Észak-Magyarország, 1994. június (50. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-02 / 128. szám

1994» Túnius 2., Csütörtök

Regélő

ÉSZAKIM AGYARORSZÁG 13

Két évtized zöld-fehér mezben

Hajdú Imre

A szikár, sovány embereken kevésbé fog az idő. Koruk jobban palástolható, az alkat mintegy „konzerválja” a hajdani fiatalságot. Persze az ő esetében - hogy nem néz ki öregnek, pedig már 69 éves - más is segített. A sport mindenképpen! S ezzel szorosan összefüggve a sportszerű életmód is. Inni - mint mondja - mindig csak málnaszörpöt ivott, cigaretta pedig soha nem volt a szájában.

Én ahogy visszaemlékezem rá - nagyon sok mérkőzését láttam a Kubikban - úgy jelenik meg előttem, mint a sportszerűség mintaképe. Finom, elegáns futballt játszott. Nem volt alattomos, nem volt durva. Még csak a - nem pejoratív - darálós stílus sem volt a jellemzője. Sem a tankszerű törtetés!

Volt abban valamiféle légies könnyedség, önfeledt játékosság amit csinált. És egy - ma oly ritka - istenáldotta gólérzékenység jellemezte, amiért oly szeretett, értékes kincse volt ő hosszú éveken át a Miskolci Vasutas Sport Clubnak. Egészen pontosan két évtizedig.

Más egyesületben nem is játszott, ezért számomra ő egy másik vonatkozásban is mintakép. A klubhűség mintaképe Fekete

I. Lászlóról van szó, avagy ahogy őt ismerték a szurkolók Fekete Laciról. Az a római I. csak afféle megkülönböztetés volt a nevében. Az öccse Pityu, áld ugyancsak ragyogó labdarú-Ha újrakezdeném, akkor is a vasút és az MVSC!

□ Miért van ez? Miért ez a szegénység önmagával szemben?

• Nem szerénység ez, inkább tisztelgés az előtt az ember előtt áld sok mindenre példa volt. A futball szeretetére, a klubhűségre, a szerénységre és az alázatra. Hányszor elküldték, illetve mást hoztak helyette, híresebi} edzőket! Aztán ha baj volt akkor mindig visszahívták. Amire én képtelen lettem volna, ő mindig visszajött a hívó szóra, feledte a korábbi megbántást. Nála az MVSC egyet jelentett a szolgálattal.

gó volt, ő szerepelt Fekete II. néven ä sporttudósításokban.

Az akkor Hejőcsabához tartozó Martintelepen született 1925. május 18-áp. A Franklin utca 3. szám alatt. Négyen voltak testvérek, három fiú, egy lány. Közülük ók ketten - Laci és Pityu - lettek futballisták.

® Ott a Martintelepen, gyerekként a foci volt mindenünk - meséli a hajdanvolt gyermekkort, azokat a rongylabdás éveket. - Onnan kerültem fel az MVSC törpe csapatába, amelynek Sztrányai Józsi bácsi volt az edzője. De kiváló ember volt! Szó szerint termelte a tehetségeket a martintelepi és a MAV- telepi gyerekek közül! Mert az MVSC - mint csóró klub - mindig kiváló nevelő egyesületnek számított. Valójában ez éltette, a sok tehetség. Ebben Józsi bácsinak nagy érdemei voltak. Csalhatatlan szeme volt, de emellett foglalkozott is velünk rengeteget. Pedig,az első csapatot is ó edzette. O tanított meg bennünket a biztos labdakezelésre, ami alapja mindennek. Mennyire fájlalom, hogy a temetésén senki nem búcsúzott el tőle a játékosok közül, pedig Re- gőczi Pista igazat mondott amikor azt mondta: Józsi bá’ megérdemelné hogy szobrot kapjon az MVSC-pályán.

Hát ilyen ember Fekete Laci bá’! Magáról kellene beszélnie, s ő a mesterét méltatja.

□ Ez Fekete Lacinál sem volt másképpen.

• Én velem ez csak egyszer fordult elő.

1954-ben abbahagytam a játékot, de mivel 55-ben kiesésre állt a csapat Kovács Gyuszi és Farkas Jóska felkerestek, hogy segítsek. És én visszamentem, sőt 10 ezer forint kölcsönnel is kisegítettem a csapatot, a megtakarított pénzemből, mert annyira nehéz anyagi helyzetbe kelőitek.

□ Emlékszik az első mérkőzésére

amelyet a felnőtt csapatban játszott?

