Észak-Magyarország, 1994. április (50. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-28 / 99. szám
14 ÉSZ AK-Magyarország Szólástér 1994« Április 28», Csütörtök Körítés a spagettihez Kommentár M. Szabó Zsuzsa „Spagetti” című cikkéhez (ÉM -1994. IV. 20.) Mindig megdöbbent, ha valaki kategorikusan a külföldi terméket pártolja a magyar áruval szemben. Nem csak azért, mert 1991 decemberében mi készítettük az első ezer plakátot „Magyar árut vásárolj, mert ezzel saját munkahelyedet is véded” felirattal, hanem azért is, mert rajtunk kívül minden ország védi hazai termékeit. Ennek nálunk is voltak hagyományai. A reformkorban alakult Védegylet tagjai például kötelezték magukat arra, hogy akkor is magyar terméket vásárolnak, ha az ugyanolyan rendeltetésű külföldi áru szebb is, jobb is, olcsóbb is. Ok akkor tudták, hogy a magyar ipart védeni, fejleszteni kell. Most úgy látszik vannak akik nem tudják, vagy nem akarnak áldozni rá. Egy új gazdasági környezetben most kialakult hazai termelőtől ugyanúgy nem várhatjuk el, hogy az indulás pillanatától versenyképes legyen a nagynevű befutott céggel, mint egy járni alig tudó csecsemőtől, hogy legyőzze a 100 m-es síkfutás világcsúcstartóját. A csecsemőt is támogatni kell az első lépések megtételében, de ha felnő, lehet, hogy belőle is világcsúcstartó lesz. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar termék ára magyar munkabért tartalmaz, az állam szempontéból pedig tb járulékot, személyi jövedelem adót, nyereség adót. Ezzel szemben a külföldi termék ára nem tartalmazza az általa kiszorított termelő munka- nélküli segélyét, tehát terhet ró az államra. Csak a spagettinél maradva gondolkodjunk. Magyar búzából, magyar malomban őrölt lisztből, magyar munkás termékeként jelenik meg a boltban. A termelési lánc résztvevői egyrészt adófizetői az államnak, másrészt bérük révén fizetőképes keresletként jelennek meg a termékek és szolgáltatások piacán ezáltal újabb adófizető polgárokat tartanak el. Megjegyzem, az Észak-Magyarországot is a fizetőképes kereslet vásárolja. Egyébként voltak és vannak is olyan hazai termékek, melyek versenyképesek. A Zanussi például csak úgy tudott a Lehel piacára betörni, hogy megvette a gyárat, de például a Hajdú mosógép család most is megfelel minőségben, árban minden igénynek. Kérem, gondolják ezt végig és vásárlásaiknál vegyék figyelembe. A KDNP Energetikai Bizottsága Természetesen egyet értek a KDNP Energetikai Bizottságával és magam is pártolom a magyar árut. Jegyzetemben azonban azt is írtam, nevetséges, hogy francia tejet importálunk, hiszen például a körzeti kis tejüzemek szerte a megyében éppen azért jöttek létre, hogy ne álljon fenn az az áldatlan állapot: beviszik a tejet Miskolcra, kis feldolgozás után pedig visszaviszik falura, ahonnan hozták. Erre most több ezer kilométerről hozzák a frankhoni tejet - ez bizony ellentmond minden ésszerűségnek. Ami a spagettit illeti: ha egy áru (lett légyen az külföldi is) majd ötven százalékkal olcsóbb, mint a hazai, a fogyasztó hajlamos, Rogy az olcsóbbat válassza, mert - különösen manapság -, senki sem ellensége a saját zsebének. Reméljük, a jelenség (hogy drágább a hazai mint az import) ritkulni fog, s a piacgazdaság kiteljesedésével meg is szűnik. A szerző Olvasóink és levelezőink figyelmébe! Kedves Olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szólástér rovatban megjelent írások nem a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket viszont terjedelmi lehetőségeinkét figyelembe véve esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. Itt is jelezzük: a személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg. # #» Ünnep előtt — a Csanyik védelmében Felvételünk egy korábbi majálison készült Fotó: Fojtán László Tisztelt Szerkesztőség! Elnézést kérek a zavarásért, de az alább írottakban nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Tudom, lapjukban nem foglalkoznak majd vele, mivel személyeskedő írásokat nem közölnek. írásom pedig bővelkedik