Észak-Magyarország, 1994. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-11 / 136. szám
Bl ÉM-hétvége Ax ÉM-interjú Június 11., Szombat CINIRÜL ” Gyarmati Béla •- :Utálom a bennfenteseket, sznobokat, akik kölyöknevükön emlegetik az írókat, művészeket, politikusokat. Talán csak Ratkót szólítottam Jóskának - de hát vele azonos hírlapírói, szerkesztőségi körben éltem, ismeretségünk kezdetén. Hogy miért mégis ez a cím'? Talán azért, mert Karinthy Ferenc sok-sok ember számára volt Cini. Na meg azért, mert most - naplóját olvasva - bensőséges viszonyba kerültünk. Nem tudom másként mondani: valamiképpen tanítványává fogadott. (A szakmában élő ember soha nem tette ezt velem, úgy látszik már csak azoktól tanulhatok, akik elmentek...) Arról a pár hetes kurzusról szeretnék most valamit elmondani, amit hatalmas - mindenesetre élő vérrel írt - naplója, s közben művei olvasásával (újraolvasásával) töltöttem. Ha fiatalabb volnék, talán doktorálnék Karinthy Ferenrjböl - mint ő az olasz jövevényszavakból. Ámbár minden ilyen dolgozat, csak afféle lepárlása, kilúgozása azjrói életnek, életműnek. Ha csak... ha csak nem egy másik író nyúl hozzá. Mert Jókai alakja felszikrázott, mikor Mikszáth megérintette, s Krúdy is képes volt megmozdítani a szobrokat. Tersánszky pedig tudott bizalmasan beszélni a nagy árnyakról. ' Nem véletlenül említettem ezt a három nevet. Karinthy Ferenc őket tartja írói őseinek. Na meg Móriczot, Hunyady Sándort, talán Molnár Ferencet is, s persze Szerb Antalt, meg Illés Endrét. „Karinthy Frigyes hiába tölti ki az életem, íróilag nem ősöm” - vallja Ferenc az apáról. A kijelentés kulcsa a mese. Mit sem ér az intellektus mese nélkül - magyarázza a napló írója, A próza műfaja a meséből származott. A jó próza alapja a sztori, mindig is az volt, mindig az lesz. Karinthy Ferenc a „sztorizó alkotókat” tekinti írói őseinek. Legnagyobb bánata, hogy ezt a vonalat - ami Tacitusszal, Líviusszal, a Bibliával kezdődött - megszakadni érzi, látja. Legalábbis a magyar irodalomban nincs igazán folytatása. Az öregedő, s immár kedélybetegséggel küszködő, Karinthy Ferenc tanítványra vágyik. Egy fiatal íróra, akinek egyengethetné útját, akit megkímélhetne mindazon csalódásoktól, amelyek őt érték a szakmában, akinek átadhatná a mesterség ismereteit, akit erkölcsileg és anyagilag is támogathatna. Ez az egy vágya soha nem teljesül. Lassan elhalnak mellőle az atyai barátok, aztán egyre kevesebb a kortárs is körülötte. Milyen tragikus, hogy Cini, az élet császára - az értékeket, szépségeket habzsoló világfi, az Európában és Amerikában is népszerű színpadi szerző, külföldi egyetemek vendégtanára, nemzetközi társaságok díszvendége, a sportember, az opera- rajongó - egyszerre csak úgy érzi nincs miért tovább élni. Már nem értik, s ő sem érti a világot. A naplóból kiderül, hogy miért ment el. Azt hittem száz évig fog élni; kitűnő fizikumával, friss szellemiségével, s azzal a mérhetetlen kíváncsisággal (a tengert szerette volna kimerni), amely még írók, művészek között is ritkaság. Persze a biológiai örökség, a génekben hordozott hajlam... Tudja - írja - hogy mennyire hajlamos a depresszióra. Ez a betegség évtizedekig foglalkoztatja. Már az Ősbemutató című kisregényében (1973) is felmerül; ezzel a „dramaturgiai kórral” sújtja Vak Béla királyt. Mozgásképtelenség, bágyadtság, az életerő elsorvadása. „Az ő Bélája azért hal meg, mert nem akar élni.” Mennyire összecseng a kisregénynek ez a mondata a napló utolsó fejezeteivel. Kísérteties! De korántsem véletlen. Csak élőből