• Még a csapattársakra is - válaszol nevetve. - Ózdon játszottunk Magyar Kupa meccset. 1943. augusztus 20-án. Szabó Bandi, Lévay Sanyi, Lechner József, Halász Karcsi, Balogh Pöszi, Kovács I. László, Győr Sanyi, Farkas Joachim, s a bal szélen Vihar voltak a társak.

2-2 lett a mérkőzés. Emlékszem, 10 pengőt kaptunk prémiumként. Nekem nagy pénz volt, hisz csóró gyerek voltam. Sajnos mint újoncnak ebből a pénzből meg kellett vendégelnem a csapattársakat, meg a törzsszurkolókat.

□ Sokat ittak akkoriban a labdarúgók?

• Egyáltalán nem. Akadt aki szerette az italt, de például volt olyan csapatunk, amelyből 9-en mindig szörpöt ittunk, s mindössze ketten fröccsöztek.

□ Fel tudja sorolni ennek a csapatnak a tagjait!

• Persze, hogy fel: Szabó Bandi volt a kapus, a mezőnyjátékosok pedig Bihari, Siklósi, Farkas László, Rozgova, Halász, Balogh Pöszi, Csorba Jancsi, Re- gőczi Pista, az öcsém Pityu és én.

Igazolványt vesz elő. Ni csak! Kollégák vagyunk. Az áll benne fehéren-feketén, hogy Fekete László az Észak-Magyarország tudósítója. Nevetve mondja:

• A Vasút mellett még egy csapatban játszottam, ez az Eszak- Magyarország újságírócsapata volt. Arra már nem emlékszem, hogy kik ellen játszottunk, de Baráth Lajosra, Leskó Palira a csapattársak közül nagyon jól.

□ Hogyan lett tudósító?

• Akkor már a MÁV Igazgatóságon dolgoztam, mint üzemgazdasági ügyintéző. Akkor a munkaverseny és a termelési verseny adatait, eredményeit rendszeresen publikálni kellett az újságban, de emellett a vidéki meccseinkről én adtam a lapnak információt, tudósítást.

a Abban az időben a munkahely mennyiben volt afféle alibi-állás?

• Semennyire sem. Némi idő- kedvezményt ugyan kaptunk edzésnapokon, de semmi többet. Sztrányai Józsi bácsi hosszú időn át esztergályos volt a JárEgy hajdani kassai mérkőzés emléke. Előtérben csíkos mezben Fekete I. László.-R

mújavítóban, majd művezető, s emellett edzósködött.

Én 1940-ben szereztem a lakatos szakmáról a papírt ugyancsak a Járműben, s négy évig ebben a szakmában dolgoztam. Utána ugyanott munkaügyi előadó, majd csoportvezető lettem. Később a MÁV Igazgatóságra kerültem át. 37 év vasutas szolgálat után mentem nyugdíjba 1978-ban.

□ Mit kapott Fekete László a MÁV-tói?

• Megtanultam a fegyelmet, a pontosságot Ezek nagy emberi értékek. Kitűnő vezetőim voltak, akikre fel lehetett nézni. Ha újra kezdeném, akkor újra csak a vasút jöhetne szóba...

□ S gondolom, hogy az MVSC?

• Úgy igaz. 1937-ben kezdtem ott a focit, 1957-ben hagytam abba. Rúgtam vagy 500 gólt. Ezek élményt jelentettek nekem, s azt a szurkolóknak is. üMelyik volt az utolsó gólja?

• Az utolsó mérkőzésen, 1957 tavaszán. Az Egyetértéssel játszottunk. Ez volt a bajnokság utolsó mérkőzése. Szinte az utolsó percben Szarnák szabadrúgása kipattant a kapusról, s én éppen ott voltam. 3 vagy 4:0- ra nyertünk, pontosan nem is tudom.

□ Volt Fekete László életében úgynevezett leg-mérkőzés?

A kérdést hallva eltűnődik. Rövid időre csend telepszik közénk, olyan amilyen lelátókon támad egy-egy hazai tizenegyes rúgás előtt.

Persze, hogy volt, nem is egy - kattog az emlékezet rostája. De melyiket is a sok közül? Megvan!

