessé a halál. A példák végigvonulnak a családokon. Nemegyszer hallom a halálos beteg, magányos embereket így sóhajtani: „én is magamra hagy­tam az anyámat.”- Tiszteletes úr, milyen lesz az osztályon a karácsony?- Istentisztelet lesz a máso­dik emeleten, mint általában minden vasárnap. A Miatyánk­ra, a kilencvenedik zsoltárra és a Mennyből az angyalra majd’ minden beteg emlékszik. Együtt énekeljük és valószínű, ismét eljön a barátom a szinteti­zátorával. Az a félóra biztos gyö­nyörű lesz. A karácsony többi óráját a nővérek igyekeznek ünnepivé tenni. Edina, Katalin, Júlia és a többiek. A fiatalok és a már évti­zedek óta, igen alacsony bérért itt dolgozók. Iszonyúan nehéz munkájukat hivatalosan nem nagyon ismerik el, az ágymellet­ti pótléknak is csak a felét kap­ták meg legutóbb. Mesélik, átmentek a vérellá­tóba, amikor nagy volt a vérhi­ány. Az osztály nővéreinek het­ven százalékától nem tudtak vért venni, kisebb-nagyobb mér­tékben mindegyik beteg. De ka­rácsonykor hoznak cukrot, süte­ményt, énekes-zenés magnósza­lagot. Fenyőfát is állítanak. Hogy érezzék a magányos, be­teg öregek, karácsony van, a szeretet ünnepe. “í-t r ~7 * [T"* • ■» ° If • cf O 'b *> Hóhullás Urbán Tibor rajza III A vezeklés ünnepe Miskolc (ÉM - FG) - Karácsony - szeretet, család, ün­nep. Csupa kellemes, szívet melengető szó. Mégis mint­ha ezekkel lenne a legtöbb bajunk. Tudunk-e szeretni? El tudjuk-e viselni az ünnepet? Többek között erről kérdeztük Pocsai Dezső pszichológust. • Más ünnepnapokon kimegyünk az utcára, kirándulunk, is­merősökkel találkozunk, de ilyenkor mindenki otthon marad, a szerettei között igyekszik tölteni a karácsonyt. Ez az az ün­nep, amely belső szükségletből fakad. A szeretet utáni igé­nyünk, a szeretetösztönünk kerül előtérbe. Éppen a felgyü­lemlett, a megnyilvánulni kívánó szeretet miatt félünk is egy kicsit, hogy vajon minden úgy fog-e sikerülni, ahogy elképzel­tük. Ezen a néhány napon szeretnénk bepótolni mindazt, amit egész évben elmulasztottunk. Éppen a bűntudatunk mi­att várjuk olyan nagyon a vezeklés, a feloldódás lehetőségét. □ Ez a megtisztító feloldozás azonban időnként elmarad. Es nem csak azok élik meg nehezen az ünnepet, akik egyedül van­nak, nagyon gyakran azok is csalódottak, akik családtagjaik körében tölthetik a karácsonyt. • Akkor van baj, ha túlzott mértékűek az elvárásaink, ha ir­racionálisak a céljaink. Ha csodát várunk ettől a néhány nap­tól. Az okozza a legtöbb tragédiát az ember életében, ha nem tudja kiélni szeretetigényét. Az egyedüllét önmagában még nem jelentene problémát. Ha megvan az emberben az azono­sulás képessége, ha a szeretett személyeket - legyenek azok élők vagy holtak - odaképzeli maga mellé, már van kiben megkapaszkodnia, már nincs egyedül. □ Nem jobb stratégia - legyünk akár magányosak vagy éljünk családban - ha távoltartjuk magunktól az ünnepet?! Azt mondjuk, ez is egy nap a sok közül... • Ez megintcsak az ösztönök elfojtása lenne. Tudom, hogy kellemetlenséget hozhat az ünnep, ezért nem akarok tudo­mást venni a létezéséről. De ettől még a lelkem mélyén dol­goznak az ösztönök. Az embernek szüksége van az ünnepre, szüksége van a megtisztulásra. Ezért van az is, hogy kará­csonykor a nem hívő emberek