Észak-Magyarország, 1994. március (50. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-19 / 66. szám
ÉM-interjú _________________ E gy olyan kormányt szeretnék, amelyik polgári, szociális, liberális és civil Magyarországot teremt meg. Vágyás egy igazán demokratikusát. II. oldal ÉM-történelem______________ I gen, Kossuth halála után is mindig üzent, s ezek az üzenetek lángra lobbantották a magyar szíveket... Miközben Kossuthot kiáltott a nép, nem értette a üzenetet. III. oldal iáiékor_______________ Én inkább jó költő akarok lenni, mint sikeres, népszerű, noha természetesen áhítozom a sikerre. Amikor az üres papír felé görnyedek, nincs olvasó... VII. oldal A hét em Bánhegyi Gabor Miskolc (ÉM) - Március 15-én a Magyar Köztársaság Elnöke Szécnenyi-díjat adományozott Br. Terplán Zénó akadémikus- lak, a Miskolci Egyetem nyugal- fázott egyetemi tanárának. Az indoklás szerint „A gépészmérnöki tudományok, a géptervezés ♦erén kifeitett tudományos, oktatási és technikatörténeti munkásságáért, mérnökgenerációk neveléséért, a mérnöki szakma társadalmi elismerésének növekedéséért kifeitett tevékenységéért". 1- Nagyon szép és tetszetős felsorolás, alkalomadtán ki is fogom nyomozni, ki fogalmazta. Ezért is kértem el egy hölgytől a Papírt, mert amikor vettem át a kitüntetést, nem tudtam kellőképpen odafigyelni, el voltam foglalva azzal, hogy örültem a díjnak. Annál is inkább, mert nem hittem volna, hogy egyszer csak eszébe jutok valakinek, hogy valaha is megkapom a tudományos élet legmagasabb állami kitüntetését, a Széchenyi- díjat. Mindig is nagy csodálója voltam Széchenyinek, már középiskolás koromban is szorgalmasan tanulmányoztam az életrajzát, a műveit. Lenyűgözött azzal, mennyit fáradozott azért, hogy Magyarország iparosodását elősegítse, fellendítse.- Ezek szerint már tizenévesen eldöntötte, hogy a mérnöki pályát választja?- Erről szó sem volt. 1921. május 25-én születtem Hegyeshalomban, ahol apám vasúti tisztviselőként dolgozott. Még csak hároméves voltam, amikor ő tüdőbajban elhunyt. Az ifjú korom ettől kezdve a két nagyszülői ház között telt el Hegyeshalomban és Kőszegen. Két elemit Kőszegen végeztem, majd Hegyeshalomban folytattam, a középiskola első két évét ismét Kőszegen töltöttem, majd a további hat osztályt bejáróként végeztem Győrött, a bencéseknél, ahol 1939-ben érettségiztem kitüntetéssel.- Győr akkoriban polgári városnak számított?- Inkább ipari városnak, de akkoriban ezzel nem foglalkoztam. Vannak emberek, akik egy városról azt tudják, hogy merre vannak a mozik, mások azt, merre vannak a kocsmák, én azt tudtam, merre vannak a futballpályák. Megszállottja voltam a labdarúgásnak, nézőként és játékosként egyaránt. Akkoriban jutott fel a Győr az első osztályba, élmény volt látni a fővárosi nagycsapatokat, a Ferencvárost vagy a Hungáriát. Mivel vasutas Család tagja voltam, ingyen utazhattam, így nagyobb diákként Budapesten láthattam, amikor az Üllői úti, akkor még salakos pályán először sikerült legyőzni az angol válogatottat. Pár évvel később szintén az Üllői úton láttam Puskás első élvonalbeli mécsesét. Megjelent egy cingár kis ember a pálya bal oldalán, majd a szurkolók gúnyos kacagását elnémítva két óriási gólt rúgott a Fradinak. Puskásról, meg az Aranycsapatról jut eszembe, hogy még kőszegi gimnazistaként bejáratos voltam a Lóránt családhoz, ahol a nagyobbik Lóránt fivérrel óriási gombfocicsaDr. Terplán Zénó akadémikus ■HMM tákat vívtunk. „Nagy”, tizenegy éves diákként szóba se nagyon álltunk az akkor kilencéves kis Misivel, aki néhány évvel később az Aranycsapat középhátvédjeként vált világhírűvé.- A futballpályáról hogyan talált a mérnöki pályára?- Semmilyen jel nem mutatott arra, hogy az érettségi után tovább fogok' tanulni. A családunkban volt jogász, nyomdász, lakatos, asztalos, mérnök egy sem. Egyébiránt a harmincas évek viszonyai között gondolni sem mertünk egyetemre, abban reménykedett a család, hogy talán a vasútnál sikerül elhelyezkednem. ’39-re azonban stabilizálódott az ország helyzete, és főleg az osztálytársaim unszolására jelentkeztem a József nádor Műegyetem gépész- és vegyészmérnöki karára. Győrből nyolcán mentünk erre az egyetemre, és az induláskor óriási segítség volt, hogy mi nyolcán nagyon összetartottunk. Az igazi nagy szerencse azonban akkor ért, amikor harmadéves koromban a kar professzora, Pat- tantyús-Abrahám Géza maga mellé vett „százlábúnak” - ma ezt demonstrátornak hívjak. Az óriási dolog volt, hogy nap mint nap testközelben lehettem ezzel a hihetetlen nagy tudású, végtelenül nyílt és barátságos emberrel. Akkor még gondolni sem mertem arra, hogy égyszer én fogom megírni az életrajzát. Valahogy úgy éreztem, hogy Pat- tantyús-Abrahám Géza tül fog élni valamennyiünket, számomra halhatatlannak tűnt.- Ön kandidátus, a műszaki tudományok doktora, akadémikus, az MTA levelező tagja, a MAB elnöke - mérnökgenerációk sorát nevelte fel, számtalan tudományos cikket publikált, több tudományos bizottság tagja, vezetője. Mire a legbüszkébb ezek közül?- Két dologra. Az egyik, hogy 1949-ben megszerveztem az akkori Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen a Gépelemek tanszéket, ahonnan hetvenévesen mentem nyugdíjba. A másik pedig az, hogy részt vehettem a Miskolci Akadémiai Bizottság megalapításában, amelynek tíz évig voltam a titkára, jelenleg pedig én vagyok a MAB elnöke. Való igaz, hogy több országos és nemzetközi tudományos szervezetnek voltam vagy vagyok tagja, vezetője, de ezeknél általában átvettem majd továbbadtam a stafétabotot. A Gépelemek tanszék és a MAB pedig egy kicsit az én gyermekem. Lájf Bujdos Attila Nézegetem a Life magazin legjobb fotóit. Az egyik képen a tízéves Kenny gördeszkázik. Egy asszony - gondolom az édesanyja - hajol felé, valahol a távoli Pennsylvaniában, nyújtja a kezét. Az arca nyugodt, a tekintete tiszta. A gyerek - derűs. A felvétel mégis megrázó. A kisfiú deréktól lefelé egyszerűen nem létezik. A törzse alá valahogy visszagyűrték a kabátot. A karjaival hajtja a deszkát és támasztja magát, egyensúlyoz az örökkévalóság részévé lett pillanatban, amikora lap fotósa megnyomta az exponáló gom bot. Az embernek elakad a szava. A legtöbb, amit ki bír nyögni, hogy hát igen: így is lehet élni. Még így is, félemberként. Ilyen az élet, „szács iz lájf’. Panaszkodhatunk-e akkor arra a sorsra, ami nekünk adatott? Van-e jogunk lázadni ellene ? Mondha tjuk-e: a fenébe is, nekünk legalább megvan kezünk, lábunk? Böngészem azoknak a listáját, akik ezen a környéken népboldogítónak ajánlkoznak. Valahogy olyan kevés köztük a generációmbeli, a harmincon már túli, de negyvenen még inneni. Aki képviselő szeretne lenni vagy öregebb, vagy fiatalabb. Nem hiszem persze, hogy létezne generációs típus, hogy volnának olyan jegyek, amelyek