Észak-Magyarország, 1994. június (50. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-04 / 130. szám

II ÉM-hétvége ÉM-emlékezés Június 4., Szombat Választás után Gyarmati Béla A villamos diósgyőri végállomásáig utazgatva-miként hajdan Karinthy nézte az elsiető cégtáblákat-újra és új­ra megszemlélem, elolvasom a falfirkákat. Már kívülről tudom valamennyit. íme: >yAz MDF-re szavaztál, mun­ka nélkül maradtál.” Aztán: „Cigánymentes övezetet!” Valaki pedig a történelmi Magyarország térképábráját próbálta fölfújni a falra, (kevésbé sikerült) ami alatt ez olvasható: „Mindent vissza!” A Magyar Szocialista. Párt választási jelmondatának két szava közé a lelemény be­szúrt egy kifejezést, smost így olvasható:„MSZP-A meg­bízható ÁVOS megoldás.” Mi minden kavarog itt a szívekben, agyakban - morfon­dírozom, miközben zötyög velem a villamos a zölden élő, viruló diósgyőri kiskertek között. Hát most vége a tépelődésnek. Május 28-án - még a reg­geli órákban - bedobtam a szavazócédulát, s leültem a géphez. A választási eredmények persze később jönnek; majd délután meg este, de igazából csak holnap tudunk meg mindent. Nem várok holnapig! A legfontosabbat már úgyis tudom: végére értünk valaminek. A demokrácia próbafutamá­nak első szakasza lezárult. Talán másként is lehetett vol­na... Persze, persze! Utólag mindig okos az ember. Meny­nyi mindennel nem számoltunk négy esztendővel ezelőtt! Például a négy, a hat, a nyolc évtizedes beidegzettséggel. A társadalmi reflexekkel. Az öreg cserkészek előkeresték a szekrény mélyéről naftalinszagúkalapjukat,árvalány- hajat tűztek mellé, s olyan peckesen lépegettek, mintha most jöttek volna a jamboriról. Hogy közben volt egy vi­lágháború, s átéltük azt a negyven évet is? Az ember idő­közben járt a Holdon, hogy mást ne mondjak. De nem­csak a technikai civilizációról van itt szó, (amit nem is neveznék igazán fejlődésnek) hanem a különböző eszme- rendszerek változásáról is. Az öreg cserkészek nem vet­ték észre, hogy milyen megújulások következtek be a ka­tolikus egyházban, s nyilván azt sem, hogy az egyik leg­korszerűbben gondolkodó európai politikus Habsburg Ottó - a volt trónörökös -, akit kisgyermekként még Fe­renc József vont az ölébe. Öreg cserkészek... Talán nem kell magyaráznom, hogy nemcsak a tényleges cserkészekről van szó. Sőt talán ró­luk van szó legkevésbé. A kortévesztőkről beszélek, akik idejétmúlt elvekkel, gesztusokkal és retorikával kezdtek regnálni. S még azt is elhitték, hogy Isten kegyelméből. A gőg, afelfuvalkodottság régi magyar átok. Talán azért is van annyi szinonimája ennek a két kifejezésnek. Gon­doljunk az elmúlt négy év politikai gesztusaira, mennyi fennhéjázás, micsoda pöffeszkedés, pökhendiség, rátar- tiság, arrogancia... És ami a legveszélyesebb: az elbiza­kodottság, az önteltség. Mindez most el kell, hogy tűnjön az arcokról, s az öntelt mosolyú arcok nyilván eltűnnek majd a képernyőről. Köz- szolgálati televízió? Az is!De elsősorban: a köz szolgála­tának élő emberek kellenek! És ne tessék elfeledni: ma már nincsenek - a régi értelemben vett - stallumok és nincs hitbizomány sem! Fölösleges ezt mondanom? Magam is így véltem vala­mivel korábban, mert javíthatatlan derűlátó vagyok. S akkor ezzel lep meg valaki: Képzeld, nálunk már többen előkeresték a régi tagkönyvüket. Kiderült, hogy ez nem vicc. De hát ne csodálkozzunk; az öreg bolsik anakroniz­musa éppen annyira nyilvánvaló, mint az öreg cserké­szeké. De hát kedves elv társak és kedves uraim, a mai Magyar- országon már nem érvényesek sem a régi tagkönyvek, séma kutyabőrök. Múzeumba velük!És nem érvényesek sem a szocialista süketelések, se a nép-nemzeti dumák. Szemétdombra velük! (Különben mindenki azt énekel, amit akar, s viselhet vitézkötéses dolmányt, vagy ove- rallt.) Egyszóval nem azért mentünk el szavazni, hogy a rosz- szat, újabb másféle rossz, az ostobaságot másféle ostoba­ság váltsa föl. Nem azért mentünk el szavaznirhogy va­lamit is visszarendezzünk, hogy visszaforgassuk az idő, a történelem kerekét. Azért mentünk el, mert egy demok­ratikus Magyarországot akarunk-ahol felnőttként, pol­gárként tisztelnek bennünket. Ahol se újsütetű magyar uraknak, se bunkó bolsiknak nem kell gazsulálnunk. Öreg barátom szkeptikus. Nézzük a választási plakáto­kat, s ő csóválja a fejét: megint jönnek... - Mi bajod ve­lük? -kérdezem. A válasz: Velük a csúcsemberekkel sem­mi, de a hátuk mögött ott állnak azok, akik tehetségben kicsik, de a hatalomban majd nagyok akarnak lenni. Azt gondolom, ez valódi veszély. Mindig is az volt, s tán mindig az marad. Mert a párthíveket meg kell jutalmaz­ni. S hol a biztosíték, hogy a kampánymenedzserek jó közszolgálati emberek lesznek majd. Hisz itt is ott is más­féle készségek, képességek kellenek. Valamely párt vezér­szónoka nem biztos, hogy jó miniszter lesz. tja, hogy a szakemberek... persze a szakemberek! Hát jöjjenek csak. De akiket eddig is szakemberekként tartot­tunk számon, azért azok csak maradjanak a helyükön. És ugye a római, berlini, londoni, prágai stb. követsé­günkre olyanok kerülnek, akik tudnak olaszul, németül, angolul, csehül beszélni, nem pedig a miniszterelnök, a külügyminiszter, a pártvezér rokonai... És ugye a Nem­zeti Színház, a Rádió, a Televízió élére... Nem folytatom. De azért mikor majd összeülnek a pártok - egy működő­képes koalíció reményében -akkor talán nem ártana fel­idézni Esterházy Péter szövegét. Hogy aszongya, hogy: „Ha toliam hegyére piros-fehér zöld pántlikát kötök, av­val ugyanúgy nem lehet írni, mintha sarlós-kalapács volna ott vagy sábeszdekli.” En mindenesetre ehhez tartom magam... Örömet hirdetett a szegényeknek Elment egy nagy ember. Mily talányos ez, hogy miközben érte jött- Szent Ferenc szavaival- a Halál Nővér, s elvitte őt oda föl a Mennyek Urához, ugyanakkor teste hazatért, visszatért örök pihenőre oda, hol fogant, hol született, hol ráeszmélt a világra. Minap itt, Miskolcon csendben, a hívek és a paptársak végső búcsújával kísérve eltemették a Minorita templom kriptájában a szerény minoritát: Páter Dr. Rákos Balázs Rajmundot. Hajdú Imre Elment egy nagy ember. A nagy - itt és most — nem méretbeli mérték. Hisz apró volt ő a test méretét illetően. Am ott belül mérhetetlen nagy értékeket hordozott. Mindenekelőtt a hi­téért csodáltam, mely nála oly sok nagyszerű emberi érték fog­lalata volt. A szolgálni tudásé, a szerénységé, az emberségé. Cso­da? A bibliai mottója ez volt: „Az Úr lelke énrajtam. Fölkent, hogy örömet hirdessek a szegé­nyeknek és meggyógyítsam az összetört szívüket”. (Lukács 4.18) , A legnagyobb Úr szolgálatában embertársait szolgálta. Tudós ember volt, ugyanakkor aszké­ta. Mint példaképe P. Kelemen Didák, ő is küldetésnek tartotta e földi létet. Hol vezetni, nevelni kell az embert szóval, tettel, hit­tel. Felkészíteni a következő, a végső állomásra. Elment egy nagy ember. Mily talányos ez, hogy miközben érte jött - Szent Ferenc szavaival - a Halál Nővér, s elvitte őt oda föl a Mennyek Urához, ugyanak­kor teste hazatért, visszatért örök pihenőre oda, hol fogant, hol született, hol ráeszmélt a vi­lágra. Minap itt, Miskolcon csendben, a hívek és a paptár­sak végső búcsújával kísérve el­temették a Minorita templom kriptájában a szerény minori­tát: Páter Dr. Rákos Balázs Raj­mundot. * A kapcsolatunk tíz esztendővel ezelőtt kezdődött. Kelemen Di- dákról, Miskolc nagy apostolá­ról írott helytörténeti írásomra díszes levélcsomagot hozott a Vatikánvárosból a posta. Benne a köszönő szóval, hogy ő, a Vati­kán magyar gyóntatója, Kele­men Didák boldoggá avatási pe­rének törhetetlen ügyvivője há­lás minden ismeretterjesztő publikációért, amely szerzetes- társ elődjének hitét, munkássá­gát propagálja. S ettől kezdve jöttek Tőle a levelek, az üdvözlő, a ki nem