Észak-Magyarország, 1994. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-24 / 226. szám
li ÉM-Síéfarége ÉM-interjú Szeptember 24., Szombat Pataki tanárból buddhista szerzetes Hegyi József Sárospatak (ÉM) - Hatvanhat esztendővel ezelőtt, 1928 júniusában Elekes Imre, a Sárospataki Református Kollégium nagy tekintélyű közigazgatója tanévzáró beszédében ismertette az iskola elmúlt évi eseményeit, a teológiai akadémia és a gimnáziumi tanárok munkáját, a diákok tanulmányi előmenetelét, majd mindehhez a következő kiegészítést fűzte: „Hazai és külföldi lapokból származó híradás szerint jogakadémiánk kivételes képességű, nagy hírű, de mértéket alig tűrő volt tanára, Ferenczy Árpád, a folytonos nyugtalanságoktól örökké bolyongásra késztetett tudós Ceylon szigetén egy buddhista kolostorban talált örök nyugalomra. A nagy térbeli és időbeli messzeség miatt mást nem tehetünk, minthogy kegyelettel megőrizzük emlékét.” Bohém, különc alakja volt a század elején a pataki kollégiumnak Ferenczy Árpád. Győrben született 1877-ben, s a jog- tudományi tanulmányait befejezve, rövid ideig az Országházban dolgozott könyvtárosként. Amikor Patakon dr. Ballagi Géza nyugalomba vonulásával megüresedett a jog- és állam- tudományi tanszék tanári állása, 1902-ben az őszi egyházkerületi közgyűlés a pályázók közül Ferenczy Árpádot választotta meg a meghirdetett állásra. Ezt követően gyorsan haladt előre a tudományos pályán: a kolozsvári egyetemen magántanárrá habilitálták, majd a magyar közjog és a nemzetközi jog nyilvános rendes tanárává léptették elő, s tagja lett „az országos államtudományi államvizsgálati bizottságnak”. A Patakon töltött évei a tudományos munkásság szempontjából igen termékenyek voltak. Sorra jelentek meg tanulmányai a szaklapokban és önálló kötetei a semlegességelméletről, a nemzetközi választott bíróságokról, az alkotmányozás- és közigazgatástanról, a honosság, illetőség és lakóhely kérdéséről a nemzetközi jogban. Kitűnően beszélt és írt angolul, franciául, s néhány művét ezeken a nyelveken jelentette meg Londonban és Párizsban. Különösen nagy sikert aratott Angliában az angol parlamenti szólásjog és fegyelem fejlődéséről írt művével. Összehasonlító nemzetközi magánjogi tanulmányokat végzett Angliában és más országokban, például Indiában és az Egyesült Államokban- Angol nyelvtudása olyan tökéletes volt,, hogy a nagy múltú angol napilap, a The Times Ferenczy Árpádot kérte meg: utazzék Indiába, és az indiai alkirály beiktatásának ceremóniájáról írjon beszámolót a lap számára. Néhány év múltán összeütközésbe került a kollégium főhatóságával. Ugyanis betegségére való hivatkozással egy évre szabadságoltatta magát, de „betegsége” nem akadályozta meg abban, hogy külföldön utazgasson. Az év elteltével beteg- szabadságának meghosszabbítását kérte, de az idevonatkozó rendelkezések erre nem adtak lehetőséget. A kollégium vezetősége és tanári kara különben is tisztában volt vele, hogy Ferenczy Árpád bohém természete nem bírja már elviselni Patakot, szabadulni szeretne a jogakadémiáról, a tanári pályától. Ferenczy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz fellebbezett, kérve a végkielégítését. A miniszter elrendelte Ferenczy Árpádnak „egy álíamorvos által történő megvizsgálását”. A vizsgálat egészségesnek, foglalkozása teljesítésére alkalmasnak találta, így a végkielégítését nem rendelhették el. Nem jött vissza Patakra. „Az örökké bolyongásra késztetett tudós” bejárta a fél világot. Különösen Ázsiában, főképp Indiában töltött sok időt. Az első világháború is Nyugaton érte, így haditudósítói szolgálatot vállalt a nyugati hadszíntereken, s az antanthatalmak szolgálatában tudósította az angol lapokat a harctéri eseményekről. A háború után Indiában telepedett le. A buddhizmust tanulmányozta, s annak hitelveit megkedvelve, kálvinista vallását feladta, s áttért a buddhista hitre. Indiából a közeli Ceylon (ma: Sri Lanka) szigetére költözött. Simára borotváltatta a fejét, s belépett a buddhista szerzetesek rendjébe. Mint buddhista bonc egyházjogot és vallás- történetet tanított a ceyloni szerzeteseknek 1928-ban bekövetkezett haláláig. így hát egy életen át tartó bolyongás után nem a pataki temetőben pihenő egykori tanártársai között, hanem Ceylon szigetén, a buddhista szerzetesek világában talált örök nyugalomra Ferenczy Árpád, ez a nagy tudású, de különc életvitelű pataki jogprofesszor. „Mégsem követhetem a zsdanovi elvet” Melocco Miklós több tanácsot megfogadott a miskolci polgárok felvetéseiből Dombrovszky Ádám Budapest (ISB) - Az elmúlt héten egy sajtótájékoztató keretében a Klasszikus Kőfaragó Kft. pilisszentiváni gyárában volt alkalmunk látni Melocco Miklós már háromnegyedrészt elkészült Széchenyi-szobrát. Mint ismeretes, a művet október 23-án ünnepélyesen avatják fel a miskolci főtéren. Készüléséről már a tervek bemutatása óta beszámoltunk olvasóinknak. A sajtótájékoztatón a művész megjegyzéseiből kiderült: nem igazán estek jól neki a kiállított makettről elhangzó kritikák. Éppen ezért arra kértük: részletesebben is fejtse ki véleményét. • Én teljesen természetesnek tartom, hogy ha egy városban felállítanak egy nagyobb összegbe kerülő és a környezetét megváltoztató műalkotást, vagy bármilyen tárgyat, akkor ebbe a városlakónak joga van beleszólni - szögezte le mindenek előtt Melocco Miklós. - Ezért csináltam meg a makettet, s az ki is volt állítva körülbelül két hónapig. □ Összességében hogyan fogadták a miskolciak? • Tulajdonképpen kedvezően. Az ellenvélemények száma kisebb volt. Van ennek emellett még olyan vetülete is, hogy ilyenkor inkább azok szólalnak meg, akik békét- lenebbek, türelmetlenebbek. Ami viszont csak pár százaléka a demokratikus szavazótömegnek, de az ő hangjukat lehet hallani. □ Mit tapasztalt a kritikus észrevételekben? • Először is azt, hogy az elmúlt 45 év nem múlt el nyomtalanul. Nagyon sok hozzászóló azt kérdezte: miért nem a fiatal, az életerős Széchenyi áll egy posztamensen, ami körüljárható, és mindenünnen látható. Tulajdonképpen a Lenin-szobrok mentalitását kérték tőlem számon. De hát mit is lehetne várni, hiszen 40 éven át ezen nevelkedtek. Ugye ismerős a zsdanovi megfogalmazás: leheljen árnyaltan üde optimizmust. Legyen atlétikus a férfi, legyen fiatal, s ne az az öregember, akit én csináltam. □ Azaz a szocialista realizmust kérték Önön számon? • Aki beírta, az tudatosan talán így nem is vállalná. Hiszen amit szóban elmondott, az egy áttételen keresztül leszűrődött, absztraháló- dott valami. Nem meglepő, hiszen amin nevelkedett, azt szokta meg. Azon belül vár jót. Ezek azok az elvek, amikkel viszont én szemben állok. Mint ahogy elterjedt, hogy a kommunizmust, vagy szocializmust rosszul hajtották végre. Azok úgymond szép elvekből álltak, csak rosszul csinálták. Ez mindenképpen téves, hiszen azok a hamisságuk révén voltak aljasok, kezdve azzal a kivihetetlen vágyábránddal, hogy „világ proletárjai egyesüljetek”. Éz eleve egy olyan elv volt, amit csakis rosszul lehetett végrehajtani, legfeljebb nem kellett volna ennyire rosszul. Ugyanígy, ha a szoborra azt kérik, amit a szocialista realizmus írt elő, abból nem lehet jót csinálni! Tehát elvárták tőlem, hogy csináljak egy szocialista realista szobrot, s az legyen remekmű. Márpedig ez képtelenség. Hiszen a szocialista realizmus elvei szimplifikálnak, nem ismernek el személyiségeket, csak nagy primitív programokat. □ Milyen tehát Széchenyi igazi arca? • Széchenyi végül is idegösszeomlás miatt börtönbe került, öngyilkos lett. Talán az ő esetében mégsem követhetem a zsdanovi elvet, amit nálunk Révai elvtárs folytatott, azaz hogy Széchenyi okvetlenül optimista alak lett volna. Én, szókra járt Széchenyi. Folytathatta volna: „kikérem magamnak az asztalt táncoltató Széchenyit”. Teljesen igaza lett volna... No- hát ezt az ágáló kezet én meg is változtattam. Azután figyelembe vettük azt a vélekedést, hogy mi lesz a kandeláberrel, ami találka-hely volt Miskolcon. Kandeláberből kell szerintem kettő. Az eredeti úgysem a mai helyén állt, hanem ott, ahová majd most lesz téve, közel a városházához, s így szimmetrikusan lenne a másik oldalon. Ezáltal ebben az égbolttal fedett templomban a szószéken álló Széchenyit jobbról és balról két szép gyertyatartó veszi körül, s világítja meg este. Ez is menetközbeni okulás, ami nem az én gondolatom, hanem egy felchenyit. Valamifajta jókedvet, büszkesége*' jelenthet ez, hogy élt nálunk egy ilyen ember, akinek a szavait lehet olvasni, akinek a hídján át lehet menni, és