alapján azonosítható lenne egy egész korosztály. De talán mégis van valami, ami az egyívásúak nagyobb részére igaz. És ebből a szempontból ez a lista nagyon is árulkodó. Bámész egy nemzedék a miénk. Soha nem akartuk az apáink életét élni. Nem akartunk Trabantot, Skodát, hétvégi házat, kiskertet, Kékes-tévét. De készen kaptuk azt a felismerést is, hogy a mindenséget megmásíthatatlan törvények igazgatják. Minden arra tanított, hogy a létező realitásokkal együtt kell élni. Hogy a világ megváltoztathatatlan. Sehová sem jutottak az éppenhogy csak idősebbek, akik még olyan dolgokban hittek, mint a mindennapok forradalmisága, akik Maoban, Che Guevar- rában, a fiatal Marxban, az öreg Lukácsban, az euro- kommunizmusban, vagy éppenséggel Buddhában, Sart- re-ban, Lao Ce-ben keresték az utat. Ültünk a stadionban, amikor helikopter szállt a gyepre. A rotor szele összeborzolta Major Tamás gyér haját, miközben a színész a zúgásban alig hallhatóan szavalta: „nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg”. Skandáltuk-e a fehérblú- zos lányokkal: „ez még csak a kezdet, folytatjuk a harcot”? Vagy csak a játékosan ugráló melleiket figyeltük ? Akartuk-e a lelkünk mélyén a változást? Vagy csak utazni akartunk, beszélgetni, gyereket nevelni, az univerzum részévé válni. Egyszerűen: lenni. Ahogy elfigyelem: készülhettek ugyan, de legjobbjaink sem jutottak sokra. Nincs hírességünk. Van viszont halottunk, emigránsunk, mindlejjebbrőlkapaszkodó ismerősünk. Egykori cimboráinknak nem szívesen lennénk belgyógyászai, amikora megduzzadt májaik körül tapogatnak az orvosi ujjak. Aki úgy-ahogy helyet talált magának az ezredvégi nyüzsgésben talán olykor megriad, ha van rá egy szabad perce: éppen oda jutott, ahonnan menekült volna. Nemcsak a zsírpárnák teszik hasonlatossá apjához. De a tempó is, amit magának diktál, Wartburg helyett Volkswagen kell, Moszkvics helyett Mazda, konfekció helyett méretre készült gyapjúzakó, klum pa helyett Gucci-mokaszin, rádiótelefon az övbe, panel helyett kertes ház boltívekkel, a gyereknek a legjobb gimnázium, napozni Miamiban, birtokba venni a világból, amit csak lehet. Ki mondhatja, hogy baj ez? Mert nincs-e igaza annak, aki nem hisz komában, vándorló lélekben, aki állítja: halott embernek aligha ízlik a francia pezsgő. És nincs-e igaza annak, aki lenézi őt, mert úgy tartja, a földi javaknál fontosabbak a belső értékek? Vajon nem az a legnagyobb tett, hogy a normái szerint való életre felkészítse a gyermekeit? Hogy egyszer vége szakadjon a láncnak, s ők már ne akarják elvetni a szüleik ajánlotta létet, s ne azon kelljen megborzonganiuk valahol harminc és negyven között, hogy ott tartanak, ahol járni sem akartak. Szóval: sokfélék vagyunk, ilyenek is, meg olyanok is. De igazán nagy dobásunk még nem volt. Igaz, a japáni nő-színészek is hosszú évekig készülnek a vizsgájukra, Alinak aztán a mestereik előtt. Azok meg semmi másra nem kíváncsiak, mint arra, hogy a tanítványaik ki tudnak-e magukból préselni egyetlen egy hangot, Ebből az egy bizonyos hangból aztán mindenki megtudhatja, hogy kész szmész-e az illető, vagy sem. Nem merném persze állítani, hogy a vizsgára készülünk és nem éppen most fecséreljük-e el az értékes óráinkat. Mint ahogy félnék attól a pillanattól is, amikor igazán meg kellene szólalnunk. Vajon jó hangot préselnénk-e ki magunkból? Hogyan szólna az a mi hangunk? s
