Észak-Magyarország, 1994. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)

1994-09-10 / 214. szám

II ÉM-hétvége ÉM interjú Szeptember 10., Szombat Szószólóban Gyarmati Béla Egykori osztálytársam, nemcsak remek könyvtáros, ki­tűnő vadász is. A bibliotékára - amit harminc éve fej­leszt, gyarapít - büszke, ha azonban mint puskást di­csérik, csak ennyit mond: kénytelen vagyok jól lőni (ez tíz tölténnyel hét kakas leszedését jelenti), mert drága a lőszer... Fogalmam sincs mennyibe kerül most, (s mennyibe ke­rül majd mire ezek a sorok megjelennek) egy patron, de azt tudom, mert közhírré tették, hogy a Szent István-na- pi tűzijáték 30 millió forintot követelt. D e ki a csuda követelte a tűzijátékot? Na, most sikerült egy olyan kérdést fellőnörh, aminek szétpattanó szikrái az Isten tudja kit, hogyan találnak. Még az is meglehet, hogy néhány - bumerángként - hozzám tér vissza, engem perzsel még. Mert micsoda szűkkeblűségre vall szóvá tenni ilyesmit. Hisz' minden ünnepnek megvannak a maga külsőségei. Megvoltak már az antikvitásban is. S talán nem látványosak, káp­rázatosak az egyházi szertartások? Mondjuk, valamely barokk katedrálisban pontifikáit mise; szerpapokkal, or­gona- és énekszóval, tőmjénfüsttél, harangzúgással. Á körmenetekről már nem is beszélve... Ám börtönvisélt papok a tanúim, hogy egyetlen szőlőszem, s morzsányi kovásztalan kenyér is elég a szentmise áldozathoz... Miért emlegetek végleteket? Mert ez egy végletes or­szág. Soha, sehol annyi aránytévesztés, mint itt. Vonat­kozik ez az ünneplésekre is. Noha rendre elhangzik, hogy: „EMELJÜK FÖL SZÍVEINKET!" mi inkább a han­gunkat szoktuk, szeretjük felemelni. Aki nem ismeri a nyelvünket, csak a hanghordozásból, meg a gesztusok­ból következtet, az úgy hiheti, hogy egy-egy képvise­lőnk pohárköszöntőt mond a parlamentben. (De olykor még mi magyarok is csupán tósztnak érezzük a pateti- kus mondatokat, szólamokat.) így hát a szópetárdák szi- porkázását már megszoktuk. Igaz, hogy ez a „tűzijáték" sem olcsó, tekintve, hogy képviselőnk valamivel több pénzt húznak, mint a tanárok, könyvtárosok, orvosok. De három fertály óra alatt talán mégsem emészt föl 30 milliót a törvényhozók gyülekezete. Ilyen rövid idő alatt ennyi pénzt csak ellőni lehet... Persze, nyomban fölmerül a kérdés, hogy tudom-e én egyáltalán mennyi az a 30 millió forint? Nem, nem tu­dom igazán. A magam szűk szemhatárú világából szem­lélve a dolgokat, hogyan is tudnám átlátni egy ország költségvetését. Meg aztán nem szükséges nekem ilyen nagy számokkal bíbelődni, hiszen, ha történetesen meg­élném a száz esztendőt, azaz még negyven évig élvez­hetném a nyugdíjat, akkor sem kerülnék - a mai reláci­ókban számolva - 10 milliónál sokkal többe a gondos­kodó államnak. Mégis izgat ez a harmincmillió! Vagyis közüggyé akarok emelni egy afféle félmagánügyet. Is­tenem, ezt mindenki megteheti, aki publicisztikára ve­temedik. Lássuk hát, mi mennyi? A főváros polgármestere mond­ta a minap, hogy oktatási célú támogatásként 36 millió forintot tudnak juttatni tanévkezdéskor a budapestiek­nek. Ugyancsak mostanában hallottam, hogy az egye­temisták és főiskolások 3 ezer forint tankönyv-tanszer segélyt kapnak általában. A közép- és általános iskolá­sok ennek az összegnek a felét. Tehát az augusztus 20-i tűzijáték 30 milliójából tízezer egyetemista, vagy húszezer középiskolás családjának tanévkezdési gond­jain lehetett volna enyhíteni.... Jó, jó, tudom: ez szűklátókörűség, vagy enyhébben fo­galmazva: prakticista gondolkodás. De, ha már benne vagyunk, a színház is eszembe jut a tűzijátékról. Nos, 30 millió forint - az inflációval is számolva - 12-15 nagyszínházi produkció létrehozásához elegendő. Ez körülbelül háromszáz előadást jelent egy évadban-elő­adásonként pedig 500 nézőt, s bizonyos bevételt. Lelki élményekben pedig talán valamivel még csak többet, mint egy tűzijáték. De nem szeretném elvetni a sulykot, hisz' sok mindent nem tudhatok. Lehet, hogy a tűzijátékkal akarunk Dél- Európa, vagy akár Dél-Amerika országaihoz, (mert fő­leg ezeken a tájakon divatoznak a görögtüzek) felzár­kózni? Hát sok mindent megpróbáltunk már. Mindazonáltal nem hiszem, hogy petárdák fényében kell mutogatni ezt az országot. Magyarán: semmiféle káprázatra és káp- ráztatásra nincs szükség. Hagyjuk meg ezt a bűvészek­nek, akik mutatványaikhoz előszeretettel alkalmaznak görögtüzet. Miért? Mert ők szemfényvesztésből élnek. A pattogó színes szikrákkal, füsttel, miegymással illúzi­ót keltenek, s mi nem látjuk, hogy miként csalnak... És most már nem arról van szó, hogy - forintértékben - mi, mennyi. Itt arról van szó, hogy mindenféle illúzió­val - és közéleti illuzionistával - le kell számolnunk. Különben úgy járhatunk, mint ama mesebeli fivérek, akiknek ködből épített várkastélyt a varázsló, s mikor felébredtek a csupasz földön találták magukat... De hagyjuk a példabeszédeket, meg az absztrakciókat, az elvonatkoztatásokat; Tényleg azt akarom én sugall­ni, hogy mondjunk le sok-sok tízezer ember évenkénti látványélményéről? Hát nem is tudom... Időnként - ideiglenesen, ha a körülmények olyanok — talán le kell mondani erről-arról. Például lemondtunk a világ- kiállításról is... A hatalom és a történetírás századunkban Időszakonként változott a történészekre nehezedő politikai nyomás ereje Pál Csaba Debrecen (HBN) - A szep­tember 1-3. között Debre­cenben megrendezett Hata­lom és társadalom a XX. szá­zadi magyar történelemben című országos jelenkortör­téneti konferencia egyik résztvevője, előadója volt Litván György történész, az 1956-os intézet igazgatója. Beszélgetésünkben azt a fo­lyamatot próbájuk nyomon követni, hogyan alakult szá­zadunk egyes korszakaiban hazánkban a hatalom, a politikusok, valamint a történetírás, a történészek viszonya. □ Hogyan jellemezhető a hata­lom és a történetírás viszonya a századelő Magyarországán ? • Nagyon érdekes kérdés az, hogy mikortól számítható az az időszak, amikor a történészek körében megjelenik az a típus, aki erőteljesen beleveti magát a napi politikába, mégha nem is a legszűkebb értelemben. 1918- 19 előtt ez alig fordul elő, bár meg kell jegyezni, hogy a tízes években Szekfű Gyula A számű­zött Rákóczi című műve kap­csán viharos politikai vitasoro­zat indult meg közte és más tör­ténészek, illetve pártok között. Itt tulajdonképpen különböző kuruc-labanc felfogások ütköz­tek. A valós átpolitizáltság vi­szont igazán az 1919-et követő években jelentkezik, s ez megint csak Szekfű Gyula nevéhez fű­ződik. Ó közvetlenül a forradal­mak után írja meg a Három nemzedék, és ami utána követ­kezik című művét, mely aktuál- politikai kérdésekkel is foglal­kozik. A Horthy-Magyarországon - egészen 1944-ig, a totalitá­rius időszakig - akármennyire tekintélyuralmi, autoriter is volt a rendszer, volt mód az ellentmondásra, a vitára, ha nem is barátságos, partneri hangnemben. S ez még az 1945 utáni néhány esztendőre is ez jellemző. „Kompromisszumok” és „kibúvók” A Rákosi-korszak, az egypárti diktatúra beköszöntével törté­netírásunk számára szörnyű időszak kezdődött. Ha valaki publikálni akart - különösen modem témában - akkor alkal­mazkodnia kellett az uralkodó marxista-leninista, történelmi materialista, sőt aztán egyre in­kább a sztálinista aktualizálás követelményeihez. Szinte írat­lan szabály volt - annál inkább betartották sokan -, hogy törté­neti munkát is Lenin-, Sztálin-, s lehetőleg Rákosi- vagy Révai- idézetekkel kellett kezdeni, megspékelni, befejezni. Enélkül már gyanús volt a dolog. □ Ki meddig ment el az efféle „kompromisszumok” terén? • Azért lenne igazságtalan egy kalap alá venni és így eh'télni vagy kidobni mint értéktelent az akkori idők történeti munká­it, mert nagy különbségek van­nak közöttük. Ezt már akkor is lehetett érezni, és most utólag is, hogy ki az, aki kényszerű en­gedményeket tett, de emellett igyekezett a maga gondolatait tisztességesen megírni, és ki az, aki tényleg megrendelésre, ér­demeket szerezve túlhajtott, túlteljesített, „túlbuzgóit”. Volt, aki egy „kötelező” idézetet oda­tett a munkája elejére, vagy egy „vörös farkot” a végére, de egyébként használható és érté­kes művet alkotott. Előfordult az is - ha korábbi történelmi korszakokról írt a történész, s személye nem volt nagyon elő­térben -, hogy ezeket a kötelező elemeket is mellőzhette. Példá­ul Benda Kálmán abban az idő­ben kiadta a magyar jakobinu­sok iratait. Ez egy kitűnő, ma is helytálló forráspublikáció. Szűcs Jenő pedig a középkori magyar városokról írt anélkül, hogy sú­lyos engedményeket tett volna a kötelező ideológiának. . □ Lehetett-e, tudtak-é akkori­ban egyáltalán a mindenna­Litván György pok történetével foglalkozni? • A modem korszakról, a napi aktualitásokról az első időszak­ban nem lehetett írni. Aztán 1956 után néhány évvel - már a hatvanas években - e tekintet­ben kezdtek javulni, liberalizá­lódni a viszonyok, de ekkor is például csak a Horthy-korsza- kig lehetett elmenni. Még ké­sőbb, a hetvenes években már nem volt kötelező gyalázkodni, lehetett differenciálni. A tízkö­tetesre tervezett Magyarország történetének eme időszakot tag­laló nyolcadik kötetében nem fasizmusként, hanem parla­mentarizmussal vegyített au­toriter, azaz tekintélyuralmi rendszerként jellemezték a Hor- thy-korszakot, de Nemes Dezső ezért még 1975-ben is megrótta a szerzőket. Ebben az időben a Történettudományi Intézet a li­berális vezetés eredményekép­pen nagyon jó irányban indult el, de valóságos szigetet alkotott még a történettudomány terüle­tén, hiszen ugyanakkor az egye­temeken egyáltalán nem ez a szellem uralkodott. A felvilágo­sult felfogás nem jutott el a fel­sőoktatásba, a középiskolákba, mert ott továbbra is a sztálinis­ta sémákat sulykolták, s az 1945 utáni időszak még a törté­nészek számára is tabu volt. 1945 a felszabadulást jelenthet­te, a szovjet hadsereg szerepe csak pozitív lehetett, semmiféle kritikát vagy reális ábrázolás- módot nem lehetett alkalmazni. A Sorsforduló című dokumen­tumgyűjteményt, amit két, a párthoz tartozó, és oda- adóan lojális történész, Somlyai Magda és Karsai Elek állított össze, betiltották, mert abban a szovjet katonák magatartásáról - persze messze a valóság té- nyein alul maradó - kritikai részleteket is bemutattak. Áttörés a hatvanas években □A konferencián elhangzott elő­adásában azt említette, hogy a magyar történetírás a hatvanas évektől érdemli meg ismét a „TÖRTÉNETÍRÁS” nevet. Ha tematikailag vizsgáljuk ezt a korszakot, hol szabadultak fel újabb kutatási területek, milyen témákat lehetett másként feldol­gozni, mint annak előtte? • Új terület volt, s új felfogás ér­vényesült az Osztrák-Magyar Monarchia időszakát illetően, egyáltalán az 1848-49-es sza­badságharc és az utána követ­kező időszak, illetve a kiegyezés kérdésében. Az 1950-es években a kiegyezést „átokkal sújtották”. Mindazt, amit utána követke­zett —a nagy gazdasági fellen­dülést, a polgárosodásnak ma­fotó: F. Szilágyi Imre gyár szempontból máig párat­lan folyamatát -, csak a legsú­lyosabb elítélő jelzők kíséreté­ben lehetett a történészeknek is emlegetni. 1960 körül történt ebben a témában egy áttörés Andicsékkal szemben. Kosáry Domokos, Hanák Péter s mások érdeme ez. Persze voltak ellen­kező felfogások is. Szabad György például á mai napig sokkal rosz- szabb véleménnyel van a kie­gyezésről, mint mások. A hatva­nas években egyes kérdésekben már vitatkozni lehetett. Ekkor a párt már nem határozattal, vagy valamelyik vezetője a ma­ga tekintélyével vágta el a vitát és döntötte el a kérdést. Tehát ez az időszak már a kezdete volt valaminek. Megindult a valóban tudo­mányos irányú fejlődés, de még mindig óriási engedmények árán. Nagy szerepe volt ebben a folyamatban a Magyarországon kívül létrehozott történeti mun­káknak is. Sokáig nem tekintet­ték a magyar történetírás, törté­nettudomány részének, azt amit az emigrációban alkottak. Ezeknek a munkáknak persze különböző tudományos értéke van. Nyilván kevésbé jutottak forrásokhoz, főleg hazaiakhoz, de nemzetközi kitekintésük na­gyobb volt, perspektívájuk szé­lesebb lehetett, s ezért, az úgy­nevezett népi demokratikus or­szágokról a világpolitika össze­függéseiben tudtak írni, akkor is, ha nem jutottak hozzá hazai levéltári forrásokhoz. Bár meg kell mondanom, különös és bi­zarr módon - ez már a hatvanas évektől tetten érhető - nyugati, sőt amerikai kutatóknak előbb nyitották meg a Párttörténeti Intézet archívumát vagy a Kül­ügyi Levéltárat, mint nekünk, hazaiaknak. □ Tehát az, hogy enyhült a poli­tikai nyomás a hazai történé­szekre, annak is köszönhető, hogy az emigránsok milyen tör­ténetírói munkát fejtettek ki? • Igen, ez hatott. Ugyanakkor a hetvenes, nyolcvanas években kialakult a hazai demokratikus ellenzék mozgalma, s a népi íróknak egy nemzeti jellegű kez­dődő ellenállása. Ekkor már ők is publikáltak, s kezdtek kibúj­ni, majd kitömi az ideológiai ke­retekből. Mikor az itthoni rend­szeres szamizdat-kiadás megin­dult, lefordítottak külföldön megjelent munkákat, megjelen­tették hazai szerzők írásait. Ezeket a kiadványokat olvasni kezdték az értelmiség legkülön­bözőbb köreiben, s nemcsak az ellenzékiek, hanem a párttag értelmiségiek, vagy a párthoz közel állók, sőt a funkcionáriu­sok is. Ez egy olyan eróziós fo­lyamat volt, ami végül lehetet­lenné tette a korábbi ideológiai páncélzatnak a fenntartását. Az egykor szigoiúan párt-keretek­ben működő és pártszellemet képviselő történészek is kezdtek új szempontokat fölvetni. Nem­zeti szempontokat, Trianon kér­dését, a szlovák-magyar la­kosságcsere esetét, a zsidókér­dést és így tovább. A tilalomfák fokozatosan kezdtek ledőlni, persze még mindig megvoltak a tabuk a Szovjetunió és a párt története körül, de már ez utób­binak is lehetett például szőr­mentén bírálni bizonyos kor­szakait. Borsányi György Kun Béláról szóló könyvét Ká­dár még betiltatta, a példányo­kat bevonták, de furcsamód már nem zúzták be. □ A rendszerváltás után milyen területeket lehet említeni, ahol új kutatási eredmények vannak, ahol a történészek módosították vagy megváltoztatták a korábbi megállapításokat, illetve milyen történetírói hiánypótlásokra van szükség? • Az új eredmények nagyon je­lentősek. A 1945 utáni időszak­ról - köztük az 1956-ról - szóló források fölszabadultak, szaba­don lehet erről az időszakról ír­ni. Akkor, amikor szovjet doku­mentumokkal világíthatjuk meg, hogy a Politbüro hogyan döntött Magyarország sorsáról akár 1945-ben, akár 1956 ok­tóber-novemberében, az már nem is hasonlítható a korábbi találgatásokhoz, vagy finom kö­rülírásokhoz. Említést kell tenni viszont egy másik, szintén rendszervál­tás utáni fejleményről is. Az el­múlt néhány évben egyesek pél­dául a második világháborúról szóló világszerte elfogadott megállapításokat elkezdték kék ségbe vonni, revideálni. Utólag meg akarták nyerni számunkra a háborút főleg egyes politiku­sok, de történészek is. A magyar hadsereg, a magyar politika második világháborús szerepét a valóságnak meg nem felelő, túl szép színben akarták bemu­tatni. Ez összefüggött persze a szomszédokhoz, a magyar ki­sebbségekhez, a határokhoz, Trianonhoz való viszonnyal. Egy nem realisztikus szemlélet kezdett veszedelmesen teret hó­dítani, mindamellett, hogy a családok, közösségek teljes jog­gal követelték a háborúban ele­sett magyar katonák emléké­nek tiszteletben tartását, meg­őrzését. Remélem, hogy ez a je­lenség inkább csak az inga föl­lendülése volt, és végül minden közmegegyezés alapján, kie­gyensúlyozott módon, nemzeti és demokratikus szellemben rögzül - ha nem is teljesen egy­formán - a fejekben. Ami az előttünk álló felada­tokat illeti: a történészek sok ta­nulmányt, dokumentumot pub­likálnak, de ez még nem jut el a szükséges mértékben a széle­sebb közönséghez. Összefoglaló munkák, szintézisek kellenek mindezekről a korszakokról, mert addig, míg ezek nem ké­szülnek el, nem tudnak széles körűen tájékozódni az emberek. Nincs valóbán olvasmányos és autentikus könyv például a koa­líciós időszakról és a Rákosi- korszakról. Nincsenek össze­foglaló, színesen megírt mun­kák 1956-ról, s nem készült még el a Kádár-korszak története sem. Nagyon keveset tudunk ez utóbbinak a .hullámzásairól", belső erőiről, belső küzdelmei­ről. E korszak utolsó éveiben egy titkos, illegális, informális többpártrendszer működött, már volt ipari és mezőgazdasági lobby, volt nemzeti és nyugatos irányzat. Ezek felderítésé érde­kes és tanulságos volna, annál is inkább, mivel ennek az idő­szaknak a következményei má­ig hatnak. Remélem, hogy a történé­szek számára mára nem marad­tak tabuk. Ha még esetleg van­nak, le kell dönteni őket. A kutatói szabadság azonban nem igazán teljes, hisz még nincs levéltári törvény, s ennek hiánya akadályozza a történé­szek munkáját.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents