Észak-Magyarország, 1994. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-11 / 136. szám
Június 11., Szombat ÉM - riport ÉM-hétvége III Egy boldog világról Benkő Gyulával Fotó: Fojtán László • A lillafüredi Palotaszálló annak idején egy tényező volt, szellemiségének kialakítására és megőrzésére nagy figyelmet fordítottak. Vendégei között világnagyságokat fogadott, gyakran fordultak meg falai között a kormány tagjai is, sőt volt úgy is, hogy az egész kormány tiszteletét tette. Itt európai módon és színvonalon élhettek társadalmi életet az akkori elithez tartozók betartva minden rájuk vonatkozó szokást. A vacsoránál például szmokingban jelentek meg. Külföldi és hazai vendégek egyaránt. Azt a nyugodt légkört nehéz szavakban leírni a mai generáció számára. □ El tudja képzelni, hogy valaha ismét hasonló szerepet tölt majd be a Palota a hazai szellemi életben és ami nem. feltétlenül elválasztandó ettől, az üdülésben? 0 Gondolom, hogy igen, mert a környező és a távoli világ érdeklődése kitapinthatóan érezhető Magyarország iránt, és ez az idegenforgalmunkra is érvényes. Ezt elszalasztani, veszni hagyni nem szabad, sőt mindent el kell követni, hogy megfelelő színvonalra emelve, a csak rá jellemző hangulatot megteremtve a Palotaszálló kinőjön a többiek közül. Olyanná lehet, ahol nem kell kiírni, hogy nyakkendő viselete kötelező, ezt az arra járónak már messziről éreznie kell( hogy mit engedhet meg magának. Az elmúlt évtizedek ilyetén rombolásait nehéz lesz majd feledni. A nagybátyám igazgatója volt valaha ennek a szállodának, és én mint ide érkező szegény gyerek napokig nem mutató kozhattam a Palota vendégserege előtt, csak azután, hogy az etikett legalapvetőbb szabályait belém sulykolták. Nem a szegények és gazdagok világát kívánom vissza, de azt, hogy mindenki ismerje mihez van joga, mi az amivel adott közösségben tartozik a többieknek is tiszteletet adni, azt feltétlen. □ Lehet, hogy azt a hasonlíthatatlan, szinte jellemző öltözékként viselt benkőgyulás úri modort, ami azért nélkülözi a ma már mosolyt fakasztó cirádákat éppen Lillafüreden öltötték Önre? m Ez több, mint egy felölthetó viselet, ez az ember tartásából fakad, ám kétségtelen, hogy ezt itt ismertem meg, ebben a körben Lillafüreden. Kétségtelen, hogy főként bizonyos rétegekben ma pejoratívan értelmezik az úgynevezett úri magatartást, öltözékeket, illemszabályokat, szokásokat. Magának: a ténynek, hogy az ember nem gyomként nő fel, hanem az okos szülők féltő és nevelő irányításával óriási jelentősége van valamennyiünk későbbi pályájának alakulására. Hogy csak például az öltözködésnél maradjak, abban is megfogalmazódik a magunk ízlésén, kényelemszeretetén kívül a mások iránti tiszteletünk is, a modorról már nem is beszélve. Ez persze nagyon sokszor önfegyelmet követel, amivel ma sokan nem akarnak, nem tudnak együtt élni, mert szabadosán, sót kihívóan érdekesebb. Pedig az önfegyelem gyakorlása, a kulturált magatartás távolabbra mutató, örök divat marad bizonyos mércén túl. Lehet, hogy rám néha úgy néznek, mint aki egy messzi világból csöppent ide, de emiatt én nem vetem le a szokásaimat, mert mint mondtam is, azok belső tartásból fakadók, nem lehet tőlük megszabadulni, mint egy öltözettől. A nevezetes helyszín: Lillafüred Benkő Gyula Fotók: ÉM-archív Nagy József Lillafüred (ÉM) - Jeles évfordulót ünnepel az idén a Palotaszálló: kereken hatvan éve itt forgatták a Meseautó című magyar filmet, felvonultatva a hazai művészvilág elitjét. Talán az sem szorul részletezésre, kik lehettek akkoriban a Palota üdülő-pihenő vendégei. Politikusok, bankárok, vezérigazgatók, csupa, országosan, sőt az ország határain kívül is ismert személyiség. De hát, hol vannak már az akkori szereplők, filmsztárok, közreműködők, a