érdemelt, inkább előle­gezett dicséretek. Atyám, de nagy szíved volt! S csordultig te­le szeretettel! Nézzék ezt a képet! Ez ő! 1990 őszén készült 79 esztendős ko­rában, már idehaza, a székesfe­hérvári nyugdíjas papi otthon­ban. Túl egy nagy emberi meg­próbáltatáson, egy agytrombózi­son. Más végképp elgyengül ek­kor, más végleg feladja. O nem! Erőfeszítése csodálni való volt. A fényképét egy az idő tájt írt le­velében küldte, s például ezeket írta: „Mivel a római dikaszteriális rendelkezések értelmében 76. életévemben mint apostoli péni- tenciárius a vatikáni Szent Pé­ter bazilikában már nem foly­tathattam szentszéki szolgála­tomat, 1986 nyarán 42 évi kül­földi tartózkodás után, mint mindig magyar állampolgár ha­zatértem. Óbudán segédlelkész- kedtem 1988 szeptember köze­péig, amikor a lakásomon agy­trombózis ért. Kórházba kerül­tem, de Kelemen Didák égi köz­benjárására és Isten kegyelmé­ből lábra álltam, és azon év ok­tóberétől akkori kívánságom szerint a székesfehérvári Papi Otthon lakója lettem. Kapcso­latban állok a Rend római curiá- jával, mint ahogy a magyar mi­norita rendtartomány jelenlegi főnökével P. Tóth Alajossal és a többi kedves rendi testvérével. Egészségi állapotom a körülmé­nyekhez képest elég jónak mondható; bot nélkül járok; de a bal kezem mérsékelt mozgássé- rültsége miatt gépelni nem tu­dok. Sajnos a beszélőképessé­gem hibás; a hadarási hajlamot szigorúan szabályoznom kelle­ne, ami éneklés közben könnyen elérhető... Nézem ezt a képet. Atyám, régó­ta nézlek. Atyám, ott s akkor mire gondoltál? Szülővárosodra Miskolcra, hol 1911-ben a Rózsa utcában megláttad a napvilá­got? A szülőházra, amit a Szent- péteri lakótelep létesítésekor szanáltak? A minorita temp­lomra, ahová gyerekként mi- nisztrálni jártól? A Fráter György Katolikus Gimnázium­ra, ahol érettségiztél, s ahol megérlelődött benned a ferences papi hivatás? Atyám, de gazdag is volt a Te életutad! A nyírbátori újoncév, a román kézen lévő Nagybányán szerzett filozófiai-bölcseleti ta­nulmányok, az egri érseki hittu­dományi akadémián tovább bő­vített ismeretek, az 1933-ban tett örök fogadalma a szerzetesi életnek, a pappá szentelésed, a szegedi kápláni munkád, s újabb egyetemi tanulmányod - mind-mind egy gazdag szelete ennek. Miként tanári munkád Egerben, Nyírbátorban, s egy­kori iskoládban Miskolcon, a Fráter György Gimnáziumban is az. A háború után pedig 42 év külszolgálat, előbb Németor­szágban, majd Olaszországban és a Vatikánban. Atyám, de gazdag is volt a Te életutad! Missziód, Kelemen Di­dák életének, munkásságának kutatása, az ebben elért ered­ményeid bő terjedelmű, külön cikket érdemelne! Miként köny­veid, publikációid felsorolása, elemzése is! Atyám, életed a példa, munkás­ságod a maradandóság! Nehéz hát elköszönni Tőled, hisz azt éreztük, talán ezért szerettünk igazán, mert egyenlő voltál em­bertársaiddal, velünk. Holott — most már tudom - sokkal több voltál tőlünk. Tudom, te szerény vagy, ezért így mondom: első voltál az egyenlők között. * P. Rákos B. Rajmund 83 éves korában a ferencesek nagy ün­nepén, pünkösdvasárnap adta vissza lelkét a Teremtőjének. Temetésekor, Miskolcon P. Tóth Alajos minorita tartományfőnök többek között a következő sza­vakkal búcsúzott tőle: „Most már odafentről szemléli a mi fáj­dalmas búcsúzásunkat. Érde­mekben gazdag élet után áll. Minden bizonnyal megállta he­lyét az Úr ítélőszéke előtt. De azért imádkozzunk érte, hogy Isten minden vétkét megbocsát­va és elégtételét elengedve, ajándékozza meg azzal a dicső­séggel, melyben égi barátját, Kelemen Didákot már részesí­tette. Mi pedig őrizzük meg em­lékét! Amilyen alacsonytermetű kis ember volt, buzgósága szel­lemileg és lelkileg annál maga­sabbra emelte. Munkás élete, lankadatlan buzgósága példa­képül szolgálhat a fiatalabb pa­pi és szerzetesi nemzedéknek. Elválásunk tőle csak ideiglenes, mert reméljük, hogy találko­zunk vele odaát és a boldog fel­támadásban.” Amen. Szent Klára: neve tiszta fény és ragyogás Dr. Csonkaréti Károly Születésének 800. évfordulójára emlékezve Szent Klára-évet hir­detett a katolikus egyház. Ebből az alkalomból közöljük a renda­lapító élet-történetéről szóló írást. Itália Assisi nevű városkájában Pietro di Bemardone úrnak jól menő posztókereskedése volt, akinek a francia eredetű nemes Pica asszony 1182-ben fiút szült. Bár a gyermek a kereszt- ségben János nevet kapott, francia összeköttetéseire büsz­ke apja becézve „kis franciá­nak”, azaz Francescónak nevez- gette. A fiú felserdülve katoná­nak állt, de a Perugia elleni há­borúban fogságba esett, súlyo­san megbetegedett, és majd egy éven át viaskodott a halállal. Felépülve, bűneit siratva veze­kelni kezdett, koldusgúnyát öl­tött, és az önkéntes szegénység jegyében megkezdte Isten szere- tetét hirdető életét. Csakhamar számos követője akadt, megala­pította azt a kolduló barátok rendjének nevezett szerzetet, amelyet alapítójáról, az 1228- ban szentté avatott Assisi Fe­rencről Ferencrendnek nevez­nek. Ugyanezekben az időkben élt Assisiben az előkelő Sciffi gróf is a családjával. S amikor megszületett 1193-ban első leá­nya - kereken nyolcszáz eszten­deje -, annak a keresztségben a Klára nevet adta, amely tiszta fényt és ragyogást jelent. A szü­lők előkelő társadalmi állásuk­nak megfelelően a lehető legki­válóbb nevelésben részesítették, hogy majdan kiházasítva to­vább emeljék a család fényét és tekintélyét. Csakhogy a lassacskán eladó­sorba kerülő szép grófkisasz- szony is tudomást szerzett a posztókereskedő fiúnak, az ak­kor már mindenki által Ferenc­nek nevezett ifjúnak a tanításá­ról, életmódjáról, ami a kis Klá­ra fogékony lelkére olyan nagy hatással volt, hogy elhatározta, követni fogja Ferencet a szent életben és szegénységben. Ezért 18 éves korában elhagyta a pompás szülői palotát. Szülei minden kétségbeesett el­lenzése és tiltakozása ellenére (Szent) Ferenc útmutatásai alapján Assisi mellett a bencés­apácák San Paolo kolostorában új életet kezdett. Klára 1212- ben átköltözött az Assisi közelé­ben fekvő San Damiano kolos­torba, ahol Szent Ferenc példá­jára és segítségével új női szer­zetesrendet alapított, a róla el­nevezett Klarisszákat, amelyet Assisi Szent Ferenc második rendjének, vagy a S. Damiano kolostorról Damjanitáknak is neveztek. Szabályzatukat Ugo- lino ostiai bíboros készítette el, amelyet némileg módosítva IV. Ince pápa erősített meg Klára halálának évében, 1253-ban. Ezt a szigorú szegénységre, kla- uzúrára (a kolostoroknak a kül­világtól elzárt része) és örökös hallgatásra kötelező szabályt IV. Orbán pápa 1263-ban vala­melyest enyhítette. Klárát ha­marosan Ágnes húga, majd any­ja is követte a zárdában. A szer­zet csakhamar igen népszerűvé vált Európában. 1226 körül a rendalapító Klára megbetegedett, s ez a kór hu­szonkét éven keresztül, haláláig kínozta. Testét a tiszteletére épült San Chiara templomban őrzik Assisiben. Halála után két évvel IV. Sándor pápa szentté avatta. Magyarországon már a XIII. században megjelentek a klarisszák. Először 1240-ben, Nagyszombatban telepedtek le, ahol IV. Béla templomot és rendházat emeltetett számuk­ra. A pozsonyi rendház 1297- ben épült. Az óbudai zárdájukat Nagy Lajos király anyja, Erzsé­bet alapította 1346-ban, és sok kiváltságot eszközölt ki szá­mukra. A zágrábi klarisszák kö­zé lépett be Zrínyi Péter egyik leánya is. Szent Klára rendje hazánkban fontos hivatást töltött be a nőne­velés, a szegények segélyezése és a társadalmi kiegyenlítődés terén. Kolostoraikban nevelked­tek ugyanis a legelőkelőbb főúri saijakon kívül a köznemesek le­ányai, nádorok és bánok gyer­mekei mellett a polgárok gyer­mekei is, mindaddig, amíg II. József, a kalapos király 1782- ben fel nem számolta a rendet.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents