Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-13 / 190. szám

Augusztus 13., Szombat —írótábor ^ ........... . . ..................................... ÉM-hétvége V K i szólít minket? - hallatszik a kérdés Finta Éva All az árva kisebbségi a kerítés mögött és várja, hogy szólítsák. Hogy a „jelen!” végre kimondható lenne. Ám ez igen komplikált. Akinek nincs neve, azt nem lehet nevén szó­lítani. A „te muszka Pista”, „te tót Miska”, „te román Józsi” kissé általános. Nem érzi magára vonatkozónak a szólított. El is enge­di a füle mellett, csak sóvár pillantása jelzi: őt még nem illették nevén. O még a kerítés túlsó oldalán álldogál. .Álldiga és várdiga” - Nemes Nagy Ágnes nyelvén. A kárpátaljai magyar irodalomról kelle­ne szólnom, de úgy érzem, a darázsfészek, amibe nyúlok, „többcsaládos”. Mintha mindnyájan ott szoronganánk a palánk fa­lán az animálódó valóság közös eszmeiségé­ben mi, „kisebbségi magyarok”. Bár jut eszembe: ez is túlhaladott kifejezés. Manap­ság határon túl élő etnikumokat illik emlí­teni. Van némi igazságalapja: magyarból már külföldön él a több. Csak az elrendező közös megegyezés volna még hátra, mely­nek értelmében tudatosan letennénk a ga­rast mi „etnikumok” az értékrendek illendő gatyába rázása terén. Mert ha már annyi­an vagyunk, alakíthatnánk egy magas lét­számú káeftét, melyben magad uram, ha bí- rád nincs... És akkor rajta: mondassanak ki a hiába várt igazságok, a mélyre ásott pana­szok, a csaknem álszentségig visszahő­költ önérzetek. De a „ki szólít minket”- ér­zékenysége még visszatántorít. Valamiért váijuk a hívást. Talán, mert „kívül” va­gyunk. És ez mégiscsak kisebbségi, már csaknem „kisebbrendűségi” állapot. Igaz, hogy Bécsben, Oslóban, Párizsban, Mün­chenben nem. Csak keletebbre. És ahogy közeledünk a felkelő nap irányához, egyre inkább. A kárpátaljai magyar irodalom talán a legekletánsabb példa e példázatra. Talán mert a legkisebb „kívül maradt” közösség, s mert a leginkább magára maradt egy olyan hatalmas birodalom perifériájaként, mint a volt Szovjetunió. Bár ez a periféria annak idején elegáns küszöbe volt Európának, de hol van már a tavalyi hó? Azóta ez a küszöb: átjáróház, folyosó, alagút, melynek túlsó fe­lén a boldog halandó megláthatja a napot: a Kelet Nyugatot, Ázsia Európát. De ez még csak a fizikai lét, a metafizikai tüdő ettől még ólmot sem szippantott. A felsőbbrendű egzisztencia, a szellemi terüljasztalkám még odébb van. Be kell látnunk: amíg ki nem pusztul ez a generáció, nem lesz ember, aki az írott szó világában mérlegre dobja a dolgokat. A sza­pora várakozás, miszerint majd Magyaror­szágról útra kel egy égi hang és igazságot hirdet ez ügyben is, már eleve késésben van. A Görömbei András szándéka, igyeke­zete, miszerint napjaink kisebbségi irodal­mában kezünkbe adja Ariadné fonalát, leg­alább olyan hiábavaló és terméketlen, mint a plátói szerelem. Megértem öt: belülről kí­vül van azon, amit meg szeretne érinteni. És nem sok alkalma adódott az elmúlt tíz esztendőben, hogy abba az üstbe belekóstol­jon, ahol a matériák fortyogtak, tekintve, hogy csak a határok légiesültek, a dolgok nem. A kultúra ide-odaáramlása messze­menően nehézkesebben zajlik, mint a nyo­mon! Brezsnyev-korszakban, amikor még volt a