szállodai személyzet tagjai, akik ma egy baráti beszélgetés keretében, jó kávé és egy pohár hideg pezsgő mellett megemlékezhetnének a filmfel- vétel napjairól. Az akkor húsz-, harmincévesek mára nyolcvanas, kilencvenes éveiket taposnák, tapossák, vagyis egy évfordulót méltató randevúra népes társaság aligha jönne össze. A közelmúltban a televízió nyilvánosságának köszönhetően viszont megtudtuk a lábadozó Benkő Gyula színművésztől, hogy első igazi találkozása az akkori előkelőséggel éppen itt történt Lillafüreden. A Szabó család legújabb epizódjának rádiós felvételét követően a lakásán hívtuk fel az idős színészt. • Nagyon jólesett, hogy levélben megkeresett az üdülóigazgatóság ügyvezető igazgatója, Magyari Géza, és felajánlotta a vendégszeretetüket, hogy pihenjek náluk pár hetet. Am erre mint lábadozó beteg nem vállalkozhattam, ezért felhívtam Fekete Gyula igazgató urat, a szálló vezetőjét, ha lehet halasszuk későbbre a vendégeskedést. Fekete Gyula: Benkő Gyulával igen emlékezetes beszélgetést folytattunk az ö páratlan eleganciájú modorában, ami magával ragadó. Ugyanakkor őszinte, bensőséges hangnem jellemezte az egész diskurzust, ami a kellő tapintattal együtt napjainkban sajnos a fehér hollók gyakoriságához fogható. Apropó ismer olyan embert, aki látott már fehér hollót? Benkő Gyulát részletesen érdekelte, mit is nyújt ma a Palota a vendégeinek. A túrák a környék szépségeinek megtekintésére, a szilvásváradi, az aggteleki kirándulás, a helyi lovasprogram (lovaglás, hintés utazás) ugyanúgy felkeltette az érdeklődését, mint a kulturális programok, a nosztalgia koncertek (Miskolci Szimfonikus Zenekar), az Ifjúsági és Szabadidő Központ szervezte programok. Benkő Gyula - ugyanerről: Legutóbb hat hét éve jártam Lillafüreden és így megadatott, hogy legfrissebb élményeimet összevessem a régiekkel. A hely varázsa olyan, hogy a különbségeket az első pillanatokban észre sem vettem, bizonyos hanyatlástól eltekintve, ami a fölszerelésben mutatkozik meg, az akkori csillogáshoz képest érezhető visszaesésben. De hát itt közben hatalmas tömegek üdültek, és ennek nyomait viseli a szálló. Társadalmi szempontból ez nagyon jó volt, ám a színvonal ezzel óhatatlanul leromlott. Nem azt mondom, hogy a szálló elhanyagolt, mert a karbantartásra láthatóan sokat fordítanak. Viszont bizonyos kényelmi és esztétikai szempontokat tekintve kétségtelen a hanyatlás. □ Lehet, hogy a fényes főúri, úri társaság, az akkori öltözködési szabályok szerinti megjelenés az, ami a különbséget jelenti az ön szemében? Egy fiatalkori kép Benkő Gyuláról a Szakítani nehéz dolog című filmből Magyar Rozika Amerikában Szeleczky Zita küldetése Kriston Béla Törvényszerű, hogy egyszer minden sorozat véget ér. Ritkán adódik olyan helyzet, hogy az „első” az utolsó. Ugyanis a Szeleczky Zita életmúsorozat esetében történt, hogy a június 4-én vetített „Az első” című, 1943-ban készült filmalkotással zárult a széles érdeklődéssel kísért televíziós filmsorozata. Szám szerint 14 filmet mutatott be az ország „legnagyobb be fogadó képességű” filmmúzeuma a művésznő 24 filmje közül, feltehetően úgy a népszerű filmcsillag, mint népes rajongó tábora, baráti köre közmegelégedésére. Mert minden bizonnyal elégedett lehet a hányatott sorsú művésznő, akinek zárolt, megsemmisítésre ítélt filmjeinek java részét, a rehabilitációt, igazságtételt jelentő magas állami kitüntetés átvétele után, a nézők milliói láthatták határainkon belül és túl. Elégedettek lehetnek a régi magyar filmek rajongói, köztük a művésznő hívei, hisz kedvükre kinosztalgiázhatták magukat, találkozván a szeretett, bálványozott magyar filmcsillag tündöklő fiatalságával, mellette kedvelt partnereivel: a még mindig nem rehabilitált, már nem élő Szilassy Lászlóval, Hajmássy