Észak-Magyarország, 1994. november (50. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-15 / 270. szám
6 B Itt-Hon 1994. November 15., Kedd KÁTAIISTVÁNNÉ Hejőpapi, Kossuth u. 29. Születésnapod alkalmából sok boldogságot és hosszú életet kívánnak: g gyermekeid és András. % 1 POCSONY RENÁTÓNAK Kazincbarcikára, Mátyás király 59. III./2-be Névnapodon és 1 éves születésnapodon nagyon sok szeretettel köszöntünk és sok-sok puszit küldünk: Daróci nagyapa, nagymama és Zsuzsa TISZTELT OLVASÓINK, LEENDŐ PARTNEREINK! Ismerőseiknek, szeretteiknek, barátaiknak úgy is kedveskedhetnek, hogy az ő fényképüket maximum 25 szavas köszöntővel együtt elküldik szerkesztőségünknek, s a beérkezés utáni héten, a kedden megjelenő ITT-HON hasábjain a fényképes gratulációt már olvashatja is a címzett. (Ne feledje el megjelölni, hol él a címzett, hogy a gratulációt az ott megjelenő mellékletben közölhessük!) E köszöntési forma, ami lehet, hogy több örömet okoz, mint egy ajándék, önnek 200 forintjába kerül. Az összeget rózsaszín postai utalványon juttathatja el címünkre. Az igazolószelvényt csatolja a feladott fénykép és szöveg mellé, mert csak így tudjuk közölni jókívánságát. Címünk: É'M’M'-BOIV (Észak-Magyarország szerkesztősége) 3501 Miskolc, Postafiók 178. •»«»*»• 1994. November 15., Kedd Itt-Hon B 3 Tudósítások - hazai tájakról Priska Tibor- És jó itt élni?- Jó! Sokkal jobb, mint Miskolcon volt! Nem mondom, hogy könnyen szántam rá magam, az én koromban mindent kétszer is meggondol az ember, de végül is itt kötöttünk ki. Más családok is költöztek már ide a városból, ők sem bánták meg. De várjon csak egy kicsit, mutatok valamit... Az asszony elindul a nyári konyha felé, addig is körül lehet tekinteni ezen a tájon. A Hernád bal partján nézelődünk, a magasparton, néhány házból álló utcasoron. Ez az utca közigazgatásilag Újcsanálos- hoz tartozik, valaha pedig Ócsanálos része volt. De mikor is lehetett az a valaha, mármint a réges régi? Mint hírlik, több mint száz éve a Hernád váratlanul kiöntött, vitte, pusztította a falut. Vízimalom is dolgozott a folyón, abban persze molnárlegény is, a vízi molnárlegények meg mindig is sokféle vajákosságot ismertek, ók is ama bizonyos tudós emberek közé tartoztak, akikkel nem volt jó kikezdeni. Mert tudtak parancsolni patkányoknak, vizeknek is. Már amelyikük persze. Hát ez olyasmi lehetett. Vélhetően ő okozta azt a töméntelen nagy áradást, a mindent jobban tudók meg kitalálták a földcsuszamlást, hogy mégis megmagyarázzák valahogy a dolgot, mármint a nagy vizáradat hirtelen megjöttét. A mikéntet, a hogyant igazából már csak Frisnyák Sándor tanár úr tudná elmondani, aki egy időben a TIT megyei szervezeténél munkálkdodott, de már régóta Szegeden tanít egyetemen. 0 ismerte ezeket a furcsa történéseket. Tény, hogy a víz mindig is noszogatta a lenti falut, a mai Ócsaná- lost, mely falu majd’ hogy nem ráépült a folyóra, ha valaki egy fél téglát beledob, a víz már kicsap, a hivatalos szervek igyekeztek is rábeszélni az ittenieket az elköltözésre, de ezek igen makacs emberek. Egy részük azért mégis hallgatott a szóra, biztonságos helyen megépült Újcsanálos, de a régi falu most is ott áll a helyén és szembe szegül a folyóval, meg minden költözködési biztatással. A régi falu, melynek nemrég még útja sem volt, a mentő is itt állt meg a magasparton, ide hozták lentről a folyón átívelő drótkötél segítségével, csónakkal átmentett beteget. Út már van, megépült Onga- újfalutól, mert korábban meg Ócsanálos közigazgatásilag On- gához tartozott, melyhez Onga- újfalu is. Egyszerű ez nem? De közben itt fenn, a magasparti utcarészben a nyári konyhából előjön az iménti asszony és friss, szép gombákat mutat. Most szedte valamennyit a kertjében. Hát nem csuda ez? Még csak menni sem kell értük. Tyúkok? Hogyne lennének. Vagy hatvan tyúk kapir- gálhat kedvére. Meg a jó levegő, meg a csend... Szóval más ez, mint volt a városban. Ä lenti, öreg faluban pedig rendezett utcákat, szép házakat, meg itt-ott építkezés nyomait leljük. Fiatal emberekkel futunk össze, bandukolunk a folyó felé, idézgetjük a rég történteket, melyek vagy így estek meg, vagy másként. Tény, hogy a víz mindig sok galibát okoz. Legutóbb is úgy öt éve nagy áradás jött.- Maguknak fiúk nincs szándékukban innen elköltözni?- Elköltözni? Minek? Jó itt lennünk. Itt születtünk, itt a házunk, a házát senki sem hagyja el csak úgy. Inkább még ide is költöznek nehányan. A víz persze gond. De jönnek is ide a folyó kedvéért sokan horgászni, kirándulni. Most is van ebben a vízben egy akkora harcsa, de akkora! Lefogadom, hogy van vagy nyolcvan-kilenc- ven kiló is. Ez itt nem olyan nagy csoda, akik ismerik a Her- nádot, elhiszik. De hogy hol van, merre jár... Nagyon okosnak, ravasznak kell lennie, hogy ki ne fogják. Óriás harcsákat idézgetünk. Jómagam is bizonyíthatom létüket, hiszen sok éve éppen ezen a részen, Ócsanálos és Gesztely között egy csendes, nyári délutánon láttam kiemelkedni a csurgónál egy akkora hatalmas jószágot, azaz, annak a hatalmas hátát, melyről két oldalt folyt le a víz, hogy úgy véltem, valami tengeralattjáró jön a felszínre...No jó, hát egy kisebb tegeralattjáró. És a fel- sődobszaira emlékeznek-e? Ugye ott élt a kacsákat is lenyelő óriás harcsa, mely forté- lyosan a komp alatt lakott és a hidassal együtt járt ide-oda, ezért nem tudták kifogni? Szerintem még ma is él, ha meg nem halt. A partszakasz ellenben, ahol most nézelődünk, le- tanyázásra, táborozásra csábítóan alakult ki.- Jönnek is ide sokan, bár nem mindenki tud úgy viselkedni, miként kéne - ezt meg már Ilonka néni mondja, aki a közeli diófáról szedegeti a termést. - De azért a többséget szívesen látjuk, mert rendes népek.- Dió termett?- Termett, csak hosszú husáng kéne a leveréshez, meg főleg jó erős kar, hogy suhogtassa a husángot. De hát ugye lassan megöregszünk. Ráadásul most a föld sem termett az aszály miatt, mondhatom, ingyen dolgoztunk. Bab csak any- nyi, hogy magunknak elég lesz. Kiderül, hogy a rétecske, amelyen tapiskálunk, szintén Ilonka néniéké, annak idején megvásárolták ezt is. Meg felépítették ketten az urával a szép házat az ötvenes években, pedig akkor még nem adott az állam kölcsönt, nem volt segítség sehonnan. De most már a rét is minek? Nincs tehén, hogy fogyassza a szénát, mert a nagy okosok kitalálták, hogy tízezer forintot adnak a tehén levágó- jának, most meg amint hallani, ugye már a húst is, meg a tejet is igen drágán külországból hozzák be. Valamikor meg itt legelt a sok tehén, lehetett vinni a piacra a tejet is. Most meg legföljebb a szilvát tudja bevinni Miskolcra, meg valamicske zöldséget. De azért csak-csak megvannak. Ilonka néniék is, meg a falu, Ócsanálos is.- No, vigyen csak egy kis diót, kóstolja meg! HETI IEGY/F.T Koldusok Nagy íózsef Könyörüljenek a szegény vak kolduson, mormolja sötét szemüvege takarásában az álkoldus és amikor az utolsó vonat is elmegy, zsebre vágja a szemüveget és az újságba mélyedve olvas, emigyen üti agyon az időt. A történet nem mai, előkotorhattuk volna régi emlékeink legtávolabbi zugából, vagy valamelyik filmből is. Pedig ha van téma napjainkban, ami fölött nem illik tréfálkozni, tréfával elütni annak igazi élét, akkor az elesettek, a hajléktalanok kilátástalan sorsa az. Némi megnyugvással veszi tudomásul a lakosság, hogy a zord évszak közeledtével újabb menhelyeket nyitnak meg az év nagyobb részében ligetekbe, erdőkbe, barátságtalan, de némi biztonságot adó zugokba meghúzódóknak. Különböző szolgálatok ajánlják fel a napi egy tál meleg ételt, ami tartja még a lelket a számkivetettekben, ha már az óvó meleget sugárzó családi életre, biztos kenyeret ígérő munkahelyre nincs is reményük. Sokukat ismerjük látásból, kezükben, mint egyetlen kapaszkodó, a műanyagzacskó lóg, abba igyekeznek némi elemózsiát gyűjteni a nap folyamán büfék, bisztrók asztalain hagyott ételmaradékokból, s beosztani azt a nap hátralévő időszakára. Olvasva a majd ötven évvel ezelőtti újságokat, hasonlógondokkal küszködött a város, az ország, sok volt a koldus, a leromlott állapotú, elkallódott ember. Igaz, akkor utána voltunk egy világégésnek, sokan nehezen találtak magukra elvesztett házukat, vagyonukat, szüleiket, testvéreiket siratva. Az idő kíméletlen és pártatlan bírája szavainknak: elmúlt majd ötven év és most is a koldusok felkarolásával foglalkozik a város, az ország. Akkor arra is jutott a figyelemből, hogy felkutassák az álkoldusokat, mert másra nem tudok következtetni, érdemes lehetett koldusként mutatkozni a valamivel jobb sorban lévő embertársaink előtt, megérte kunyerálni. Most a legszegényebbek segítik a legnyomorultabbakat, mint hozzájuk a legközelebb állókat, mégpedig úgy, hogy sovány falatjaikat is megosztják velük. Érzik ugyanis a veszélyét annak, hogy jelenlegi helyzetüket csupán egy vékony mezsgye választja el azokétól. Álkoldusok nincsenek, valódiak annál többen. Magukon viselik az esélytelenség, a re- ményvesztettség bélyegét, amit nem lehet egy jobb ruhadarabbal eltakarni. Mint ahogy néhány magára aggatott, szakadt gönc láttán sem hisszük el senkiről, hogy koldus. Volt lecke elég, hogy eligazodjunk, arra talán kevesebb, hogy megtaláljuk a hatékonyabb, közös segítés módjait. Harcsára próbálkozik a horgász. Hátha az a nagy hal kedvet kap i tyúkbélre! Fotó: PT
