Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-13 / 190. szám
ÍV ÉM-hétvége mmmmmmmmmmw/Mmmmmmwmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm. írótóbor Augusztus 13., Szombat Másfél évtized magyar költészete Gál Sándor két lehetséges határán valami visszaköveteli az elmúlt időt valami megnevezhetetlen erő hullámverése csapódik a tegnap falához s a szétröppenő vízpermet cseppjei megdermednek s tovagurulnak a hajnal fényküllői közé távoli mezők mélységeiből előügetnek lobogó sörénnyel a gyermekkor meghajszolt lovai fekete tündérek két lehetséges határán Kalász László Szűkülő szememben a világ megrebben: magam már nem bírom elintézni sorsát csillámló bogarak szántják pupillámat kerek üveg-dombon árnyékukat hordják felnőttem hitemből bizonytalanságba legpirosabb vágyam szürke leit meg sárga rezzennek a színek formák szétriadnak gyönyörű vonalak rángógörcsöt kapnak Jordánban kívánnék megkeresztelődni halak lihegését űzött szemem őrzi sikló sikoltását szemembe vibrálja s nem csap rajtam víz át folyó s tenger árja Serfőző Simon Hiányzol Az udvaron özvegy akác. Fázít itthon üres lakás. A csend, mint szállongó por hull. Nyers pókháló megcsikordul. Gondjaim, ez állott szagot lehellik évek, évszakok. Szívódik belém némaság. Felnő magányom, mint a fák. Szakáll nő rám árvaságból. Jöjj el szerelem, hiányzol. Mezey István: Egy pohár tokaji Mérlegen a nyolcvanas évek versei Karadi Zsolt Nem vagyok bizonyos abban, hogy az irodalomtörténeti korszakolás alapegysége a kerek tíz esztendő, hiszen a folyamatok nem köthetők dátumokhoz, a hatások hullámai átcsapnak az ÉvTiZeDhAtÁrHíDon. Esetünkben mégis helyes a nyolcvanas évek lírájáról beszélni, hiszen a regényírásban a hetvenes esztendők közepétől bekövetkezett prózapoétikai átalakulás, szemlélet- és módszerváltozás legkorábban a jelzett időpontban, a Nagy László halála utáni periódusban adhatott bizonyos impulzusokat a költői másképp-megszólaláshoz. Fontos ma, a viszonylagosság értékrelativizmusa (értékpluralizmusa?) idején viszszatekinteni a történtekre, a nihilizmust sugalló és meg- váltódást áhító, a betagozódó és szembenálló, a marginalitás esztétikáját valló, a költői létformát szerepként értelmező, a versbeli én karakteres jelenlétét megvalósító, s az én totális elbizonytalanítását, s mi több, felszámolását hirdető, a költeményt cselekvő erőként felfogó, illetve a művet a szerző magánbeszédének tekintő magatartasmódok- ra és szövegformáló eljárásokra, hogy lássuk: a vizsgált korszak egyszerre kontinuus az előzőekkel, ugyanakkor radikális szakítás is a hagyományos diskurzusrenddel. A teijedelemi megkötések miatt pusztán jelezni tudom azokat a műveket és köteteket, amelyeket megjelenésük idején éppoly jelentékenynek éreztem, mint ma, a mérlegkészítéskor. Az egyik legfontosabb, az irodalom környezetét adó, s azt befolyásoló tényezőnek tekinthető a kor átpolitizáltsága. Az a folyamat, amelynek kezdetét nagyjából a lengyel események képezik, a végét a hazai rendszerváltás jelenti. Közben pedig a társadalmi-politikai berendezkedés erodációja, majd látványos összeomlása. A másik a filozófiának, a nyelvelméleteknek, a neoavantgárd- nak, a posztmodernnek az egyre határozottabb megjelenése. így végül az egyik póluson az úgynevezett váteszi-küldetéses modell, a másikon akár a fonikus, a vizuális vagy számítógépes költészet áll. S közöttük mennyi változat! A nyolcvanas évtized szellemicenzurális viszonyait mi sem jellemzi jobban, mint a két híres Nagy Gáspár-vers, A Fiú naplójából és az Öröknyár: elmúltam kilenc éves kálváriája. 