Észak-Magyarország, 1994. november (50. évfolyam, 258-283. szám)

1994-11-15 / 270. szám

6 M =========riz^^=zz==irr=z^= Itt-Hon .....~ " ."......~~~: 1994. November 15., Kedd T ISZTELT OLVASÓINK, LEENDŐ PARTNEREINK! Ismerőseiknek, szeretteiknek, barátaiknak úgy is kedveskedhetnek, hogy az ő fényképüket maximum 25 szavas köszöntővel együtt elküldik szerkesztőségünknek, s a beérkezés utáni héten, a kedden megjelenő ITT-HON hasábjain a fényképes gratulációt már olvashatja is a címzett. (Ne feledje el megjelölni, hol él a címzett, hogy a gratulációt az ott megjelenő mellékletben közöl­hessük!) E köszöntési forma, ami lehet, hogy több örömet okoz, mint egy ajándék, önnek 200 forintjába kerül. Az összeget rózsaszín postai utalványon juttathatja el címünkre. Az igazolószelvényt csatolja a feladott fénykép és szöveg mellé, mert csak így tudjuk közölni jókívánságát. Címünk: É nr-noM (Eszak-Magyarország szerkesztősége) 3501 Miskolc, Postafiók 178. LUKÁCS LÁSZLÓNÉ Csete Erzsébet Névnapod alkalmából sok boldogságot, jó egészséget és hosszú életet kíván szeretettel: férjed. 1994. November 15., Kedd Itt-Hon M 3 Nem tűntek el a nyomortelepek A negyvenhat évvel ezelőtt írott újságcikk ÉM-repró Nagy József Miskolc (ÉM) - Az iparváros rohamos fejlődése során egyre több munkást szippantott föl, a beözönlők, többnyire sokgyer­mekes családok sivár lakókör­nyezetben, szükséglakásokban élték örömtelen életüket. A cik­ket olvasóba ennél a pontnál egyszerűen beléfojtották a szót, mert a körötte ülőknek úgy­mond már a könyökükön jött ki az unalomig ismert, csontig le­rágott olcsó szöveg Miskolc teg­napjáról. Csak akkor kapták föl a fejüket, amikor megtudták, ezeket a sorokat nem az elmúlt napokban, hetekben, hanem éppen pontosan negyvenhat év­vel ezelőtt nyomtatták ki, ak­kor jelent meg az Eszak-Ma- gyarországban. Innentől kezd­ve persze már jobban érdekel­te a jelenlévőket, mit is írt ak­kor ezekről az újság. Az említett cikk címe: El­tüntetik a nyomortanyákat. S mint a feleimből kiderül, mind­ez a Magyar Dolgozók Pártja programjának szellemében tör­ténik majd. Továbbá azt is hírül adja az alcím, hogy elhelyezik a koldu­sokat,és hogy a bűnös múlt el­tünedező nyomaival nemcsak Miskolcon lehet találkozni, ha­nem bárhol az országban. A város szociális ügyosztá­lyának vezetője, az egyik ta­nácsnok, arról nyilatkozott a krónikásnak, hogy sokan ten­gődnek a Szondi-telepen, a Vay-telepen és a Muszkás olda­lon lévő nyomortelepeken, ám­de, ezeket a siralmas tanyákat az MDP törekvéseinek szelle­mében felszámolják, mert ez a párt egyik legfőbb célkitűzése, a népi demokrácia pedig telje­síti kötelezettségeit. Megtudhatja a nyájas olva­só azt is, hogy a Szondi-telep környékén játszótereket léte­sítenek. (Ha csak nem az itt a piros, hol a piros játékra gon­doltak, mert az tényleg ma is megvan.) Megkezdik a fásítást is, a munkálatokra jelentős hitelke­retet nyújt a város. Azt hiszem ennek a vállalkozásnak is bot­tal üthetjük a nyomát. S amíg a koldusok elhelyezésére épü­leteket jelöltek ki a város ve­zetése nevében nyilatkozó sze­rint, addig sem tétlenkedtek és haladéktalanul megkezdték az álkoldusok felkutatását. Az már nem derül ki a városi ta­nácsnok szavaiból, hogy mi lesz ezekkel a magukat koldusnak álcázó egyénekkel, ha valóban kiderül róluk, hogy mint a né­pi demokrácia rafinált vámsze­dői félre akarták vezetni a dol­gozó nép egyébként igen éber vezetőit. A lakó- és nyomorte­lepeken azalatt egy percre sem szenved csorbát a demokrácia, mindenki hallathatja a szavát, ha máskor nem is, de a szom- batonkénti panasznapokon meghallgatják valamennyi je­lentkezőt. Panaszkodni azt lehet és el­sősorban a bűnös múltra. Elnyargalt majd fél évszá­zad fölöttünk és a Szondi-te­lep fölött, az ígért díszparkok nem készültek el, a kiültetett fákat vélhetőleg még susnya korukban kitörték és eltüzel­ték, a kalyibák azonban meg­maradtak, vagy szaporodtak s nemcsak ott, hanem a város más pontjain is, mint például a Béke-telepen, vagy a nagy ár­víz által felszámolt Csorba­telepen. S mint annak idején mond­ták ez is csak egy ékezeten múlt, mert diktálás közben a gépíró tévesztett: partépítés he­lyére az akkor sokkal gyakrab­ban használt pártépítést szó került. Csakis az ilyen apró botladozásoknak köszönhetjük, gépírók, egyszerű kisemberek felületességének, hogy ma a krónikás ugyanúgy megírhat­ná, milyen tervek készülnek a miskolci nyomortelepek felszá­molására. HETI JEGYZET Koldusok Nagy József Könyörüljenek a szegény vak koldu­son, mormolja sötét szemüvege takará­sában az álkoldus és amikor az utolsó vonat is elmegy, zsebre vágja a szem­üveget és az újságba mélyedve olvas, emigyen üti agyon az időt. A történet nem mai, előkotorhattuk volna régi emlékeink legtávolabbi zugából, vagy valamelyik filmből is. Pedig ha van té­ma napjainkban, ami fölött nem illik tréfálkozni, tréfával elütni annak igazi élét, akkor az elesettek, a hajléktalanok kilátástalan sorsa az. Némi megnyug­vással veszi tudomásul a lakosság, hogy a zord évszak közeledtével újabb menhelyeket nyitnak meg az év na­gyobb részében ligetekbe, erdőkbe, barátságtalan, de némi biztonságot adó zugokba meghúzódóknak. Külön­böző szolgálatok ajánlják fel a napi egy tál meleg ételt, ami tartja még a lelket a számkivetettekben, ha már az óvó meleget sugárzó családi életre, biztos kenyeret ígérő munkahelyre nincs is reményük. Sokukat ismerjük látásból, kezükben, mint egyetlen kapaszkodó, a mű­anyagzacskó lóg, abba igyekeznek né­mi elemózsiát gyűjteni a nap folyamán büfék, bisztrók asztalain hagyott étel­maradékokból, s beosztani azt a nap hátralévő időszakára. Olvasva a majd ötven évvel ezelőtti újságokat, hason­lógondokkal küszködött a város, az or­szág, sok volt a koldus, a leromlott ál­lapotú, elkallódott ember. Igaz, akkor utána voltunk egy világégésnek, sokan nehezen találtak magukra elvesztett házukat, vagyonukat, szüleiket, testvé­reiket siratva. A.z idő kíméletlen és pártatlan bírája szavainknak: elmúlt majd ötven év és most is a koldusok felkarolásával fog­lalkozik a város, az ország. Akkor arra is jutott a figyelemből, hogy felkutassák az álkoldusokat, mert másra nem tu­dok következtetni, érdemes lehetett koldusként mutatkozni a valamivel jobb sorban lévő embertársaink előtt, megérte kunyerálni. Most a legszegé­nyebbek segítik a legnyomorultabba­kat, mint hozzájuk a legközelebb álló­kat, mégpedig úgy, hogy sovány falat­jaikat is megosztják velük. Érzik ugyan­is a veszélyét annak, hogy jelenlegi helyzetüket csupán egy vékony mezs­gye választja el azokétól. Álkoldusok nincsenek, valódiak annál többen. Ma­gukon viselik az esélytelenség, a re- ményvesztettség bélyegét, amit nem lehet egy jobb ruhadarabbal eltakarni. Mint ahogy néhány magára aggatott, szakadt gönc láttán sem hisszük el sen­kiről, hogy koldus. Volt lecke elég, hogy eligazodjunk, arra talán kevesebb, hogy megtaláljuk a hatékonyabb, közös segítés módjait.

Next

/
Thumbnails
Contents