egy csomó mindent csinált. Akiről tudjuk, hogy sportember volt: lovagolt, vívott, úszott, futott, hegyet mászott, bo- xolt - öttusázott. Látni az arcán: szép ember volt. Van tehát egy szép magyar, aki hasznos volt, okos, testileg, lelkileg szép és erős. Mi ugyanabból a nemzetből valók vagyunk, következésképp nem kell irigyelnem a görögöktől Szok- ratészt. □ Hogyan fogadják a miskolciak, hogy október 23-tól ott áll majd * főterükön a legnagyobb magyar? • Legyenek büszkék Széchenyire A szobornak ezt kell szolgálnia, ezért adok igazat abban, hogy a talapzat megmaradt nyolc mezőjében Széchenyi munkái kerüljenek oda domborművekben. Majd a kisdiákokat ki lehet vinni oda, mint Budapesten a Hősök terére, s meg lehet mutatni: mit csinált Széche- njú. Elámul az ember, hogy ®] mindent csinált. Olyan leonardói alkat, aki szép volt, erős és mindenkinél okosabb.1 Amit csinált, jobban csinálta. S nem kis dolog, hogy ő mindezt Magyarországon csinálta! Amikor az Akadémiát akarta megalapítani, a korabeli újságok azonnal elkezdték írni: na, mi lesz ebből, mit akar ez a gróf Már megint milyen hasznot hajt saját magának! Ott a rengeteg vakond rengeteg gátat túrt fel. Ugyanezt Angliában Széchenyi köny- nyebben meg tudta volna csinálni □ Vakondok azért még maradtak■ • Hogyne! Épen, kövéren. Ha nálunk valaki valamit akar csinálni, abba rögtön belekötnek. De hát a demokráciában ezt is meg kell szokni. Fotók: Nagy Gábor (ISB) aki diákkorom óta hallok Kossuth apánkról, aki vonzó, szép alakja a történelmünknek, világ életemben sajnáltam, hogy Széchenyit és Kossuthot szembeállítják. Pedig Széchenyi öregkorában, Döblingberi belátta, hogy a bécsi udvar nem engedi Magyarország fejlődését, szándékosan nyomja vissza, nem engedi, hogy utolélje Ausztriát. Csoda volt, hogy a Lánchíd előbb épült meg, minthogy Bécsben épült volna állandó híd. És ekkor, amikor már Széchenyi nem mint gróf és felsőházi tag, hanem csak a gondolkodó emberként lép fel, ekkor a legnagyobb magyar és Kossuth apánk lám összebékélnek. Nekem éppen ezért sokkal jobb gondolni az öreg Széchenyire Döblingben, mint arra a vergődő szerencsétlen alakra, aki a zsenialitása és a szerencséje révén nagyon sokat hozott létre. □ Tudott-e valamit hasznosítani a miskolci polgárok kritikájából? • Köszönettel tartozom azért, hogy véleményt nyilvánítottak. Indulatot is adott a munkához, no meg konkrétan hasznosítani is tudtam. Nem tetszett például valakinek a maketten az ágáló kéz. Mit mondjak? Nekem sem... Az első rajzaimon nem is volt ilyen. Menetközbeni tévedés volt. Valaki azt írta be, hogy úgy látszik, spiritiszta szeánvetésre reagálok. Minden hozzászólónak természetesen nem fogadhattam meg a tanácsát. Vitatkozom például azzal, hogy ne szószéken álljon Széchenyi. Ehhez nagyon ragaszkodom. □ Könnyen belement a változtatásokba? • Számomra ez egy kicsit szégyenkezést is jelent. Nem is értem, miért mozgott a karaival úgy a kismakett. Az egy tévedés volt, amit szégyellek. Miért voltam én olyan ostoba hetekig? Mert ez az ellenvélemény ezt világította meg számomra. S ennek az ember nem ’örül. □ A végső szobor szempontjából viszont mégis örülhet. • Úgy igen, bár sajnálom, hogy nem tudom igazolni: halványan ez már eleve nem tetszett nekem sem. Na most, ha ezt más teszi szóvá, mielőtt én kijavítanám, akkor a szégyen dupla. Hiszen sejtettem én, hogy nem jó az, amit csinálok. □ De hisz itt csak egy részletről van szó! • Részletről, de a részlet elronthatja az egészet. Hiszen ez egy hangsúlyos részlet volt. Főleg azért is, mert én egy nyilatkozatomban már mondtam is, hogy ez az egész szobor Széchenyi arcáról szól. És ezek a kinyújtott karok nagyon sok nézőpontból éppen eltakarták az arcot. Szóval ezzel a dologgal nincs okom büszkélkedni... □ Ahogy azonban a már majdnem kész alkotást nézem, azzal annál inkább. Kérem, beszéljen arról, mit jelent Önnek Széchenyi! • Sok hősünk a magyar történelemben vereséget szenvedett, és az ember ezért néha oly szomorúan gondol arra, hogy ő magyar. Vannak a történelmünknek olyan alakjaii akikre azonban büszkék lehetünk. Mindig irigyeltem a görögöktől Szokratészt. De jó azonban, hogy ha egy göröggel beszélgethetnék, az meg nyilván irigyelné tőlünk SzéRinghoffer József: Melizánda a templomban