Az Észak-Magyarország tudósítói igazolványa

• Egy 1948-as Kistex elleni mérkőzés jut eszembe - mondja azzal a megkönnyebbült nevetéssel, hogy tudja jól választott. - Mély talajú sáros pályán játszottunk a Kubikban. Ä Kistex akkor esett ki az NB I-ból. Az első féüdó derekán már 3:0-ra vezettek a pestiek. A bírók nem éppen pártatlanul fütyültek, amiatt viszont a, közönség fütyült, tüntetett. Úgy hogy vagy 10 percre félbe is szakadt a játék. Aztán csak lecsillapodtak a kedélyek, s a mérkőzés folytatódott. A fanatikus közönség buzdítására a félidő hátralévő részében 3:l-re szépítettünk. Aztánjött a második félidő. Óriási szívvel, akarással játszottunk. A nagy sárban még a cipőmet is elhagytam. 10 perccel a befejezés előtt egyenlítettünk. Még négy-öt perc volt hátra amikor egy kapu előtti kavarodáskor elém pattant a labda. Már rúgtam volna, amikor egy láb megelőzött. Szerencsére csapattársam Vinnai Rudi lába volt. Ezzel a góllal nyertünk 4:3-ra. A mérkőzés végén a szurkolók a vállukon vittek le bennünket a pályáról. Hát ilyesmikért érdemes volt élni, érdemes volt focizni! Mint ahogy az ilyen mérkőzések a szurkolókban is megmaradnak örök emlékként. És persze az ilyen nagyszerű játékosok is mint Fekete Laci bá’. Kár, hogy ma már csak emlékeinkben karéjozza a Kubik vörös salakját 5-10 ezer néző, s csak álmainkban lépdel lefelé a beton- lépcsőkön zöld-fehérben s 9-es mezben Fekete I. László.

Néha, de rossz is felébredni!

Schwarzenberg Karolina, a jótékony pataki hercegnő

Dr. Fehér Erzsébet

A sárospataki vártemplomban egy egyszerű márvány síremlék található. Felirata: „Regéczi herceg Breczenheim Ferdi- nándné Schwarzenberg Karolina. Szül.jan. XV. MDCCCVI. Férjhez ment jún. XXVII. MDCCCXXXI. Elhunyt máj. V. MDCCCLXXV. Az általa melegen szeretett vidék jótevőjének MDCCCLXXVII.” Tehát 1877-ben állították ezt az emlékjelet. Ki volt ez a hercegnő, akit Sárospatak lakosai jótevőjüknek neveztek?

De még egy kérdést feltehetünk: vajon miért nevezték Sárospatak óvodáját Karolina-óvodának? Az idősebbek még jól emlékeznek erre a névre. Az óvodát a helybeli földbirtokos, a vár lakója Breczenheim Ferdinánd herceg felesége Schwarzenberg Karolina létesítette és tartotta fenn saját költségén 1846-1875-ig, haláláig.

*

Karolina hercegnő 1806-ban született, 1831-ben kötött házasságot és ekkortól élt Patakon. Helybeli, őt jól ismerő mél- tatója - Dessewffy Sándor sárospataki plébános, később temesvári püspök - halálakor a következőket mondta:

„Ezen dicső, bár idegen földön felnevelkedett, később érzelmeiben, nyelvében magyarrá lett hercegi hölgy szeretett Patak városa iránti kiváló előszeretetének nem egy jelét adta.” Élhetett volna rokoni kapcsolatai révén Európa számos más táján. „De neki, a rokoni szeretet előzékenységénél és a természet alkotta csodaszép vidékeinél szebb és kedveltebb vala az ő pataki vára és tartózkodási helye. Itt élt ő szerényen és elvonultan, mint egy nemtő, városunk és vidékünk szegényei közt teijesztve irgalmas szíve jótéteményeit.”

E jótétemények közé tartozott a sárospataki óvoda.

De méltatója nagy hangsúllyal emelte ki ezt is: „Nem kell azt hinni, hogy az erős és mély vallásos meggyőződés egyúttal felekezeti türelmetlenség. Schwarzenberg Karolina, aki bár erős és mély katolikus vallásos meggyőződéstől vezettetett egész életében, a felebaráti szeretetet nemcsak soha meg nem sértette, hanem mindenki iránt egyenlő gyöngédséggel és ihletett szeretettel a legbővebben gyakorolta.”

*

Sárospatak első óvodája országos viszonylatban is elég korán, 1846. szeptember 7-én nyílt meg a Sárospatak külterületének számító Józseffalván. Az óvoda első vezetője Farkas János „ezen intézet védnevelóje” volt. (Milyen kifejező szép reformkori megnevezés: védneveló).

A kezdő, 1846/47-es óvodai év anyakönyvi beírását így fejezte be: „Óvógyermekeim eddigi száma, háda az égnek, már 158, közte 75 fiú, 83 leány.” Feljegyezte azt is, hogy növendékei közül 118 gyerek római katolikus, 16 görög katolikus és 24 református vallású.

Megtudjuk a gondosan vezetett anyakönyvből, hogy józseffal- vi illetőségű volt 57 gyerek, Sárospatak belterületéről 51, hustáci 46, kispataki 3, petrahói 1.

Tanulságosan a kort tükrözi a növendékek rendi összetétele. E szerint nemes családból való 18, „tisztrendi” 5, mesterember gyereke 21, katona gyerek 7, „közrendú” 107.

A következő év, 1847 őszén 107 új gyereket írtak be a sárospataki óvodába. Újdonság, hogy csupán nyolc józseffalvi új gyerek jelentkezett, a zöm Sárc patak belterületi volt: 68 gyerek.

Jelentős újdonság volt az is, hogy míg az előző évben egyetlen zsidó vallású gyerek sem volt az óvodások között, most 33 iratkozott be. Az adatokból kitűnik, hogy - ellentétben a hazai óvodák legtöbbjével - a sárospataki óvodába katolikus és protestáns növendéket egyaránt befogadtak, s mellettük, közöttük mindig megkülönböztetés nélkül, teljesen egyenrangúan ott ültek a zsidó gyerekek is.

Az óvoda 1852 nyaráig működött Józseffalván, ekkor a város belterületére költöztették. E hat józseffalvi óvodai év során összesen 412 gyereket írtak be az óvoda anyakönyvébe. De ez az időszak nemcsak a magyar történelemben, hanem a sárospataki óvoda életében is különleges volt. 1848 őszén 59 gyereket, 1849 őszén csupán 12 új gyereket írt be a védneveló. Meg is jegyezte: „Ez év reánk nézve is nagyon mostoha volt, más évekhez képest huszad része sem jelent meg a gyermekeknek; úgy annyira elszoktak az óvodától, hogy egyszerre 40- nél többet számlálni nem lehetett, holott más években naponta 100-nál több vala található”.

*

1852 őszén tehát az óvoda áttelepült a mai sárospataki képtár helyén lévő épületbe, amely a hercegi család tulajdona volt. 1866-ban Karolina hercegnő letelepítette Sárospatakon a Szent Vince apácanóvéreket a mád képtár melletti épületbe, akik itt leánynevelő intézetet rendeztek be és vezettek. Később a hercegnő úgy rendelkezett, hogy az óvoda költözzön át az apácák kibóvítendó házába, a korábbi óvodaépületet pedig iskola céljára a katolikus egyházközségnek adományozta. Kellő átépítések után, melyek költségeire a hercegnő 4000 forintot adományozott - akkoriban nem kis összeg! - a Karolina óvoda 1876. július 1-jén ünnepélyes keretek között nyitotr ta meg az új óvodai évet a zárdában. A nemesszívú hercegnő ezt már nem érhette meg, 1875. május 5-én, 69 éves korában meghalt.

Az 1876. július 1-i óvoda-újjáavató ünnepség a város előkelőinek jelenlétében zajlott le. Az ünnepi beszédet Dessewffy Sándor városplébános mondta. Érdemes kiemelni a beszéd - az abban az időben hazánkban kevés helyen fellelhető - ökumenikus szellemét. A Karolina óvodába - hangoztatta - Sárospatak és környéke mindegyik gyermeke, akármelyik egyházhoz tartozzék is, helyet kapott és helyet kap a jövőben is. „Patak városának szülői nyugodtak lehetnek - mondta -, hogy az áldott emlékű alapítónó szándéka következtében az óvodának a zárda helyiségébe történt áthelyezésével nem fog ezen intézet jótékonysága bárki és bármi vallásfelekezetú gyerekek elől elzáratni, sót az igazi keresztény felebaráti szeretet ezen új intézkedés által mindent el fog követni, hogy Sárospatak város összes kisdedei ezen jótékonysági helyen minden szükséges szellemi gondozásban és testi ápolásban az eddiginél is jobb és tökéletesebb fokban minden különbség nélkül részesíttessenek.”

Az óvodához hasonlóan bőkezűen jótékonykodott a várúrnó Sárospatak és a környék szegényei körében, jelentősen támogatta az egyházi közösségeket, iskolákat.

*

Bevezetőül említettük, hogy Karolina hercegnő szép síremléke a katolikus vártemplomban található. Ezután már talán virágot is láthatunk előtte, a hálás utókor köszönetéképpen.

Fotónk Leskó Pállal, lapunk egykori sportrovaf-vezetőjével (középen) örökíti meg a két Fekete fiút, Lacit és Pityut