személyeskedéssel. A történtek nagyon elkeserítettek, s még rajtam kívül sok száz kirándulót. E hó 9-én az egyik párt majálist rendezett a Csanyikban. Feleségemmel és három kisunokámmal mi is elmentünk. Az autóbuszok zsúfoltan utasokkal futottak be a csanyiki állomásra. Indult az embertömeg be, a kiránduló helyre. Alig léptünk be a fák közé, már fu- rakodtak közénk az autók. A kicsik pedig, mint a kiscsikók ugrándoztak az út teljes szélességében. Helyesbítek, csak ugrándoztak volna. A sűrűn, egymást követő autók miatt rövid pórázra kellett fogni őket, nehogy az autók kerekei alá kerüljenek. Hogy változatosabb legyen a veszély, még egy lovas is közénk galoppozott. Hétéves kisuno- kám majd a ló alá került, pedig teljesen az út szélén ment. Az autók -olyan sűrűn követték egymást, majd’ összeértek. A vezetők ugyancsak taposták a gázt, ontva a büdös benzingőzt. Odalett a jó levegő. Fulladozva ballagtunk a szanatórium melletti úton, fogva a kicsik kezét, nyelve az oxigén helyett a gázt. Míg felértünk az úton, 53 autót számoltam meg. Mikor pedig felértünk a kiránduló helyre, elképedve láttam a már ott parkoló autók százait. A frissen ázott talajban mély keréknyomok, a fű kitaposva. Na, gondoltam, ez a fű is sokára fog itt kinőni. Két ló hátán lovagolhattak a gyerekek, egy szűk kis körben, de elég nagy összegért. Ahol ez a két ló járt egész nap, ott sem nő ki egyhamar a fű. A szűk beton úton állandóan, szünet nélkül húztak fel az autók a vadasparkhoz. Gyalog ugye megerőltető lett volna odáig menni. Azt nem tudom, hogy az állatokhoz is beengedték-e őket kocsival. Itt a sok ember, gyerek miatt csak araszolva tudtak menni, veszélyeztetve mindenkit, aki fiijukba került. Közben persze a motor bőven ontotta a levegőt fertőző, tönkretevő bü- dösséget. Hát kérem szépen. Tisztelettel kérdem, hol voltak a jól fizetetett arra illetékesek, akiknek kötelessége lett volna mindezt megakadályozni? Az önkormányzat, a környezetvédelem a közterületfenntartó-vállalat dolgozói. Ép ésszel, szadista módon, készakarva eltávolítani a Csanyik- ba gépkocsival behajtani tilos táblát. Hogy lehet megengedni, szánt- szándékkal tönkre tenni ezt a csodálatosan zöld és jó levegőjű kiránduló helyet. Megkeseríteni a kirándulók életét a folytonos gyerekekre való figyeléssel, megmérgezni a szervezetüket a kipufogó gázokkal. Nem azért áldoz az állam súlyos százmilliókat környezetvédelemre. Beleértve mindazokat is, akik nagyon jól megfizetve és megélve belőle! - hanyagul, semmit sem törődve kötelességeikből. Mentség nincs számukra! Semmiben sem különböznek a vandáloktól, akik szándékosan rongálják a műtárgyakat, a természetet. Csak annyi, hogy ezek az inak jól meg vannak fizetve hanyagságukért, szántszándékkal elmulasztott kötelességeikért. Megérdemelnék, hogy a munkanélküliek keserű kenyerét egyék. Sokáig. Többekkel beszéltünk a csanyiki tönkretételről, mikor többen is megjegyezték: „kár minden szóért, hiszen azok is kocsival vannak itt, akiknek kötelessége lenne mindezeket a szomorú dolgokat megelőzni!” Tisztelt Szerkesztőség! Az a kérésem, hogy ezen írásomat sokszorosítva tegyék le az illetékesek asztalára. Olvassák el, gjpdol- kodjanak el rajta, s állapítsák meg, hogy azért nem olyan együgyű ez a magyar állampolgár, hogy se lát, se hall! Talán még némelyikben parányi lelkiismeretfurdalás is támad, hanyag, szadista, lelketlen kötelesség mulasztása miatt. Köszönöm, hogy elolvasták... Kelemen László Miskolc Nem az Északmagyarországi Vízművek Rt. az okozója Az „Ismét drágáhb a miskolci víz” cím alatt 1994. április 1-én megjelent szerkesztői hír pontosítása miatt kényszerültünk írni. A miskolci önkormányzati képviselő-testület második napi üléséről közölt rövid hírből arra is lehet következtetni, hogy a drágább ivóvíz okozója az Eszákmagyarországi Vízművek Részvénytársaság. 1994-ben azért lenne szükség a lakossági vízár 30 százalékos emelésére, „mert a,város vizének 60 százalékát adó ÉRV. jelentősen megemelte a víz árát...” A Miskolci Vízművek képviselőjének állítása nem felel meg a valóságnak. Ismereteink szerint 1993 évben a város vízigényének kielégítésére napi átlagban 80 ezer köbméter volt szükséges, amiből 41 százalékot szolgáltatott részvénytársaságunk a meglehetősen száraz, csapadék szegény időjárás miatt, s a többit a jelentősen alacsonyabb fajlagos költségű karsztforrásokból termelte ki a Miskolci Vízművek. A karsztból kitermelt és az ÉV. Rt.- től átvett 80 ezer köbméter/nap vízből azonban csak mintegy 55-56 ezer köbmétert tudtak ténylegesen a fogyasztóknak szolgáltatni, mivel az összes rendelkezésre álló víz- mennyiség körülbelül 30 százaléka hálózati veszteség, a hálózat nem megfelelő műszaki állapota miatt. 1994. I. negyedévében az ÉV.Rt. vízszolgáltatásának részaránya 21-22 százalékra csökkent. Szolgáltatásunk nagyságából következik, hogy a saját termelésű, alacsony fajlagos költségű karsztvíz volt; illetve jelenleg is meghatározó a városi vízmű árának alakulásában. 1994 évi termelésünk mértéke éves átlagban alig valamivel több, mint 17 százalék volt, így érthető a képviselő-testület bölcs döntése. A gazdasági igazgatóhelyettes „adatokkal bizonyította, nem a saját rossz gazdálkodásuk miatt veszteségesek...”. Információink szerint akár el is fogadhatjuk érvelését. Mi lehet akkor az 1993 évi veszteségük másik fő oka, ami tőlük független? Talán az, hogy a miskolci fürdők üzemeltetéséből származó árbevétel nem fedezi a költségeket, s éves szinten 50-60 millió forint a hiányuk! Szerény becslések szerint is a Miskolci Vízművek, Fürdők és Csatornázási Vállalat 1993 évi gazdálkodásából csak az irreálisan magas hálózati veszteség és a fürdők üzemeltetése miatt több mint 100 miihó forint hiányzott. Északmagyarországi Vízművek Részvénytársaság Kazincbarcika Privatizáció és kárpótlás Az elmúlt években minden állampolgár megtanulhatta a bűvös két szót: privatizáció és kárpótlás. E két szó mellett és ezekkel összefüggésben további szavak is felszínre kerültek, mint például: korrupció, gőg, pökhendiség, osztogatás, fosztogatás, pimaszság, cinikusság, gátlástalanság, bűnözés, stb. Nem tudom, hogy tudja-e a hatalom, hogy mit gondol e szavak hallatán az a többmülió magyar ember, akinek értékteremtő munkája benne van nemcsak a régi volt birtokosok vagyonúiban, hanem az államosítás után más viszonyok között működtetett termelőeszközökben is, akik mindvégig becsületesen dolgoztak családjuk megélhetó- ségéért, de vagyont nem szereztek, nem szerezhettek, tőkét nem gyűjthetnek. Ez a szegény réteg itt maradt egyedül, árván, megfosztva még az illúziótól is. Hogy miért? Kárpótlásban nem részesülhetnek, privatizációban nem vehetnek részt pénz nélkül. (Örülnek, ha kenyérre jut). Párthúségért nem tarthatják markukat, mert annyian nem fémek a tűz mellé. S így még az az illúzió sem maradt meg, hogy a sok munkánk után köszönet jár. Azt sem csinálhatjuk, mint a helyzetbe hozottak, hogy évente felemeljük a bankból a kapott vagyonrész utáni hozadékunk nem kevés összegét. Az sem vigasztal bennünket, hogy a mostani próféták azt állítják, hogy az újonnan gazdaggá tett imák adóiból, mi többmilhóan nyugodtan megélhetünk. Mielőtt még bárki meggyanúsíthatna, kijelentem, hogy egyetértek a privatizációval, a kárpótlással, de azzal nem értek egyet, ahogyan ezt végrehajtották, végrehajtják „nevünkben”, „értünk”. Pár példát: Aki meghalt a Donnál, az nem kárpótolható. Akinek viszont szerencséje volt és fogság után haza jött, az igen. Melyik család szenvedett többet? Amikor még külföldre is jár az életjáradék, vagy kárpótlási jegyért már hűtőszekrényt is lehet vásárolni, akkor igaz-e az az állítás, magyarázkodás, hogy az effajta kárpótlás igazságos, és annak terheit nem mi - a mindebből ki- és lemaradottak - viseljük. Uraim! Mi fogjuk ezeket nyögni éveken keresztül, mi, akik helyzetbe nem nagyon kerülhetünk. Képviselőjelölt Urak és Hölgyek! Amikor a következő négy évben a parlamentben a gombokat nyomogatják, akkor mindezekre is gondoljanak. A választáskor bizalmat szavazunk Önöknek, mert ha már illúzióink nem is nágyon vannak, de azért még reménykedünk. D. János Miskolc Amikor a tisztelendő zsűri is komédiázik Képzeljék el, hogy egy akvarell-ki- állításon egy művész nagyméretű falfestménnyel nevez be, s a zsűri azzal a feltétellel ítéh neki az első díjat, ha ígéretet tesz, hogy a következő kiállításra megfesti a kép ak- varellváltozatát... Ez az abszurd komédiába illő jelenet most megtörtént a III. Országos Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Találkozó B.-A-Z. megyei döntőjén. A versenyfelhívás egyetlen megkötése ugyanis az volt, hogy a benevezett produkció „nem haladhatja meg a 20 percet”. Ennek a követelménynek mindegyik csoport eleget is tett, egyedül az encsiek csoportját kivéve, akik igencsak túllépték a megadott időt, s ez már az előadásuk alatt is kiváltott némi zúgolódást: Mibe nézi a verseny kiíróit és a versenyző társakat az a csoport, amelyik szemrebbenés nélkül figyelmen kívül hagyja a versenykiírást? Nem fair dolog ez a többiekkel szemben, akik a 20 perc függvényében választottak darabot, s az időt figyelembe véve hozták létre előadásukat - kihagyva tánc- és dalbetéteket, kihúzva szerepeket, poénokat. Hogy azokról már ne is beszéljünk, akik azért nem neveztek be, mert darabjuk hosszabb volt a ínegadott időnél. Az encsi csoport úgy gondolhatta, az előző évek sikerei után bármit megengedhetnek maguknak - s úgy tűnik, jól gondolták. A zsűri nagy megrökönyödést kiváltó döntése többek közt őket juttatta tovább, méghozzá roppant „érdekes” kikötéssel: továbbjutásuk feltétele, hogy a darabot a debreceni területi fordulóra lerövidítik a megadott időre. E megkötéssel önmaga ítéletét minősítette a zsűri, mert bár abban igazuk van, hogy a művészetet nem lehet rőffel mérni, de ha az adott produkció valóban kiváló és továbbjutásra érdemes, akkor miért nem álltak ki a játék majd’ mindegyik perce mellett? Hogyan juttathattak tovább egy olyan előadást, amelyről maguk is elismerik, hogy hosszabb a kelleténél? Mennyire lehet jó egy olyan produkció, amelyet a felére kell, lehet meghúzni? S mi lesz a játék hangulatával, tartalmasságával, ha csak a fele marad meg? A zsűri ezzel a döntéssel a debreceni döntőbe egy szűk két hét alatt meghúzott, megcsonkított, most már valóban rőffel mért előadást juttatott be, amelyről ráadásul nem is tudhatják előre, hogy milyen színvonalú lesz. Hogyan képviselheti B.-A.-Z. megyét egy még nem látott előadás? (Mellesleg a már látott játék is erősen vitatható: milyen Ludas Matyi- adaptáció az, ahol nem a Matyit játszó szereplő veri el Döbrögit, hanem a darab'többi jelenetében nem szereplő, a Matyit alakító fiúhoz nem is hasonlító kislány jelenik meg az ácsmesteri és doktori álruhában? Ezzel a képtelen megoldással a lényegét, s értelmét veszítette el a darab.) S hogyan lehet ígéretekhez kötni egy darab továbbjutását? Ez a verseny nem arról szól, hogy a bírálók a látott, előadott produkciók közül választják ki a legjobbat? Vajon mit szólt volna a zsűri, ha a csoportvezetők sorra felálltak volna, mondván: ha az encsiekhez hasonlóan ók is megígérik, hogy kijavítják a hiányosságokat, akkor ók is részt vehetnek a debreceni találkozón? Tetézte mindezt, hogy az encsiek és a valóban kiváló kazincbarcikaiak mellett az egyik leggyengébb teljesítményt nyújtó csoport jutott tovább, miközben a sokkal igényesebb, összehasonlíthatatlanul jobb színjátszókörök (például az araóti vagy a bodrogkisfaludi csoport) csupán szóbeli dicséretet kaptak, azt is csak úgy elhadarva... Nem egyszer tapasztaltam, hogy nem a valódi teljesítmények, hanem más, ismeretlen szempontok határozzák meg a bírálók döntését. De az példátlan, hogy ennyire durván és átlátszóan mellőzzék a szakmai és erkölcsi szempontokat, érveket. S külön súlyosbítja a történteket, hogy mindennek gyermekver- senyzők estek áldozatul! Egy gyermekszínjátszó találkozón elégedjünk meg azzal, ha a gyerekek játszanak, a zsűri ne akaijon komédiázni! M. Sánta Erika Vásárosnamény
