Észak-Magyarország, 1994. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-24 / 226. szám
ÉM-iwtergá _______ T ermészetesnek tartom, hogy ha felállítanak egy nagyobb összegbe kerülő műalkotást, akkor a városlakónak joga van beleszólni. II. oldal ÉM-ripogrf___________ N égy sor krumplit, négy sor babot ültettem. Nem sok termett az idén, de azért az a két váj dling tarkabab mégiscsak jól jön. Négy gyereket nevelünk! III. oldal Mőhely Antikor végre szabadultam a fogságból, el akartam felejteni a szörnyűségeket... Fizikailag is megviselt a fogság, de ennél sokkal nehezebb volt a lelki teher VII. oldal A hét embere Ujváry Zoltán Gömör kutatója Dobos Klára Annak idején is megkérdeztem tőle, miért áldoz ennyi időt, energiát, és - ami manapság még nagyobb ritkaság - pénzt egy ilyen (bocsáss meg, Put- nok!) szürke kisvárosra. Akkor - két évvel ezelőtt - az adta az apropót, hogy százezer forintos alapítványt tett Pro Gömör — Gömörért elnevezéssel. .Ahogy az ember élete halad előre, úgy gondol egyre többet a szülőföldjére. S ez nem nosztalgia, hanem tudatos törekvés a vidék mind teljesebb megismerésére. A százezer forintot is azért ajánlottam fel, hogy biztassam az embereket a kutatómunkára, hogy mindinkább hazájuk lehessen a hazában Gömör” - válaszolta akkor. Csakhogy ez így nem működik. A gondolat elejével valami baj van. Sántít egy kicsit. Ugyanis Zoli bácsi (hiszen Gö- mörben nagyon sokan szólítják így) nem csak most, túl a hatvanon kezdett felnevelő régiójával foglalkozni. Mert például hol lenne akkor még negyven kötet a Gömör néprajza sorozatból? Es hol lenne a múzeum? Mert az is az ő érdeme. Nem kérte tőle senki, annál inkább szerette volna ó maga. így a helyiek igényéből és Ujváry Zoltán elképzeléséből megszületett a Gömö- ri Múzeum. „Életem nagy eredményének tartom, hogy az itteni emberekbe sikerült ’vissza ültetnem’ a gömöri identitást. Talán ebben volt szerepe a Gömöri Múzeumnak is. A történethez hozzátartozik az is, hogy a hatóságok nem akarták engedni ezt az elnevezést. Hiszen az internacionalizmus jegyében éltünk, s bizony a szülőföldhöz való kötődés nem volt nagy divat. Igaz, nagyon kis Gömör maradt nekünk, a nagyobb részét határ választja el tőlünk. De Gömör akkor is Magyarország kicsiben...” Ujváry Zoltán a gömöri Hét községben született. A református lelkész segítette abban, hogy beiratkozhatott a rima- szombati gimnáziumba. Majd jelentkezett a debreceni egyetemre, irodalom szakra. De néprajzot is hallgatott, így az egyetem elvégzése után ott maradhatott a néprajz tanszéken, tanársegédként. Azóta persze már professzor... „Kicsit idegen volt számomra az alföldi emberek szellemisége, lelki alkata, s ezt igazából még most sem szoktam meg. De az egyetem szerencsére más, az egy külön világ. Egy kis sziget az Alföld közepén. S ez a kis sziget volt a központja annak a tudományos és kutatómunkának, amely szülőföldemre irányulhatott.” Igen, mindig visszatér Gö- mörhöz. Ha éppen testben nem, hát lélekben, szavakban. Többször elmesélte, könnyeket csal a szemébe, ha a Sajóhoz közeledik, de vállalja ezt, hiszen érzelem nélkül nem lehet élni, kell, hogy kötődjön az ember egy tájhoz. „Régen heteket vett igénybe, ha egy utazó be akarta járni Gömör műemlékeit, irodalmi, történelmi nevezetességeit. A mai turistának, ha nem lépi át a határt, csak egy tenyérnyi Gömör jut. így nem csoda, hogy a név is majdnem kiesett a köztudatból...” Gömör intézményi kutatását 1979-ben kezdte el, amikor megkapta az egyetemi tanári kinevezést. ,A történelmi Magyarország egyik legnagyobb megyéje volt Gömör. Hazánk mai területén ebből 21 falu van, míg Szlovákiában legalább 130 színmagyar település található. Majdnem minden másodikban jártam. Ám vigyázni kellett, mert a hivatalos útjaim programjában nem szerepelhetett a magyarlakta területeken történő terepmunka, ettől a szlovák intézmények mereven elzárkóztak. Pedig a népi kultúra nem elválaszt, de összeköt bennünket. Ezért is tanultam meg szlovákul. Nem akartam politizálni, de úgy gondoltam, meg kell mutatni a világnak a határokon túli magyarságot, rájuk kell irányítani a figyelmet. Hiszen ahol magyarul dalolnak, ott magyarul is élnek. Az egyéni útjaimnak a Gömöri népdalok és népballadák címmel megjelent gyűjtemény lett az eredménye. Á Pozsonyi Akadémián föl is voltak háborodva, mert nem tudtak a gyűjtőmunkáról. Tolvajt kiáltottak, holott a tulajdonos járt a kertben...” Persze azért tudományos munkája nem csak erről a területről jelent meg. Kutatta például az agrárkultuszt a magyar és az európai folklórban, a temetést és halált a népi játékokban, tanulmányozta a színjátszás állatmaszkjait, gyűjtött palóc adomákat és huncutságokat... De most megint azért figyelünk rá, mert ad. Gömömek. Tegnap ugyanis felavatták Put- nokon a Gömöri Múzeum Holló László Galériáját (az épület a Seress-család ajándéka). A galériában pedig Ujváry Zoltán professzor mintegy hárommillió forintos képzőművészeti gyűjteményét láthatják az érdeklődök. Festmények, grafikák, kisplasztikák, szobrok - mind neves művészek alkotásai. Gömör kutatója lemondott róluk Gömör javára. És ahogy ismerjük, az ő öröme nagyobb, mert adhatott... Tanulságos eset Görömbölyi László /\ telefon túlsó végén női hang szól hozzám, bemutatkozik, s beszélni kezd. Egyre indulatosabban, egyre biztosabban önmaga igazában, s egyre reménytelenebben. Ha már az újság is így ír, ha már az újság is a költségvetés pártját fogja, és nem a fizetéséből megélni alig képes kisemberét, akkor ő inkább nem is olvas újságot. Egyébként is, ehhez hasonló kormánypárti írást nem látott mostanában. Ez utóbbi megjegyzése végképp szíven üt. Hiszen a hölgyet az én írásom késztette megszólalásra, s bizony, az újságíró nem örül, ha az olvasó elfogultsággal vádol ahelyett, hogy az objektivitást értékelné. Persze, biztosan én voltam a hibás, talán nem fogalmaztam elég világosan, egyértelműen- próbálom erőszakolni a párbeszédet, de érzem, mind reménytelenebb a helyzetem. Az érveim mintha el sem jutnának a vonal túlsó végére, mintha az írás csupán azt az egyetlen, indulatot kiváltó mondatot tartalmazta volna. Pedig voltak ott más mondatok, előtte is meg utána, szándékom szerint egy egész, továbbgondolható gondolatmenet- s most íme, kiderül, egyetlen kitétel csupán, ami fontos, ami megragad, ami felháborít és végletes döntésre (az újságolvasás elvetésére) késztet. Vajon miért veszett el az írást megindító, közlésre érdemesnek vélt tartalom, vajon miért fordult visszájára mindaz, ami kétezer betű kódolt üzeneteként indult az olvasó felé? Vajon reménykedhetem-e abban, hogy mások másként olvastak, vagy ez az egyetlen telefon tízezrek véleményének megnyilvánulása? Vajon ennyire rosszul sikerült a mű? Újra és újra olvasom a kinyomtatott sorokat, újra és újra próbálom latba vetni önkritikus képességem minden tartalékát- de mindez kevés a megnyugváshoz. Persze, hogy lehet hibát találni, persze, hogy lehet a jót is jobban megírni - de nem, ebben a szövegben nem arról szólnak a mondatok, amiről a