lehet élőt teremteni - élő vér nélkül nincs irodalom. Ezt sokszor hangoztatja. Ha úgy tetszik ez volt az ars poétikája. Gyűlölt minden csinálmányt, lila dolgot, ügyeskedést, mesterkedést. Hogy miért írta a naplót - huszonkét éven át? Az ő szavaival is tudnék erre felelni, de hadd hagyatkozzam a saját benyomásaimra. Azért írt naplót, mert nem volt tanítványa, mert (millió okból kifolyólag) nem mondhatta el senkinek, amit pedig mindenkinek szeretett volna elmondani. Meg akarta magát ismerni és meg akarta magát mutatni. A három kötet 1500 oldala izgalmas, érdekes olvasmány. Számomra letehetetlen volt. Egy kor - melynek magam is részese, tanúja voltam - „életes” dokumentuma. Persze elfogultságaival, túlzásaival. De hát nem is kívánja Karinthy, hogy mindenben egyetértsünk vele. S mennyi minden csírázhatott volna ki ebből a naplóból! Regények, ■ színdarabok, esszék. Most már mindegy... Ámbár maga a napló is mű. Mégpedig a legjobbak közül való. Egy bizonyos: az író életfilozófiáját, esztétikáját, er- kölcsiségét leginkább ebből ismerhetjük meg. S mi mindent még - ami több, mint a mi átélt évtizedeink. Ijesztő, ha légüres térben kopog az írógép Találkozás Határ Győzővel, az Angliában élő Kossuth-díjas magyar íróval Filip Gabriella Miskolc (ÉM) - Büszkélkedhetnénk, ha az ilyesmivel illene büszkélkedni: Határ Győző Kossuth- díjas író több szállal is kötődik megyénkhez. Raboskodott a sátoraljaújhelyi börtönben, és itt a Du- dufkán is építette az egyetem kollégiumait. Most pedig a Miskolci Egyetem tiszteletbeli doktorává avatják az egykori rabot. é □ Egy évvel ezelőtt már találkozhattunk Önnel Miskolcon. Mégis ez az igazi visszatérése az egyetemre... • Minden visszatérés igazi. De valóban, negyvenhárom év után most jártam először az egyetemen. Azt hittem, hogy már elfelejtettem mindent, és nem fogom tudni, mi hol van. De ahogy jöttünk a kocsival, minden kibontakozott, és felismerni véltem az egykor látott épületeket. Bár órásit változott a világ. Hiszen ez az egyetem sokkal nagyobb, mint amekkorának tervezték, és mint amikor mi elkezdtük az építkezést. Három kollégium állt félig, mikor én a rabszázaddal ideérkeztem. □ Milyen volt most visszatérni? Nem volt nyomasztó a találkozás? • Nem, nem volt nyomasztó. Annak örülök, hogy évről évre egyre nyugatibb, egyre nyugatosabb lesz az ország arculata, szebbek a fák, a bokrok, a házak nagyobbak, valahogy az emberek ruházata is rendesebb, az utak szélesebbek, jobbak. Idejövet láttam, hogy jó darabon háromsávos, kétirányú az autósztráda. Remélem, ha legközelebb jövök, már Miskolcié ér az autópálya. Persze van ennek a változásnak hátulütője is. Nem nagyon szeretem az úgynevezett karvalykapitalizmus felhorgadását, annak minden gonosz melléktünetével. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy fordult a kocka. De majd kiforogja magát... □ Visszatérve az itteni emlékekre: talán nem voltam elég alapos, de regényeiben, novelláiban nem találom nyomát ennek. Miért nem beszél a raboskodásáról? • Erre nagyon egyértelmű választ adhatok. Először is ezek az emlékek az emberben szublimálódnak, és megjelennek más alakban. Én nem írok naplót. Vagyis alkotó természet vagyok, azt szeretem, ha az alkotás, az írás száz százalékos- vagy legalább kilencvennyolc. Mint az alkohol, ami nem tud száz százalékos lenni, de ha kilencvennyolc százalékos, akkor már nagyon tömény. Tehát én nem veszek modellül egy embert, vagy egy várost, vagy egy családot, hanem emlékeimben hét-nyolc figura összeolvad egy alakká, három városból lesz egy, és azt is egy kicsit bizarr módra megfacsarom. A közismert neveket furcsán elírom vagy átalakítom. Ez az egyik ok, hogy nem találja a konkrét adatokat, de van egy másik is. Nem lehet kikerülni azt a tényt, hogy az embert a sorsa kivetette - vagy ahogy nálunk Békésben mondják- kigórta Nyugatra, 1500 kilométerrel odébb, és ott él. Amikor már húsz-harminc évet töltöttem Angliában, nyilvánvaló volt, hogy én magyar regényt, mai magyar miliőben játszódó regényt írni nem tudok, mert nem ismerem az itteni viselkedést, a fiatalságnak a svá- dáját, a nyelv változását és így tovább. Közben megismertem az angolszász társadalmat, többször jártam Amerikában, meg aztán Franciaországban is. Tehát a témáimat is onnan választottam. így írtam angol témájú regényt, de írtam történelmi regényt, aminek semmi köze se Franciaországhoz, se Magyarországhoz, se a mai Európához, mert hát a III. században, a római birodalomban játszódik. a „...bizonyos ponton túl az őrültek háza jobb, mint az emigráció.” Ezt a Beckett-idézetet választotta A fontos ember című regénye mottójául. Szemben ezzel, Ön végül is önként választotta az emigrációt? • Dehogy vállaltam én önként! A fene egye meg! Soha nem akartam emigrálni. Az is bolond, aki emigrálni akar abban a hazában, ahol békén hagyják, egy olyan országban, ahol jól beszéli a nyelvet, és úgy érzi otthon magát, mint hal a vízben. Nincsenek ilyen problémái, hogy jaj, hát a víz igazi élőközegem nekem?! Jaj, hát a kopolHatár Győző tyúm jól mozog-e?! A kopollyúja magától mozog, nem kétséges: a víz természetes közege... Tudja, mindig is bajaim voltak a hatósággal. Politikai nézeteltéréseink irodalmi formában is megnyilvánultak. Aztán a forradalom után már háromszor kerestek, el akartak kapdoválni, és nyilvánvaló volt, hogy ha itthon maradok, elkapnak, leültetnek négy-öt-hat esztendőre. És engem nem kapar ki a Nyugat, mert a Nyugat csak azokra a „szegény, szerencsétlen” kommunista írókra figyelt, akiket be- dutyiztak. A nem kommunista írók nem érdekelték a Nyugatot □ De már ’56 előtt is megkísérelte a távozást... • A háború előtt volt bennem anynyi fiatalos bátorság, hogy szembeszegüljek egy olyan rendszerrel, amellyel nem értettem egyet. Nekem borzasztóan nem tetszett Horthy Miklós dinasztiaalapító törekvése. Köztársaságban éltem, úgy képzeltem, hogy ez, ha nem is nagyon jó, de a lehető legjobb kormányforma. Éljünk csak tovább köztársaságban. Ne legyen nekünk semmiféle királyunk. Ez volt az egyik. És aztán a háború után, amikor mégiscsak szükség volt az én műfordításomra, és egyre jobban elhalmoztak munkával, a fülembe jutott valami. A Csillag berkeiből jött a hír. No, ott, a kommunisták folyóiratánál volt egy társa- 'ság, és ebben a körben azt mondta Lukács György: így kell elbánni az ellenséggel. „Itt van ez a Határ, micsoda nyelvmúvész, fordítsa le nekünk a szovjet klasszikusokat ékes magyar nyelvre, tömjük pénzzel, érezze jól magát, és legyen annyi munkája, hogy ne maradjon ideje saját magának irkáink” Ez annyira feldühített, hogy azt kérdeztem magamtól: nincs bátorságom elszökni innen?! A másik motívum az volt, hogy külföldről is kaptam biztatást. 1945 májusától 1947 januárjáig, az úgynevezett Unrra segélyszervezet építésze és grafikusa, tehát tisztviselője voltam, és aki ezt csinálta, az fekete bárány lett. Mikor az Unrrát kirúgták, akkor bajba kerültem, és az irodalommal is bajban voltam. A Heliáne című regényemre Király István megírta az iránykritikát, ennek következtében kiesett a számból a falat, a szerkesztőségek becsukták előttem a kapujukat. Ott volt a nagyon nagybeteg idős édesapám, a szintén idős édesanyám, őket el kellet tartanom. Tehát gondjaim voltak. És akkor, ’49 közepén eljutott hozzám az Unrra-kirendeltség vezetőjének az üzenete, hogy a szökésben segíteni nem tud, de óriási ki- rendeltség van Trieszt szabad övezetében, ha oda kijutok, az állás készen vár. Mindezt adja össze, és máris világos a képlet. □ Mégiscsak kapaszkodnék a Bec- kett-idézetbe, mely szerint bizonyos ponton túl az őrültek háza jobb, mint az emigráció... • Ez a bizarr gondolat csak kapóra jött ennek a regénynek az elejére. „A fontos ember” irtózatos paródiFotó: Dobos Klára ája a Nyugaton élő magyar intellektuális emigrációnak, jelesen az irodalmároknak. □De hol van az a bizonyos fordulópont?! Önnek nem voltak az emigráció miatt nehéz percei? Hogy tudta ezt elviselni? • Nem kis mértékben úgy, hogy a feleségem is magyar, tehát otthon magyarul beszéltünk, és sikerült megmaradnom az irodalom margi- náliáin. A BBC magyar osztályán dolgoztam, azonkívül majdnem minden emigrációs folyóiratban írtam. Az irodalom mágnesterében éltem, és ez megtartott. Néha persze ijesztő volt, hogy kopog az írógép a légüres térben, nincs mögöttem ország, mert azért az emigráció nem az... 4 □ Évekig nem jelenhettek meg idehaza művei, harminc év után ’86- ban adták ki Magyarországon az első könyvét. Az utóbbi időben - nagy örömünkre - egyre gyakrabban találkozhatunk Önnel. Három éve Kossuth-díjjal tüntették ki, 1993-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja lett, a napokban megtartotta akadémia székfoglalóját, ugyancsak néhány napja vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetést, most pedig a Miskolci Egyetem tiszteletbeli doktorává avatják. Nem fél attól, hogy hirtelenjében „fontos ember” lesz? • Egyáltalán nem. Ez semmit sem változtat rajtam. Amikor leülök az írógép elé, akkor elfelejtek mindent és mindenkit. Még azt is, hogy milyen nevet adtak nekem 1914-ben, amikor abban reménykedtek, hogy hamarosan győzünk. Ha dolgozom, minden megszűnik létezni, akkor csak a munka van, és a gondolat, amit ki akarok fejteni. A mesterember, ha belép a műhelyébe, félresöpri a forgácsot, megtisztogatja az öreg gyalut, megigazítja az eszterga késeit, és nekilát a munkának. Nem jut eszébe, mit mondott a világ, vagy mit fog mondani, csak arra figyel, hogy szép legyen az a székláb. □ Az sem bántja, hogy eddig hallgattak Önről?! Nem is tudhattunk Határ Győzőről. • Nem. Éz természetes. Camus azt mondta, hogy a XX. században a sors az a politika. Ez volt a sorsunk, ilyen volt a politika. Évtizedekre elzárták az országot. Aztán volt jobb, volt rosszabb, volt legvidámabb barakk, volt mindenféle. De gondolja el, mennyivel jobb sors jutott nekünk osztályrészül Rákosival meg Kádárral egyetemben, mint például a kelet-németeknek, akik töretlenül 70 esztendőt töltöttek így, és minden zökkenő nélkül mentek át a fasizmusból a kommunizmusba, egyik diktatúrából a másikba! Mennyivel hatalmasabb bűnhalmazatot teremtettek hetven év alatt, és micsoda piszkos, ganéj, gazember cinkosság fejlődött ki, amikor egy egész lakosságot sikerült cinkossá tenni. Mindenkinek vaj van a fején, mindenki ilyen alapon rokonszenvez a másikkal... Egy nemzedék kell, amíg levezeklik, lemosakodj ók ezt a mocskot magukról. Nálunk mindez sokkal kisebb mértékben tapasztalható, de van. Sajnos, van. □ A hosszú hallgatás után most már itthon is megjelennek müvei. Azt hiszem, az olvasó először az írásainak nyelvére csodálkozik rá. Úgy tűnik, mintha archaizálna, viszont, ha közelebb hajolunk, láthatjuk, ezek az egyéni szóteremtés leleményei. Ilyenekre gondolok: „hosszú férgelődés hozzájáruljak az ájtathoz”, „pojácamosoly me- szeltes álcája” „félévszázados emlékek homályrengetege”, vagy a fontos ember mellett a „fontatlan”. Hogy csinálja ezt? • Nem veszem észre, hogy csinálom. Ez mind stílusirónia. Jön magától. Ha verejtékezve ír az ember, az nem jó. Ha eszembe jut egy szó, egy fordulat, elnevetem magam. A feleségem azt mondja, milyen jó élni velem, mindig humorizálok. Szerencsére ő nagyon jó közönség. □ Számomra az a meglepő, hogy idegen nyelvi környezetben őrizte meg, sőt fejlesztette anyanyelvét, bár nem tudom, hogy ezek a kifejezések bekerülnek-e a köznyelvbe... • Nem szabad romantikusnak lenni, és azt mondani: magyar szív dobog bennem, hogy is lehetnék hűtlen anyanyelvemhez. Josef Konrad bizony hűtlen lett, mert zsenge fiatalságában került el szülőhazájából. Ha én 20 éves koromban sodródtam volna Angliába, akkor óhatatlanul nyelvet váltottam volna. Meg is mondom miért. Először is, akkor még képlékeny az agyvelő, a befogadó képessége sokkad nagyobb. Másrészt pedig az angolszász világnak hallatlan asszimilatorikus ereje van. Iszonytató, hogy én, aki elég sok nyelven beszélek és olvasok, ezeket a nyelveket csak nagy erőfeszítések árán tudom megőrizni. A másik érdekesség, hogy a húszéves fiatalok, akik elmentek a hazából - még akkor is, ha nagyon soviniszták voltak, és akkor is, ha csak a hazáért dobogott a szívük - négy-öt év múlva már hibásan beszéltek, tizenkét évvel később pocsékul, mert gyönge és bizonytalan volt a nyelvi bázisuk. Olvastam olyan kéziratokat, amelyek csöpögtek a sovinizmustól, de tele voltak angli- cizmussal és helytelenül ragozott igékkel. De ez is a sors kérdése. Én amikor elmentem Magyarországról, negyvenkét éves voltam. Öreg ahhoz, hogy nyelvet változtassak. Van egy jó angol közmondás: You can’t change horses in the middle, tehát amikor átúsztatunk, nem lehet lovat váltani a folyó közepén. □ Az Anibel című regénye kapcsán ír arról, hogy figyelmeztették, írjon közérthetőbben... • Elég marha voltam, hogy hallgattam rá... □ Idézem: „ne vessem el a sulykot, s legyek közérthetőbb - a magyar olvasótábor nem a francia közönség, alig ismeri az izmusokat, olvasói észjárása gyalogszerrel poroszkál, s nem repül”. Eljutottunk már oda, hogy megértsük írásait? • Bennem ez a kérdés fel sem merül. Soha nem akartam ködösíteni vagy misztifikálni az irodalomban. Én mindig úgy képzeltem, hogy szolgálom az olvasót. Szeretném könnyűvé, élvezetessé tenni a munkáját. Nagyon egyszerűen írok. Azt hiszem. Persze zsarnoki módra ragaszkodom a nyelvi elgondolásomhoz. Ez régi receptje a költőknek, íróknak. Ha igazán ragaszkodnak ehhez a zsarnok, bizarr modushoz, ami az ő sajátjuk, abból nem engednek, és ha az eléggé bűvöletes, akkor egyszer csak az olvasó rákap az ízére. □ Tehát előbb-utóbb így leszünk a Határ Győző-müvekkel is? • Nagyon remélem. Hízelegne a májamnak. De még azt is hozzá kell tennem, hogy az egyszerűség ideátriája tőlem távol áll, egyszer végre tudomásul kellene vennünk: az egyszerűség nem mindig jó ajánló levél. Vannak olyan bonyolult, összetett dolgok, mint a matematika, a szövettan vagy orvosélettan — ezeket nem lehet egyszerűen elmondani. Nem lehet máról holnapra megérteni. Ilyen a filozófia. Végül is én mindvégig filozófus szerettem volna lenni, és az is lettem. így talán nem minden soromat lehet bökkenő-zökkenő nélkül megérteni, de arra törekszem, hogy amit leírok, annak aranyfedezete legyen.