1986-ban Illyés Gyula posztumusz kötetében (Menet a ködben) adták ki az Egy mondat a zsarnokságrólt, harminc év után először. Petri György gyűjteménye, a Valahol megvan viszont csak 1989-ben kerülhetett az olvasó elé, benne á Személytelen voltál, mint a többi című Nagy Imre- verssel. Politika és irodalom legdrámaibb konfrontációja Kányádi Sándor könyvében, a Sörény és koponyában (1989) található. A Krónikás ének és a Koszorú az erdélyi magyarság végső elkeseredésének, s a művész misszió-tudatának adott hangot. A népi-közösségi-küldetéses-vallomásos líratípus képviselői (Ratkó József, Utassy József, Buda Ferenc, Szervác József) között helyezhető el a gazdag kulturális utalásrendszert felhasználó, korszerű versnyelvvel dolgozó Nagy Gáspár (Földi pórók, 1982, Kibiztosított beszéd, 1987). Csoóri Sándor ezidőtájt eretneknek számító gondolatait inkább esszékben adta közre (A félig bevallott élet, 1982, Készülődés a számadásra, 1985). Külön említést érdemel a költői létformát kiválasztottságként megélő, az ön- mitizálás grandiózus összegezését ekkor megalkotó Juhász Ferenc: a Halott feketerigó (1985) iszonyú anyagot hömpölyögtető ötszáz oldala nem tudja megismételni A boldogság (1984) meghittebb pillanatait. A versről vallott hagyományos nézeteket a Töredék Hamletnak (1968) óta legtermékenyebben romboló Tandori Dezső ekkori köteteiben (Celsius 1984, Vízpart 1987, Vigyázz magadra, ne törődj velem 1989) nem hozott gyökeresen újat, csak tovább árnyalta eddigi teljesítményét. Akik a nyolcvanas évek elején meghökkentően mást és újat produkáltak, a Ver(s)ziók (1982) alkotógárdája. A túlhajtott experimentalitás költői közül többen „megszelídültek”: Zalán Tibor kalandozásainak eredményeit is felhasználó, olvasmányosabb művekben beszél a létről (Hagyj még, Idő!, 1988), Szivén János pedig a halálra ítéltetettség borzalmából fakasztotta ironikus-katartikus gondolatokat (Mi szél hozott, 1989, Babel, 1989). A Ver(s)ziók alkotói közül Petőcz András vállalta legkövetkezetesebben a Jelben létezés méltóságát” (Betűpiramis, 1984, Önéletrajzi kísérletek, 1984, A jelentés nélküli hangsor, 1988). Ő volt a társszerkesztóje a Médium Art című antológiának, (1990) amely az experimentalitás határeseteit is bemutatta. Zalánhoz némileg hasonlatos utat járt be Szőcs Géza: avantgárd elemeket felszívó, tág belső dimenziókat nyitó, többsíkú költészet az övé (A szélnek eresztett bábu, 1986, A sirály bőr cipő, 1989). A nyolcvanas évtized költészetének legszembetűnőbb sajátossága, miként némelyik prózaíró esetében is, az irónia jelenléte. Az ironikus látásmód voltaképpen válasz a folyóiratokat bezúzató, alkotókat szilenci- umra ítélő politikai rendszer abszurditására. Az irónia megkérdőjelez és kifordít, de- heroizál és lefokoz, profanizál és demitizál. A „rohadunk a forradalomban” Nagy Gás- pár-i jelmondata a kor mottója lehetett volna. E szemléletmód egyéni hangú képviselője Parti Nagy Lajos: kötetei (Angyalstop, 1982, Csuklógyakorlat, 1986, Szódalovaglás, 1990) az összetéveszthetetlen egyéniség nyelvteremtő gesztusaiként szemlélhetek. Kukorelly Endre szikárabb, olykor szar- kasztikusabb hangja (A valóság édessége, 1984, Maniére, 1986) és Garaczi László gyakran groteszk elemekkel teli alkotásai képviselik ezt az irányt. Lehet-e összegezésfélét kanyarítani e szükségképpen vázlatos gondolatok végére? Azt feltétlenül, miről nem volt szó. Az évtized nagy halottairól: Jékely Zoltánról, Illyés Gyuláról, Kálnoky Lászlóról, Hervai Gizelláról, Weöres Sándorról. Olyan jelentős költőkről, mint Orbán Ottó vagy Oravecz Imre, akinek az 1972 szeptember, vagy A kopik könyve című kötete nem hagyható említette- nül. De kellett volna szólni Ágh Istvánról és Bella Istvánról, Tornai Józsefről és Határ Győzőről, Faludy Györgyről és Tózsér Árpádról, Nemes Nagy Ágnesről, Gál Sándorról és Beney Zsuzsáról, Tolnai Ottóról és Rakovszky Zsuzsáról, Markó Béláról és Ladik Katalinról, Rába Györgyről és Imre Flóráról, a párizsi Maprar Műhely munkatársairól, Kemenes Géfin Lászlóról és Tűz Tamásról. És még kikről! A Tokaji írótábor az egyik fontos lépcső lehet annak érdekében, hogy egyszer, talán nem is sokára, hiteles tudásunk legyen lírai közelmúltunkról. Hiteltelen vateszek - leértékelődött szerepek Fecske Csaba \ A költő abnormálisán eltúlzott jelentősége, kitüntetett szerepe a XX. században kimondottan kelet-európai jelenség, csak itt működtek, csak itt kellett, hogy működjenek használni tudó és akaró költők. Ennek oka az volt, hogy a térség országai elmaradtak a civilizációs fejlődésben. A fejlett, illetve a megfelelő civilizációs szinten- lévő országokban a költészet egy művészeti ág a többi között, a költő sem több, mint esztétikai értékeket létrehozó egyén, és nem az igazság egyedüli letéteményese. A század utolsó negyedére a költő vátesz szerepe, amit már Ady is terhesnek érzett, időszerűtlenné vált a gazdasági fejlődés és a politikai változások következtében. 1983-ban meghalt Illyés Gyula, aki alighanem az utolsó olyan nagy költőnk volt, aki még használni tudott, bár ő is inkább prózai írásaival, mint verseivel. „A költő területe a valóság, feladata a gyakorlati segítés” - vallotta. Egész életműve ennek szolgálatában állt. Halálával roppant űr támadt a magyar irodalomban - és nem csupán az irodalomban —, ez az űr persze nemcsak a személyiség hiányát, hanem a gyakorlati költő szerepének ellehetetlenülését is jelentette. Immár megkérdőjeleződik a magyar irodalomban a romantika óta tartó költői szemlélet: hinni a szavak gyakorlati szerepében, abban, hogy a költészet képes helyreállítani a világ megbomlott rendjét. Hiteltelenné válik a költő, aki az egykori próféták módjára kinyilatkoztat, aki azt hiszi: az általa képviselt érték a morál a lezüllött világban. Vége felé jár az idő, amikor az etika az egyik legfőbb esztétikumképző elem, amikor a mű dekódolása maga az esztétikai élmény. E nyilvánvaló tendenciák ellenére történtek kísérletek a vátesz szerep megvalósítására, az Illyés után támadt űr betöltésére, példa erre Csoóri akkoriban kiteljesedő költészete, aktivizálódó közéletisége, amely tevékenység aztán kikezdi a költői személyiséget is. Csoóri egyébként nem tudta - nem akarta? — műveibe integrálni az iróniát. A költői pozíció tehát átfúnkcionalizáló- dott, a világot megváltoztatni akaró szándék szembefordulássá, esetleg felül- és kívülállássá változott, végül szűk közvetítői szerepre korlátozódott. Ez művészi értelemben korántsem ártott költészetünknek, mert áttételesebbé, szenzibilisebbé vált. A költőnek többé nem lehet illúziója afelől, hogy kedvezően és egyáltalán, befolyásolhatja a társadalmi folyamatokat. A legtöbb, amit megtehet: figyelni a világmindenséget, az „Egész”-t, amit önmagán átszűrve, mint lényegest felmutathat. Mint médium átadhatja az általa hitelesített „üzenetet”. Ilyen, a közvélekedés által elfogadott hiteles alkotó, integer személyiség Weöres és Pilinszky, az évtized nagy halottai. A kor hi- átusát növelte Kálnoky László és Erdély Miklós halála. Kálnoky költészete öreg korában teljesedett ki igazán, ekkor jelennek meg az irónia-önirónia éltető nedveiből táplálkozó remek verseskötetei. Ekkor emelkedik nagy költőink sorába, amit az irodalmi közvélemény mintha nem igazán érzékelt volna. Kálnoky iróniája markánsan különbözik a Tandoriétól, a Petiiétől, legfőbb jellemzője a humor. Erdély költői munkássága életében kevéssé volt