is elmennek a templomba. Oda­viszi őket a szeretethiány, a bűntudat. □ Jót teszünk-e az egyedülállókkal, ha karácsanyestére meg­hívjuk a mi családunkhoz? • Erre nem lehet igennel vagy nemmel válaszolni. Ha egyéb­ként is kötődik a családhoz, ha máskor is gyakran találko­zunk, akkor jó lehet a meghívás. De ha csak sajnálatból tesz- szük, akkor többet áldunk, mint használunk. Megérzi a sajná­latunkat, ráadásul látnia kell az örömünket. □ Ha magányosak vagyunk, maradjunk tehát inkább ezen az estén is egyedül. Ne is próbáljuk magunkat becsapni... 9 A karácsony egyébként is a meditálások ideje. Ilyenkor adó­dik alkalom elgondolkodni például azon, hogy állunk mi a ba­rátsággal, a szeretettel, családtagjainkkal, nút mulasztottunk el, mit kellene másképp csinálnunk. □ A bűntudatunk nagyságával arányos az üdvözlőlapok szá­ma, a karácsonyi ajándékok értéke is? .... • Ebben lehet valami. Ilyenkor akarunk mindent bepótolni. Az ajándékozás hozzátartozik az ünnephez, de nem ez a lé­nyege. A gyerekek számára persze fontos, de a felnőtteknél ez pótcselekvés. □ Ennek ellenére furcsa lenne, ha nem adnánk és nem kap­nánk ajándékot? 9 Természetesen ez is része az ünnepnek, de nem ez a legfon­tosabb. A gyermek esetében egy kicsit más a helyzet. Ő a tár­gyi ajándékot is váija. De neki sem attól lesz emlékezetes a karácsony, hogy mit kapott. Sokkal inkább az marad meg benne, hogy ilyenkor a felnőtteknek van idejük vele játszani. □ Legyen meglepetés a karácsonyfa, vagy díszítsük fel együtt a fenyőt? • Érre sem lehet egységes receptet adni. Ez függ a családi szokásoktól. Amíg lehet, hozhatja a „Jézuska” a karácsonyfát, de aztán a gyerekek is igénylik, hogy közösen díszítsük fel a fát. A hétköznapok rohanásában, amikor alig látják egymást a családtagok, amikor nincs idő a beszélgetésekre, egymás meghallgatásra, már az is ajándéknak számít, hogy együtt öl­töztetjük ünneplőbe a fenyőfát. Zöld ágakból összerakott lakodalmas- sátrak „homlokzatára" szokták feltűzni, méghozzá színes nagybetűkkel felírva, hogy a vendég tekintete akarva-akarat- lanul is beleütközzön: „Isten hozott!’' Pincék homlokzatára ilyen felirat so­sem kerül. Ott legfeljebb a gazda nevé­nek kőbe vésett monogramja olvasható, meg az évszám, hogy mikor is feszült a pince. Olykor-olykor egy szőlofürt, egy hordó vagy lopó stilizált rajza látható még; úgyszintén kőbe faragva. Am, aki csak egyszer is járt boros­pincében, az érezte, az tudja: az „Isten hozott!” éppúgy szerves része a pincé­nek, akár a hordó, vagy a hordó által őrzött, érlelt jóféle nedű. Talán azért is alacsony szinte minden pince ajtaja, hogy fejet hajtsunk tisztelegjünk az előtt, amit az Isten megadott. S persze az előtt is, aki maga is igyekezett tenni érte. Hisz’a mondás is ügy tartja: segíts magadon, az Isten is megsegít. Itt a pincében, hová-hívó szóra-be­lépünk (mert pincébe csak hívó szóra il­lő belépni), ember és Terem tő közös mű­ve őriztetik. Ezért is sajátos hely ez a föld alatti világ, ezért sem hétköznapi, tér. Itt csak a békés, értelmes szónak van helye, tisztességnek és barátság­nak, hol az olykor-olykor összecsendülő poharak zenéjéből az „Isten hozott” őszinte vendégszeretetét akkor is kiér- zed, ha nem tudod, hogy a keserűman- dula-zamat a. jellemzője a jó olaszriz- ling boroknak. Mint a föld mélyében, hivatásánál és hobbijánál fogva is gyakran megfordu­ló ember mondom: sem a múltban, sem napjainkban nem az alkohol mámora miatt szerettek, szeretnek az emberek pincébe járni. A többségük legalábbis nem ezért. A pince egy más világ! Egy más miliő! Másabb, mint ami fent van, s amit mindennapjaink során óráról- órára elszenvedünk. A pince egy kicsit altemplom, vagy legalább is ókori katakomba. Szerény és egyben fenséges, nyugalmat árasztó és ünnepélyes. A pincében az ember tud meditálni, miközben dolgozik - mert balga az, aki azt hiszi, hogy ezen alvi­lág rendje, naprakészsége magától te­remtődik meg - sok mindent meg tud rágni. Alaposan, kellő mélységgel és nem hebehurgyán, mint oda- fónn oly gyakra n. Jó, ha van társ itt a fold mé­lyén! Megválasztott barát, isme­rős, kivel a szűkebb s tágasabb vi­lág sorsa megvethető. Sőt, olykor meg is váltható! A kupolaként óvón fölélik boruló fold őrzi, megőrzi az őszinteséget. Talán ezért is, s nemcsak a bor nyelvoldó hatása miatt, itt lenn bát­ran kitakaródzik az ember szíve, lelke. Akinek pincéje van - akár örökölte, akár vásárolta -, nagy többségében bo­rász. S ez a cím rang. Ugyanis ez (sem) - mint a pedagógusé, az orvosé, sőt ide­sorolom a mi firkász szakmánkat is -, szóval ez sem csupán egy foglalkozás a sok ezer között. Hivatás ez is. Márpedig a hivatás vállalása egyfajta megszál­lottság vállalását is jelenti. Következés­képp, ha valaki netán a borászkodást csak és kizárólag üzleti vállalkozásnak tekinti, az nagyon-nagyon téved. (Üzleti vállalkozás annak a kocsmárosnak, aki ugyan nem tudja megkülönböztetni a száraz szamorodnit a kukoricából ké­szült bortól, de mégis jelentős anyagi haszonnal műveli egyes népek további szellemi leépítését. Igaz, ebben az üzlet­ben az u tóbbiak is aktív partnerek.) Tisztességes borászkodásból az utób­bi néhány évtizedben Magyarországon nem gazdagodott meg senki. Már-már hajtanék arra, hogy azt mondjam, nem is fog, ha saját szememmel nem láttam volna ennek ellenkezőjét, tőlünk nem is annyira messzire Olasz-, Francia-, Né­metországban. Bizony meg lehet élni belőle, méghozzá tekintélyes polgár módjára, s nem véletlen, hogy ott apáról fiúra száll a mesterség, a hivatás. Ná­lunk, ha van is tradíció, az nem olyan. Hajdú Imre Pincesoron Néha éppen a tradíció (egyenlő elmara­dottsággal) a kerékkötő, ami esélyt sem ad rá, hogy próbáljuk felvenni a ver­senyt azokkal, ott, odaát. A bort nagyon kell szeretni - de most nem a fogyasztására, s főleg nem kábí- tószerkénti fogyasztására gondolok - annak, aki mindezek ellenére nem adja fel, aki már most decembertájt újra és újra kézbe veszi metszőollóját és sárral, faggyal, széllel dacolva metsz, majd ka­pál, permetez izzasztó melegben, s emel, hajol, küszködik itt lent, a pince mélyén az évnek minden szakában, Karácsony ünnepének közeledtével miért írom ezeket? Sátoros ünnepekkor az újságíróktól mindig témajavaslato­kat kérnek a szerkesztők, az akkor ép­pen esedékes ünnepi számhoz. így volt ez hajdanán is, amikor még ünnep volt április 4-e vagy november 7., s így van ez napjainkban is, amikora korábbinál lényegesen nagyobb hangsúlyt kap