feladatban kihívás: átjutni, megsze­rezni, elolvasni... És Kárpátalján is megsza­porodott a betű, talán a csernobili hatás kö­vetkeztében némi mutánsok is adódtak, és nem csak csótányügyben. Magam is ámu­latba esem a Pánsíp borítójának szétter­pesztett combjain vagy az elsőkötetes Csóka György magas kvalitású és lassan végtelen számú falloszain. Mert odahaza veszettül tombol a szexuális robbanás - szóban, kép­ben elbeszélve. A népszaporulattal nem tu­dom mi a helyzet, de egyébként az ildomos- ság mindhét fátyla lelebben a leányzóról, marad, ami mögötte lenni szokott. Nem volt ez mindig így, mondanák a bennfentesek. Úgy tíz éve igen megcenzú­rázták még a boldogtalanságunkat is, csa­ládtagjaink halálával gyászba esni pesszi­mista dekadenciának minősült. Operettor­szág voltunk. A tizenkét gyermekes proli­család legalább két-három sarja Hruscsov és Brezsnyev elvtársakat mondhatta ke­resztapjának. És vezéreink nem tiltakoz­tak. Kézenfekvő volt ezt a rokonságot meg­hálálni. Azt mondja Szabó dőld, aki a féljem, hogy egyet se búsuljak. Annyi önmegtartóz­tatás után várható ez a tobzódás lekopott iz­musokban, divatjamúlt hangdöcögtetések- ben, ezredvégi dekadenciákban. És neki van igaza. Valamint: hogy a genetika nem varázsdoboz, onnan csak az jön ki, amit be­letettünk. És nem vagyunk valami számo­sán. Idő kell a minőségnek borban is. S ha valami jó, az túléli a gyalázatot. Amit rá­kentek. Csak az évtizedek. Tehát a „ki szólít minket” sóvár várako­zása csak azért marad aktuális, mert nem teszünk ellene. Mert nem szólítjuk - egy­mást. És nem szólítjuk ama nagy magyar esetleg: összmagyar káefté nevében sem. Hát én megalapítom! Ezennel szólítom Bal­ia D. Károlyt, Fodor Gézát, Vári Fábián Lászlót, Nagy Zoltán Mihályt, Bállá Lászlót, Füzesi Magdát, Kőszeghy Élemért, Horváth Sándort, Bartha Gusztávot, Kecskés Bélát, Sütő Kálmánt, hogy csak a népszerűbb hon­fitársaimat említsem. Nos, fiúk (lányok), raj­ta! Csak sorban és tisztességesen. Ki szólíthat bennünket szebben anya­nyelvűnkön, mint mi magunk?... Levél W.G.-hez - avagy töprengés a pályakezdőkről Kedves Barátom, elfigyelem évek óta, ahogy a költők indulnak, a költői „pályán” persze és nem küldhetek bíztató üzenetet Miskolc­ról neked. Utóbbi négy évem szinte minden szabad idejét pályakezdő költőkkel, szemé­lyük és alkotásaik társaságában töltöttem, védtem helyzetüket és (többnyire) ilyen­olyan verseiket, abban a reményben, majd „beérnek”, és jó költők lesznek. A fenébe. Most látom csak, azzal, hogy biztattam őket, több kárt tettem (bennük és az iroda­lomban), mint hasznot. Többségük hamar elhitte magáról, hogy költő, védtelenek let­tek önteltségükkel szemben, ostobaságu­kat, széptevö, világmegváltó szándékukat már nincs ki leszerelje. Költőségüket misztifikálják, tehetségü­ket mímel(tet)ik, udvaroltatnak, dicséretre, csodálatra, elismerésre vágynak, miközben narkomán maszturbációik salakját versnek kiáltják, mit sem tudva a költészetről. Ha- gyomány-álruhások, modemkedő dilettán­sok, akik a helyes írás és általában a mű­veltség hiányában futószalagról el-elkapko- dott, majd dobozolt verseikkel sértődve tá­voznak egy-egy lap szerkesztőségéből, ahonnan a dac az újabb és egyre rosszabb versekre kárhoztató csömörbe hajtja