ismert, csupán a párizsi Magyar Műhely ad teret verseinek a többi nonkonformista marginalizálódott experimentalis- ta alkotóval együtt.Erdély kora meghatározó egyénisége volt, költő, képzőművész, filmes, teoretikus, de mint költő, csak mostanában kezd nyilvánvalóvá válni jelentősége. A totális társadalmakban, így nálunk is, leginkább a személyiség integritása volt veszélyben. A társadalmi megbízatást teljesíteni akaró költő észre sem vette, s máris kultúrpolitikai célok kiszolgálója lett. Ezt használta ki a nagy cselszövő, a luciferi Aczél György. Etikus tartást leginkább azoknál tapasztalunk, akik körön kívül maradtak, akik szembefordultak a hatalommal, kitértek az elvárások elől. A nonkon- formizmus lett az integritás megőrzésének - egyik? - egyedül (?) lehetséges módja. A közéleti költő fogalma degradálódott, az irodalom világában nagyobb megbecsülésnek örvend a kísérletező költő, áld senkitől sem befolyásolva a saját autonóm világát építi. Tandori Dezső a felül-, illetve a kívülállás pozíciójából szemlélődik. Ezoterikus, experimentális költészetének középpontjában az integer személyiség áll, mely bensőséges viszonyban van a valósággal, kivonul a de- humanizálódott társadalomból, hogy megőrizhesse humán értéktudatát. Magánmítoszt teremt. Világát madarakkal, mackókkal népesíti be, ahol a szeretet, az együttérzés uralkodik. Tandori számára a költészet játékos, ironikus felülemelkedés a bemocs- kolódott élettényeken. E korszak költészetének jellemző sajátossága az irónia és talán a gondolatiság térnyerése. Az irónia már az ötvenes éveket követően megjelenik irodalmunkban, jobbára látens módon, mint talajvíz rejtőzik a költészet mélyrétegeiben, a nyolcvanas években erősödik a líra játékos-ironikus jellege, például Petri György (és Orbán Ottó, Várady Szabolcs, Parti Nagy Lajos, Kukorelly Éndre) költészetében önálló jelentéshordozó elemmé válik. A nyolcvanas években a látszólagos kedvező folyamatok ellenére mélyül a válság,3 rendszer alapjaiban megrendül, az irodalom politikai jellege megkérdőjeleződik. A költészet kivonul, felülemelkedik, elefánt" csonttoronyba húzódik vissza, egyre kevésbé ártja magát a dolgokba, vagy ha igen, el- sekélyesedik, hiteltelenné válik. Szabályt erősítő kivétel Petri György költészete. Petri példája bizonyítja, hogy így is, ennyire belemerülve is lehet érvényes, értékadó költészetet teremteni. Petri egyébiránt tradicionális költő. Iróniája sötét és keserű, szatirikus. A korszellemet, közvetlen világunk lényeges emberi tapasztalatait magas esztétikai szinten képes kifejezni. Intellektuális költő, költészete mégis érzéki, legfontosabb költői eszköze ugyanis a kép. Költészete ugyanakkor gondolati, filozofikus természetű. A nyolcvanas évekre többé-kevésbé nyilvánvalóvá vált annak a felfogásnak a tarthatatlansága, amely szerint a lírától idegen a filozófia, a gondolatiság, lévén az érzelmeknek a kifejeződése. Holott a magyar líra filozófiai jellege nyilvánvaló, elég csak Babits, József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres, Pilinszky költészetére gondolni. Az ő nyomdokaikon megjelennek a jelenkor nagyformátumú költészetet teremtő alkotói: Orbán Ottó, Tandori, Petri, Rakovszky, Várady és a színrelépő mind fiatalabb tehetségek. A lírai alapok változása és a költői személyiség problematikája kapcsán írta Petri- „A József Attila-i ^hagyomány közvetlenül nem folytatható. O volt az utolsó, akinek még sikerülhetett a lírai alapok egyszerűségének megőrzésével, a személyesség maximális intenzitásával nagy költészetet teremteni.” Nagy László még kísérletet tett rá... S a magyar líra ablakán is bekopogtatott a posztmodern.