hölgy beszél. De ő mégiscsak árról beszél. A jelenség a fontos itt, nem a konkrét eset, az érthetőség kedvéért mégis meg kell neveznem a vita tárgyát. Az energiaárak eredetileg tervezettnél csekélyebb mértékű emelésével foglalkozott az írás, politikai szempontok érvényesítésével, a szociális érzékenység álságos demonstrálásával vádolva a döntéshozókat, hiszen - egy szakember véleményét idéztem - jövőre, meg a következő esztendőben kénytelenek behozni a „lemaradást". Részben, mert törvény írja elő a ráfordításokat fedező energiaárak kialakítását, részben (s alapvetően) pedig azért, mert ezt megtenni megkerülhetetlen gazdasági törvényszerűség. Szó esett még arról is, hogy a szociális megfontolások mostani ér\'ényesítése egyebek mellett a költségvetés állapotát is rontja, s ezáltal hátráltatja a költség\'etési forrásokból finanszírozandó területek „rendbetételét" - a bérek emelését, a fejlesztések elkezdését. Nos, ez minősíttetett kormánypárti dumának. Hogy miért? Mert a hölgy (aki az egyetem dolgozója) csupán egyetlen elemet ragadott ki: miért hivatkozom én az energiaárakról szóló törvényre, s miért nem arról a törvényről írok, amely a közalkalmazotti bérek rendezését szabályozza, s amelynek alkalmazásával, betartásával mindeddig késlekednek az illetékesek. S mert nem erről írok, szerinte rendben lévőnek tartom, hogy az ő húsz-egynéhány ezer forintos, változatlan fizetéséből mind nagyobb részt fordítson a gáz- és a villanyszámla kifizetésére. Dehogyis gondolom én ezt! Csakhogy az egyik probléma megoldatlanságával a legritkább esetben sem tudjuk előbbre vinni egy másik probléma megoldását. Sőt, bármennyire fájdalmas elviselnünk, amíg az ország gondjai nem oldódnak meg (ezúttal elsősorban és kiváltképp a gazdasági bajokra gondolok), addig egyszerűen nincs esély az egyének társadalmi szintű anyagi jólétének megteremtésére. A piac- gazdaság előbb-utóbb szelektál a vállalkozások között, csak azok maradnak meg hosszú távon, amelyek képesek jövedelmettermelni, s ezáltal az alkalmazottaikat tisztességesen megfizetni. De nem dolgozhat mindenki a vállalkozási szférában, a pedagógusoknak, a kórházi dolgozóknak, a közhivatalok alkalmazottainak a költségvetésből kell előteremteni a fedezetet. A költségvetés pedig csak akkor bírja ezeket a terheket, ha a gazdaság prosperál, ha az adók fedezik a közkiadásokat. Éppen ez volt az egyik nagy tévedése (becsapása ?) a „szocializmusnak": miközben nagyjából egyenlően volt szegény az ország lakossága, azért évről évre egy kicsivel jobban éltünk - de nem a valóságosan megtermelt javak révén, hanem a sok milliárd dolláros hitelekből. Ezt az örökséget nem engedhetjük át másnak, ez a hozomány (egyikünk-másikunk akár akar erről tudomást venni, akár nem) örök emlékül maradt itt velünk a Kádár-rendszerből. Erről próbáltam beszélni egy konkrét ügy kapcsán, s őszintén sajnálom, hogy az írást figyelmével megtisztelő hölgy mást olvasott ki belőle. Súlyos tanulság ez a számomra: mára odáig jutott a társadalom, hogy az egyén saját sorsának mind nehezebbre fordultával egyre kevésbé figyel a nagy, átfogó összefüggésekre; az OTP-csekkek és az ABC-beli számlák kiegyenlítésének mind szorítóbb napi gondjai mellett nemigen érdekli már az ország állapota, a pénzügyminiszter gondja. Tanulság lehet ez a közélet szereplőinek is: a többség hajlamos a nagyívű beszédekből csak az ígéreteket, a reményt kihallani. S ezért senki sem kárhoztatható - egyszer élünk, s ez egyszer szeretnénk végre egy kicsit jobban élni.
