Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-06 / 184. szám
ÉM-interjú _________________ A z infrastruktúra fejlesztése a környezet védelmének figyelembevételével valósulhat meg. A beavatkozás módja és mértéke nem közömbös. II. oldal ÉM-riport___________________ Föltárnád a szél, az eső is kezd cseperészni. Fölveszem a kolonkabálot, a fejemre nejlonzacskót húzok. A halak várakozó álláspontra helyezkedtek. III. oldal Látókör_____________________ A míg nálam az alkotásig eljut az élmény, amíg a kompozíció létrejön, addig az az út nagyon hosszú. Ez sok-sok órányi elemzést, meditációt követel VII. oldal Fények és árnyak Fotó: Dobos Klára A hét embere Darab László szódás Marczin Eszter Kora reggel az Igazság utcát keressük Hejőcsabán. Érdeklődünk, egy járókelő útbaigazít. Sajnos nem a „jóba”. Meglátunk egy, a háza előtt foglalatoskodó fiatalasszonyt, tőle is megkérdezzük, merre találjuk az Igazság utcát? Tanácstalanul néz körbe, gondolkodik, és amikor magyarázni kezdené hol, merre kanyarodjunk, még közbevágunk; a szódáshoz mennénk. Ja, a szódás? - és a kérdésében benne van az is, miért nem ezzel kezdtük? Karja az előbb félbehagyott mozdulattal pont ellentétes irányba lendül, tudjuk, most már biztosra mehetünk. Darab László mosolyogva hallgatja keresgélésünk történetét: - Persze, mindenki ismer minket itt a környéken - mondja -, hiszen már az édesapám is szódás volt. 0 még lovaskocsival vágott neki a görömbölyi, szirmai utcáknak, hogy házhoz szállítsa a szomjat oltó italt. Szép számú vevőköre volt, érkezését - különösen a meleg nyári napokon - sokan várták. Ha az emberek meghallották a jól ismert csengőszót, fogták a szódásüvegeket, kiálltak a ház elé és türelmesen kivárták, amíg odaér a kocsi. Külön program, mondhatni szertartás volt ez a családok életében, amelyhez hozzátartozott, hogy a csere közben beszédbe elegyedett szódás és vásárlója. Apró-cseprő dolgok kerültek szóba: az időjárás, az üzletmenet, olykor a politika. Mi változott azóta? A lovaskocsit egy Zsuk váltotta fel, a csengőszó ma már magnószalagról, hangszórókon keresztül hívogatja a vásárlókat. - Sztereóban? - szalad ki a számon a kérdés, és nevetve konstatáljuk, igen, sztereó a hanghatás. Kicsit nosztalgiázunk még a „szekeres” korszakon, egyetértünk abban: a motorizálással veszített bájából, hangulatából ez a szakma is. De nincs mit tenni, manapság egy vállalkozó nem ér rá órákon át zötykölődni lovas fogaton. Különösen így nem, hogy már Kistokaj is a „szódagyár” felségterületéhez tartozik. Az a lényeg, hogy mielőbb terítsék az italt, és utána folyamatosan mehessen az újratöltés.- Nyáron nincs egy szabad percünk — magyarázza - van úgy, hogy este tízkor érünk haza az üres üvegekkel. Ilyenkor a nyitás időpontját sem tartjuk be, hiszen már korán reggel jönnek a környékbeliek autóval, vagy gyalog. Azt nem engedhetjük meg, hogy itt sorakozzanak, várakozzanak. A mesterség apáról fiúra szállt, gondolhatnánk, ám kiderül, a történet nem ennyire egyszerű. Csaknem tíz évvel ezelőtt, amikor András bácsi - az édesapa - úgy érezte, neki már elég volt ebből a munkából, Laci fiára gondolt, mint a mesterség továbbvivőjére. Csakhogy a fiú akkor már 18 éve dolgozott a Borsodi Ércelőkészítő Műben múszakvezető- ként. Abban az időben még nem volt ennyire nyilvánvaló a megye nehéziparának válsága, az emberek nem azon törték a fejüket; hogyan lehetne valamilyen vállalkozás beindításával biztosítani a jövőt. Ráadásul Darab László szerette a munkáját, nem volt hát egyszerű a döntés. Ahogy szavaiból kicseng, a szódásságra ma is csak kenyérkereseti lehetőségként tekint, az igazi szerelmet a gépek jelentik. Nem véletlen, hogy az aprócska üzem lassan száz év felé közeledő masináit maga reparálja. „Mindenhez érteni kell, ha az ember nem akarja, hogy a javítási, felújítási költségek elvigyék a bevétel zömét.” Nyaralás? Évek óta nem voltak üdülni. Elképzelhetetlen, hogy éppen a szezonban ilyenen tölje a fejét. Most lehet keresni a bolton, télen szinte csak a kiadásokat fedezi a forgalom. Pedig nehéz munka, ráférne a pihenés, kikapcsolódás. Napi ezer liter szódát készítenek, és egy-egy üveget, teli ládát háromszor, négyszer is meg kell emelni. Mi a jó szódavíz titka? Elsősorban a víz minősége és a keverési arány. Az volt az igazi, amikor még Tapolcáról kapták az alapanyagot, az a víz más ízű, finomabb volt a mostaninál. Még a szénsavval is másképpen vegyült. - Nem félek attól, hogy a híresnél híresebb üdítő italok kiszorítanak a piacról - mondja. Ezek a márkás frissítők ugyanis sok család számára nagyon drágák, a szódával hígított. szörpökkel pedig jól lehet spórolni Tiszta forrás Fiup Gabriella // O lesz a mi emberünk, m utatott győzedelmesen az egyetemista az eresz alatt üldögélő öregre. Amatőr képzőművészek, szabad idejükben festcgető falusi tanítók szokták így megörökíteni akvarelljeiken azegyedül maradt, munkában megfáradt, sokat élt, sokat látott parasztembereket. A kép bal szélén pincegádor, jobb oldalán a padlásra vezető létra. Micsoda jelképek: mélység és magasság, kapcsolat ég és föld között, és a mindenség közepében ott az ember. „Egyedüli példány... S mint fán se nő egyforma-két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló...” Mi mindent tudhat egy ilyen egyedüli példány?! Harcokról, háborúkról, történelemről, fákról, virágokról, földről, munkáról, Istenről, családról, szerelemről, egyszóval az életről. Nagy titkokat sejtett a két fiatal. Remélték, közelebb jutnak a faluhoz, a természetközéiben élő emberekhez. Néprajzi, szociológiai szempontból is vizsgálni kívánták a közösséget. Benne volt ebben a nyárban legalább egy tudományos diákköri dolgozat lehetősége, de arról sem tettek le, hogy az összegyűjtött anyagból kikerekedhet egy nagyobb szabású tudományos értekezés is. De hajtotta őket valami furcsa elvágyódás is. Kikapcsolni a tévét, otthagyni a várost, kakasszóra ébredni, hajnalonként harmatos fűben sétálni, nézni a felhőket, a szél játékát, hallgatni az egyszerű emberek énekét. Tudták ők, hogy nem a mesékbe érkeznek, s hallottak már egyet s mást a megváltozott faluról. Itt sem állt meg az idő, de talán maradt még valami érintetlen a múltból. Amikor meglátták az öreget, tudták, hogy célhoz értek. Csak megkell lódítani a beszélgetést, bekapcsolni a magnót és figyelni: töltekezni tapasztalattal, bölcsességgel, feljegyezni a szokatlan szókapcsolatokat, a tájnyelvi szavakat, a falu múltjára, jelenére vonatkozó adatokat. Mert az érdekelte őket, hogy látják a mai helyzetet a falun élő emberek. Ettől féltek is egy kicsit, mert mi lesz, ha megfordul a szerep, és nekik kell válaszoln iuk az öreg kérdéseire. Mit mondanak, ha a jövőről kezdi faggatni őket?! Miért ne feltételezhetné róluk, a tan ult emberekről, hogy tudják és értik is, mi történik mosta világban?! Arra meg végképp nem tudnának mit mondani, hogy miért éppen így alakulnak a dolgok. Ue szerencsére az öreg semmit sem kérdezett. Csak ült az árnyékban, nézett maga elé, és időnként hümmögött valamit a kérdésekre. Meleg van..., tolta hátrább homlokán a kifakult vasutas- sapkát, Erre mindjárt eszébe ju tott a fiataloknak, hogy nyilván kétlaki életet élt az öreg. Járta az országot, fűtő volt, fékező vagy krampácsoló, vagy valami más. Szolgálat után hazajött, kaszált, kapált, disznókat nevelt. De mondja inkább ő, hogy is volt régen?! Dógoz- ni kellett, szólalt meg végre az öreg. Több szó a munkáról nem esett. Ki tudja miért, de csak nem akart megeredni a beszélgetés. Ugyan mit mondhatnék?! - utasította el kérdéssel a kérdéseket. Hát így van ez, így van ez, ismételgette, miközben szép lassan megtöltötte a pipáját. Most már csak a füstre figyelt. Mintha az lenne a legfontosabb, hogy jól égjen a dohány. Szája egyik sarkában lógott a pipa, a másik oldalról meg hatalmasat sercintett a porba. Aztán még egyet, Most messzebbre sikerült repítenie a bor- sónyi nyálat. Hosszú percekig versengett így önmagá val. Majd elunva a játékot csodálkozva nézett az idegenekre: még mindig itt vannak?! No beszélgessünk, ha annyira akarnak?! Egészség?! Megvan. Nyugdíj?! Hozza a postás. Gyerekek?! Jönnek, amikor tudnak. A falu?! Születnek, halnak... Vöt jobb is, rosszabb is. Majd csak lesz valahogy. Amíg bírjuk, csináljuk a dogunkat. Meg aztán az Istenre is bízni kell valamit. Ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a témát. Még az sem lendítette ki a nyugalmából, hogy a fiatalok a falut kutatják. Kutassák csak! /i pipa régen kialudt, de még mindig nem vette ki a szájából az öreg. Időnként meglendítette karját, hogy elhajtsa a legyeket, Nem bántotta őket, hadd éljenek. A hívatlan vendégek még maradtak egy ideig, aztán ahogy jöttek, úgy el is mentek. Az öregember lassan elszenderedett, a fiatalok meg csak ültek az árokparton, és versenyeztek, ki tud messzebbre 1 köpni.