pün­kösd és karácsony. Ilyenkor az újságíró fogja magát, s összeír két-három ötletet, sőt, ha nagyon szorgalmas, s úgymond szívén viseli kenyéradó lapja sorsát és jövőjét, négy-öt témajavaslattal is elő­rukkol. Aztán várjuk, várom a dön tést, hogy a „pályázatainkból” melyik fogad- tatik el. Nyertem. Mármint, hogy eltaláltam a várható döntést. Mert ugye a kará­csonyhoz, az otthon melegéhez, a kan­dallóhoz, a jó ételekhez, a szeleteihez il­lik az elegáns pohárban, zöldesfe­héren, aranysárgán vagy bíborvö­rösen csillogó nedű. Csodálatos él­mény ez valóban. Még így rágon­dolni is jó, s írni róla, annak elle­nére, hogy nincs előttem semmi más. csak sok üres papír. Ám, ha az ember maga is bo- rászkodik, és gyakran megfordul ha­sonló cipőben járó társak között, más is eszébe jut a borról, a pincéről, nemcsak ez a karácsonyhoz kapcsolódó külcsín, ez a hab a tortán. E büszke hivatás szempirító meghurcolása, gúzsbaköté­se, legtöbbször dilettánsok által éppúgy eszébe jut, mint a mindezek ellenére megmaradt értelme, ez a pénzzel meg nem fizethető, dotálható életforma, aminek - mint az örök láng - része a hit, a remény. Hogy itt is olyan borkul­túra, idegenforgalom lesz, mint odaát a Lajtán túl, vagy a Rajna völgyében. Egyébként az eddig leírtak Szabó Gyula szerencsi, igen kiváló bortermelő pincéjében fogalmazódtak meg bennem minap, ott, a szerencsi alsópincesoron. Házigazdánk, ki valójában műszaki szakember, 1985 óta építgeti szőlő- és borgazdaságát, ami azt jelenti, hogy minden máshonnan elvont forintját ide, a föld alá építi be. És sajnos még - a szavaival élve - messze van a végső céltól, szóval vár még rá nem kevés „beépíteni való”. Nos, házigazdánk 56 esztendejével alázatos szolgája a szőlő­nek, a bornak. A jelenleginél többet akar, pontosabban, magasabb - fogal­mazhatom úgy is - nyugat-európaibb színvonalat. És ez dicséretes! Ám ugyanakkor Szabó Gyula itt a félúton már példa is. Vagy legalábbis az lehet sokak számá­ra. A pince rendjében éppúgy, mint a borászati eszköztár fejlesztésében, vagy a leglényegesebben, a borok minőségé­ben. Tanúsíthatom én is és tanúsítják azok a díszoklevelek, aranyérem is, amelyeket a megyei borversenyen és a Bükkaljai Borfesztiválon neki ítélt oda a professzorokból, borász szaktekinté­lyekből álló zsűri. Magyarországon persze mindez ke­vés! Mármint a szakvélemény, a szakte­kintély. A „kocsmárosnak” - jelen eset­ben az egyik legnagyobb magyar borfor- galmazó vállalatnak - mindezek ellené­re van képe a borok egyik csúcsáért, az aranyérmes száraz szamorodniért lite­renként 90 forintot fizetni neki. Tudják, mi az, hogy száraz szamorodni?! Nem. kocsisbor az! Nehezebb elkészíteni és éveken át magas minőségen tartani, mint az aszúkat! S lám mégis... Ennyi­re értékelik. Csak ennyire! Sajnos, itt tartunk, még mindig itt tartunk. Med­dig tartunk még itt? De nyugi, nyugi! Kár hergelnünk magunkat. Egyébként is karácsony van, béke, szeretet, megbocsájtás. Érjük be kevés örömmel, például azzal, hogy a sajátunkat illatjuk, s tudjuk, jót iszunk. Ez se semmi manapság. No, Isten ho­zott nálunk, Sorstárs! Egészségedre! Ugye, hogy lehiggadsz tőle!? Olyan ez, mint az orvosság.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents