Észak-Magyarország, 1994. november (50. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-15 / 270. szám
6 M =========riz^^=zz==irr=z^= Itt-Hon .....~ " ."......~~~: 1994. November 15., Kedd T ISZTELT OLVASÓINK, LEENDŐ PARTNEREINK! Ismerőseiknek, szeretteiknek, barátaiknak úgy is kedveskedhetnek, hogy az ő fényképüket maximum 25 szavas köszöntővel együtt elküldik szerkesztőségünknek, s a beérkezés utáni héten, a kedden megjelenő ITT-HON hasábjain a fényképes gratulációt már olvashatja is a címzett. (Ne feledje el megjelölni, hol él a címzett, hogy a gratulációt az ott megjelenő mellékletben közölhessük!) E köszöntési forma, ami lehet, hogy több örömet okoz, mint egy ajándék, önnek 200 forintjába kerül. Az összeget rózsaszín postai utalványon juttathatja el címünkre. Az igazolószelvényt csatolja a feladott fénykép és szöveg mellé, mert csak így tudjuk közölni jókívánságát. Címünk: É nr-noM (Eszak-Magyarország szerkesztősége) 3501 Miskolc, Postafiók 178. LUKÁCS LÁSZLÓNÉ Csete Erzsébet Névnapod alkalmából sok boldogságot, jó egészséget és hosszú életet kíván szeretettel: férjed. 1994. November 15., Kedd Itt-Hon M 3 Nem tűntek el a nyomortelepek A negyvenhat évvel ezelőtt írott újságcikk ÉM-repró Nagy József Miskolc (ÉM) - Az iparváros rohamos fejlődése során egyre több munkást szippantott föl, a beözönlők, többnyire sokgyermekes családok sivár lakókörnyezetben, szükséglakásokban élték örömtelen életüket. A cikket olvasóba ennél a pontnál egyszerűen beléfojtották a szót, mert a körötte ülőknek úgymond már a könyökükön jött ki az unalomig ismert, csontig lerágott olcsó szöveg Miskolc tegnapjáról. Csak akkor kapták föl a fejüket, amikor megtudták, ezeket a sorokat nem az elmúlt napokban, hetekben, hanem éppen pontosan negyvenhat évvel ezelőtt nyomtatták ki, akkor jelent meg az Eszak-Ma- gyarországban. Innentől kezdve persze már jobban érdekelte a jelenlévőket, mit is írt akkor ezekről az újság. Az említett cikk címe: Eltüntetik a nyomortanyákat. S mint a feleimből kiderül, mindez a Magyar Dolgozók Pártja programjának szellemében történik majd. Továbbá azt is hírül adja az alcím, hogy elhelyezik a koldusokat,és hogy a bűnös múlt eltünedező nyomaival nemcsak Miskolcon lehet találkozni, hanem bárhol az országban. A város szociális ügyosztályának vezetője, az egyik tanácsnok, arról nyilatkozott a krónikásnak, hogy sokan tengődnek a Szondi-telepen, a Vay-telepen és a Muszkás oldalon lévő nyomortelepeken, ámde, ezeket a siralmas tanyákat az MDP törekvéseinek szellemében felszámolják, mert ez a párt egyik legfőbb célkitűzése, a népi demokrácia pedig teljesíti kötelezettségeit. Megtudhatja a nyájas olvasó azt is, hogy a Szondi-telep környékén játszótereket létesítenek. (Ha csak nem az itt a piros, hol a piros játékra gondoltak, mert az tényleg ma is megvan.) Megkezdik a fásítást is, a munkálatokra jelentős hitelkeretet nyújt a város. Azt hiszem ennek a vállalkozásnak is bottal üthetjük a nyomát. S amíg a koldusok elhelyezésére épületeket jelöltek ki a város vezetése nevében nyilatkozó szerint, addig sem tétlenkedtek és haladéktalanul megkezdték az álkoldusok felkutatását. Az már nem derül ki a városi tanácsnok szavaiból, hogy mi lesz ezekkel a magukat koldusnak álcázó egyénekkel, ha valóban kiderül róluk, hogy mint a népi demokrácia rafinált vámszedői félre akarták vezetni a dolgozó nép egyébként igen éber vezetőit. A lakó- és nyomortelepeken azalatt egy percre sem szenved csorbát a demokrácia, mindenki hallathatja a szavát, ha máskor nem is, de a szom- batonkénti panasznapokon meghallgatják valamennyi jelentkezőt. Panaszkodni azt lehet és elsősorban a bűnös múltra. Elnyargalt majd fél évszázad fölöttünk és a Szondi-telep fölött, az ígért díszparkok nem készültek el, a kiültetett fákat vélhetőleg még susnya korukban kitörték és eltüzelték, a kalyibák azonban megmaradtak, vagy szaporodtak s nemcsak ott, hanem a város más pontjain is, mint például a Béke-telepen, vagy a nagy árvíz által felszámolt Csorbatelepen. S mint annak idején mondták ez is csak egy ékezeten múlt, mert diktálás közben a gépíró tévesztett: partépítés helyére az akkor sokkal gyakrabban használt pártépítést szó került. Csakis az ilyen apró botladozásoknak köszönhetjük, gépírók, egyszerű kisemberek felületességének, hogy ma a krónikás ugyanúgy megírhatná, milyen tervek készülnek a miskolci nyomortelepek felszámolására. HETI JEGYZET Koldusok Nagy József Könyörüljenek a szegény vak kolduson, mormolja sötét szemüvege takarásában az álkoldus és amikor az utolsó vonat is elmegy, zsebre vágja a szemüveget és az újságba mélyedve olvas, emigyen üti agyon az időt. A történet nem mai, előkotorhattuk volna régi emlékeink legtávolabbi zugából, vagy valamelyik filmből is. Pedig ha van téma napjainkban, ami fölött nem illik tréfálkozni, tréfával elütni annak igazi élét, akkor az elesettek, a hajléktalanok kilátástalan sorsa az. Némi megnyugvással veszi tudomásul a lakosság, hogy a zord évszak közeledtével újabb menhelyeket nyitnak meg az év nagyobb részében ligetekbe, erdőkbe, barátságtalan, de némi biztonságot adó zugokba meghúzódóknak. Különböző szolgálatok ajánlják fel a napi egy tál meleg ételt, ami tartja még a lelket a számkivetettekben, ha már az óvó meleget sugárzó családi életre, biztos kenyeret ígérő munkahelyre nincs is reményük. Sokukat ismerjük látásból, kezükben, mint egyetlen kapaszkodó, a műanyagzacskó lóg, abba igyekeznek némi elemózsiát gyűjteni a nap folyamán büfék, bisztrók asztalain hagyott ételmaradékokból, s beosztani azt a nap hátralévő időszakára. Olvasva a majd ötven évvel ezelőtti újságokat, hasonlógondokkal küszködött a város, az ország, sok volt a koldus, a leromlott állapotú, elkallódott ember. Igaz, akkor utána voltunk egy világégésnek, sokan nehezen találtak magukra elvesztett házukat, vagyonukat, szüleiket, testvéreiket siratva. A.z idő kíméletlen és pártatlan bírája szavainknak: elmúlt majd ötven év és most is a koldusok felkarolásával foglalkozik a város, az ország. Akkor arra is jutott a figyelemből, hogy felkutassák az álkoldusokat, mert másra nem tudok következtetni, érdemes lehetett koldusként mutatkozni a valamivel jobb sorban lévő embertársaink előtt, megérte kunyerálni. Most a legszegényebbek segítik a legnyomorultabbakat, mint hozzájuk a legközelebb állókat, mégpedig úgy, hogy sovány falatjaikat is megosztják velük. Érzik ugyanis a veszélyét annak, hogy jelenlegi helyzetüket csupán egy vékony mezsgye választja el azokétól. Álkoldusok nincsenek, valódiak annál többen. Magukon viselik az esélytelenség, a re- ményvesztettség bélyegét, amit nem lehet egy jobb ruhadarabbal eltakarni. Mint ahogy néhány magára aggatott, szakadt gönc láttán sem hisszük el senkiről, hogy koldus. Volt lecke elég, hogy eligazodjunk, arra talán kevesebb, hogy megtaláljuk a hatékonyabb, közös segítés módjait.