Miklóssal, továbbá Páger Antallal, Mály Geróvel, Bilicsi Tivadarral, Vaszari Piroskával, Rózsahegyi Kálmánnal, Berki Lilivel és még sok közkedvelt művésszel. Nem jártak rosszul a fiatalabb korosztály filmkedvelói sem, hiszen megismerkedhettek a háborús korszak egy eddig nem ismert filmcsokrával, feledésre ítélt művészeivel, köztük Szeleczky Zita sajátosan egyéni művészetével, vonzó szépségével, vitathatatlan tehetségével. Apropó: szépség és tehetség... Az 1948-as igazságtalan népbírósági elítéltetés mellett a legfájóbb volt, egyben a legotrombább, hogy a háború után kiadásra kerülő színház és filmművészeti lexikonok az emigrációban élő művésznő hazai népszerűségét nem a tehetségének, hanem kizárólag vonzó külsejének és megjelenésének tulajdonítják. (Az Új Magyar Lexikon a nevét meg sem említi.) Nos, hát a levetített filmsorozat fényesen igazolta azt a tehetséget, mint ahogyan ugyancsak tehetségét fémjelzi az 1938-ban, második éves nemzeti színházi évadján a pályatársak, kollégák által egyöntetűen neki ítélt Farkas-Ratkó-dy is az aranygyűrűvel és az akkor nagy pénznek számító 50 pengővel. A filmsorozat mást is igazolt. Nevezetesen, nevetségessé tette a népbírósági koncepciós per azon vádját, hogy Szeleczky Zita filmszerepeivel elősegítette az ország belesodró- dását a második világháborúba!!! Képtelenség, hisz talán éppen az ellenkezője az igaz, mert a zömében boldog békeidők hangulatát idéző zenés vígjátékok inkább a háborúellenes propagandát szolgálták. Mint Istenhívó, gyűlölte az erőszakot, így a háborút is, mely az ó személyes karrierjét is veszélyeztette. Sajnálta az értelmetlenül kiontott magyar vért, éppen ezért vállalta a művészek tábori postaszolgálatát, melyben rádióüzeneteket, fényképes leveleket küldött a frontokon harcoló magyar katonáknak, imádkozott értük, hogy elviselhessék, túlélhessék az ostoba, vérszomjas politikusok által kirobbantott mészárlást a népek vágóhídján. Lezárult egy régen várt sorozat, méghozzá a Kerecsendi Kiss Márton regényéből készült „Az első” című, megrázó erejű, Szeleczky Zita megindítóan szép filmalkotással, melyben Szeleczky Zita megmutathatta egy másik arcát, hiteles színészi eszközökkel formálva meg egy gyermekáldást nem vállalható fíatalasz- szony megkönnyeztetó drámáját. A film egyben az ő személyes sorsa is, hisz neki sem volt gyermeke, nem ismerhette meg az anyaság semmi máshoz nem hasonlítható fennkölt érzését. A sorozat végén sugárzott beszélgetés a művésznővel emlékezetes találkozásnak tűnt. Szinte a film záró képében hullajtott könnyeiből szüremlett elő a művésznő szelíd mai arca. Emberi nagyságát, méltóságát tükrözte, hogy nem vádolt senkit, hanem isteni akaratnak tudta be az ó tragikus sorsát, küldetésnek azt a szerepet, melyet távol a hazától a magyar nyelv ápolása, a magyar kultúra teijesztése terén véghez vitt nagy-nagy megszállottsággal, küldetestudattal. Említette a beszélgetésben a művésznő nagy sikert aratott show-műsorát, a „Magyar Rozika Amerikában” címmel, melyben egy újvilágba csöppent tűzről pattant parasztmenyecske viszontagságos kalandjait meséli el hallgatóinak, nézőinek, átszőve humorral, honvágyat ébresztő magyar dalokkal. A mi borsodi-hevesi-miskolci kötődésű „magyar Rozikánk” nagy utat tett meg ezen filmsorozatig. Újólag beigazolódott, népünket nem lehet félrevezetni, igaztalan, hamis rágalmakkal befolyásolni. Napjaink politikai eseményei is igazolták, s így történt Szeleczky Zitánk esetében is. Mert a nép, az a hallgatag, csendes nép igazságos és bölcs. Rendszerek, kormányok válthatják egymást, botcsinálta politikusok zöme tűnik el hulló csillagokként a világmindenség süllyesztőjében, csak az igazi értékek maradnak fenn, melyek az Esthajnal csillag fényével tündökölnek végtelen időkig. !