őket. Kinéznek egy újabb példaképet, pepecsked- ve gyártják a mézillatú szóvirágokat, izzad­va váiják, hogy a pályakezdő társ leboruljon lábuk előtt a gyönyörűségtől. Aki nem érti, mit hozott a másik, ez a „nem értem” teszi a legtöbb verset verssé, ahogy a semmit Sem­mivé varázsolgatva hízik a máj, vastagodik a háj. A baj az, hogy ezt nem semmittevés­nek, hanem költői szerepnek tartják. Értetlenséget okozhat, ha most nem je­lentem ki, ez a Miskolc nem egy sznob nép­lavór, vannak a pályakezdők között „kiug­rók”, kevesebb számban persze, mint az in­gadozó tehetségek, és van(nak) az idősebb nemzedék tagjai között, aki(k) már élő mí- tosz(ok). Velük semmi gond, védettségük annál nagyobb, minél kisebb a tehetségük, és ez így van rendjén. Védettségen itt és most a sértódékenységre való hajlamot defi­niálom. Ók ismerik az „akinek nem inge, ne vegye magára” című dallamot. Itt van a rengeteg pályakezdő, városunk­ban legalább ötven, aki költőnek tartja ma­gát, kevesebb váltás inggel, tehát jóval sér- tődékenyebben. Isten ments, hogy szép lel­két megbántsd valamelyiküknek, ők min­dent magukra vesznek, elvégre felelősek a világ sorsáért... Bájolognak, hízelegnek, és kisebbségi érzésük állandóan arra kénysze­ríti őket, hogy versben örökítsék meg a sze­rintük szépet. Jé, látod milyen jó ez a kép?, baromi jó, ahogy építkezik, és milyen gyö­nyörűséges, ahogy „megvizuálom”, közben talán nem szól semmiről, mesterkélt, mo­doros - és mi „szép” tonnában eldünnyögj- ük segítő, szándékú észrevételeinket. Há­nyinger. Ő meg? Hát igen, majd meggondo­lom, ebben igazad van, de a többiben nincs, szerintem jó ez a vers, s te biztosan nem ér­tesz a komolyzenéhez. Nem értek. Áltattam magam, évekig, kedves bará­tom, hogy jót teszek. Most látom csak: el­árasztottuk az irodalmat a pályakezdőkkel, egy-egy jó sorért megbocsátva a hosszabb és rosszabb részekért segítettünk hatszáz ké­tes színvonalú versnek, hogy könyvekben napvilágot lásson, és a napnál is fényeseb­ben ragyogjon, míg ásó, kapa, nagyharang. A fenébe. Es mi haszna volt? Nyolc-tíz em­ber, aki bánni tud tehetségével, és ki is használva azt: fejlődik. Nyolc-tíz ember, aki tehetségén alul már nem alkot, többnyire egyenletesen jók, néhány kiugróval az élen. (Ha igazán őszinte akarok lenni hozzád, kedves barátom, ez a nyolc-tíz ember csak három-négy.) Ennyi. Életkori sajátosság az írás, túl kö­zel van a toll, írni mindenki tud, ki így, ki úgy, és az életkori sajátosság inkább életko­ri, mint sajátosság, tehát ki lehet nőni, mint az epebajt. A fenébe. Hogyan tovább? A költőnek muszáj ma­gasztalnia a költőt, írod. Költőnek tartom magam a legkevésbé, pedig verset írok töb­bet, mint prózát, tudod, az epebaj, a keserű tapasztalatok, mégis érthetetlen, miért a vers? A „nekem” csak olyan: tolakodó-huza- vonó. Tehát a persze. Nos, ez a hangsor épp­úgy erősíti _ saját jelentőségének érzetét, mint a költők, egymás közt a magukét. A perszéről szól a pályakezdők költészete, per- sze-szép, persze hogy döcög, persze hogy egyenetlen,^ csiszolni kell, mentesíteni a közhelyektől, persze-mímtöl, persze-gögtöl. Persze, hogy a fenébe. Tisztelem a tehetséges pályakezdőket, akik valóban komolyan gondolják a szépte­vést, tisztelem a neves írókat, akik már ré­gen túl vannak a pályakezdés nehézségein, és nem felejtik el, hogy a széptevés persze- póza évekig meghatározó lehetett volna, ha annak idején nem találkoznak idősebb, ta­pasztaltabb „támogatójukkal”. Aki tudta, hogy a költészetről költői hangvételben va­lóban nem szabad beszélni, aki tudta, hogy a gyávák gyengesége csupán máz, ami leko­pik, s ha erősödik a tehetség, több váltás ingben tündököl a persze-póz. A fenébe, kedves barátom, miért ez a ha­tásvadászat? Igazad van, csak elhiszem, hogy a tiszta költészetben nincs túl sok köl­tői szó. A végletekig lecsupaszított, leegy­szerűsített lényeg a lényeg, amihez közel igen, de hozzáférkőzni nem. Ami attól ünne­pélyes, hogy inkább gyászba vonul, ahol a fekete nem látszik, csak kitapintható, per­sze. Minden stílus és minden stílustalan- ság, minden éppolyan véletlenszerű, mint amennyire kitervelt. A végtelenben nyitott hermetikum. Ámen. A fenébe. A széptevés, énünk és cselekedeteink részeg harmóniá­jában éppoly nélkülözhetetlen és kifogásol­hatatlan hazugság, mint a másnapos pír, az ájtatos manók persze-póza. Aligha lehet fontosabb feladat a művé­szetben, mint kifejezni magunka, írod, és ez így van, nem is ezzel perelek. Illetve ezzel sem. A vers talán a velős csont, a személyi­ség. A fenébe. Még egy ilyen idétlen hason­latot. Szóval, a massza az lágy, és fogyaszt­ható, ha nem túl zsíros, még finom is lehet, a burok elfed, véd, és ebek harmincadjára kidobott. Van múcsont, amiben nincs masz- sza. Lásd hatszáz rossz vers. Van massza, ami nem elég keményen fedett. Lásd skizof­rénia. Kívül-belül lehet csámcsogni. Ha elfogadjuk, hogy a mai versek nem azonos (típusú?, világnézetű?) emberek bel­terjes kapcsolataiból születtek, máris el le­het felejteni, pályakezdő-e az alkotó vagy sem. Nem szűrődhet be tehát például a nemzedék fogalma. De miért lehetne máris elfelejteni? A fenébe. Na, ott a vers, csak a vers, (még) nem lemondva rákényszerített pózairól, nézzük, mit tud. így: mit tud (?). A pályakezdőktől többnyire kiüresedett, ko­pott, unalmas érzelmeket, a tapasztaltaktól „megszentelt” élményeket nyerhetünk, ami azért ilyen élesen mégsem különböztethető meg. Akkor miért a szócséplés? Míg a domb­oldalról nadrágféken lecsúszó szöveg barok­kos masszává elegyül a pályakezdő tiszta vers-szándékával, addig a tapasztaltabb kolléga talán már kevésbé tolakodóan, és kevésbé széptevően polemizál, még ha szán­déka szerint a vers teremtése nem kimon­dottan szűzies. A szándék a fontos tehát, amely elóhív( hatlja a költői hivatásba vetett hit muszáj-szép, végtelenben nyitott herme- tikumát, amely - már tapasztalattól (is) függetlenül - paradox végességbe zárható. Ha mellőzzük a tényt, hogy a költők saját magukat tették verseik rabjává, elfelejthet­jük a teremtés szándékát: amikor a költő nem önmagát, hanem a verset fejezi ki, mú­csont lesz, ebek ötvenedjére. A költő vagy elismeri tehetségtelenségét, vagy nem. Ä költőnek vagy elismerik a tehetségét, vagy nem. A költő vagy igen, vagy nem. Vagy. Á fenébe. A semmit Semmivé varázsolgatás olyan vonzó, hogy ezért vagy igen, vagy nem? A Költőnek valóban néhány éves pub­likációs „múltja” van csak? Hol találok még egy negyvenes fekete inget, fehér gombok­kal, és hozzá egy rózsaszín bórnyakkendót? Mondjátok már, hogy „beleléptem egy vir­tuális valóságba”! Mondjátok már, hogy a költők nem istenek!, nem félistenek!, egy dupla hamburger, Mozart és a Carmina Bu­raira, persze, akinek mersze, tudja, hogy nem értek a komolyzenéhez. Isten áldjon, kedves barátom, remélem legközelebb verset is küldhetek. Szeretettel ölel: Vass Tibor Miskolc, 1994. augusztus 1-jén Tokaji írótábor A kuratórium tagjai T. Asztalos Ildikó, Csáki Imre, Döbrentei Kornél, Gál Sándor, Hegyi Imre, Hubay Miklós, Koczkás Sándor, Kovács Ferenc- né, Lakatos István, Lengyel Balázs, Máj er János, Mezey Ka­talin, Mészáros Sándor, Petöcz András, Pomogáts Béla elnök, Radnóti Sándor, Sándor András, Sáray László titkár, Serfóző Simon, Székelyhídi Ágoston, Taiján Tamás, Tornai József, Zimonyi Zoltán A tábor programja Augusztus 17., szerda 11.00 Rákóczi-pince: Megnyitó Köszöntőt mond Májer János, Tokaj város polgármeste­re, Pomogáts Béla irodalomtörténész, a kuratórium el­nöke, és Kovács Tibor, a Tokaj Hétszóló Rt. vezérigaz­gatója. „Tokaj és a másságok” - előadó Székelyhídi Ágoston szóvivő. Közreműködik Kulcsár Imre színmű­vész (Miskolc) 12.30 Ebéd 14.00 A kollégium udvarán: Másfél értized magyar költésze­te - Érzület, eszme, mesterség című tanácskozás kez­dete Előadók: Ferencz Győző, Márkus Béla, Petőcz András, Kántor Lajos, Bányai János. Lakatos István és Kukorelly Endre műhelyvallomása Számítógép bemutató, tájékoztató (Apple-Mclntos) 18.30 Vacsora 20.00 A kollégium társalgója, az ebédlő és udvar: Tokaji esték (alternatív programok, beszélgetés, borozás) Mezey István: Kopasz-hegy Augusztus 18., csütörtök 8.00 Reggeli 9.00 A kollégium udvarán: Másfél évtized magyar költésze­te - Érzület, eszme, mesterség című tanácskozás foly­tatása Előadók: Keresztúry Tibor, Tóth László, Balia D. Ká­roly, Monoszlóy Dezső. Papp Tibor és Tózsér Árpád múhelyvallomása 12.30 Ebéd 14.00 A délelőtti tanácskozás és vita folytatása: Döbrentei Kornél és Tamás Menyhért múhelyvallomása 16.00 Szabadfórum az irodalom helyzetéről 18.00 Városháza pódiumterme: Szlovákiai költők estje -Köz­reműködik Kövesdi Mária és Pólós Árpád színművész (Kassa). Műsorvezető-szerkesztő Jónás Zoltán előadó­művész 19.00 Vacsora 20.30 A Kollégium társalgója, az ebédlő és udvar: Tokaji es­ték (alternatív programok, beszélgetés, borozás) Augusztus 19., péntek 8.00 Reggeli 9.00 A kollégium udvarán: Másfél értized magyar költésze­te - Érzület, eszme, mesterség című tanácskozás vitá­ja, záró szakasza Összefoglaló és sajtótájékoztató 10.00 A kollégium előtti téren: Gróf Széchenyi István szobrá­nak avató ünnepsége Alkotóművész Veres Gyula Alpár erdélyi szobrász Beszédet mond Szabó György országgyűlési képviselő, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés elnöke. Közreműködik M. Szilágyi Lajos színművész (Miskolc) 11.00 A kollégium ebédlőjében: fogadás Hubay Miklós elnök tájékoztatója a Magyar PEN Club Illyés Gyula-díjáról Hupuczi László (Cívis Rt.) elnök-vezérigazgató köszön­tője Táborzárás Az írótábor helyszíne Gróf Széchenyi István Középiskolai Kollégium, Tokaj, Bajcsy-Zsilinszky u. 15-17. Levélcím: 3911 Tokaj, Pf. 48. Telefon: (47) 352-355,352-353.- érzület, eszme, mesterség...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents