Észak-Magyarország, 1994. március (50. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-15 / 62. szám
II ÉM-ünnep MÁRCIUSI BESZÉLGETÉSEK .....................—......................— Március 15., Kedd E gyszeri márciusok! Kántor Lajos Hiába érkezett napsütéssel és szokatlan meleggel az 1994-es március (amire aztán eső és fagypont körüli hőmérséklet következett) - nem érzem magam körül a forradalom, ünnepéhez méltó hangulatot. Feltételezem, hogy ez végül is nem hozható összefüggésbe az időjárással. Az ideivel, illetve ama történelmi nap, 1848. március 15. atmoszférikus tényezőivel, a kettő különbségeivel. Vagy igenis, összefüggésbe hozandó-csak nem higanymilliméterben s a felhők vonulásában meg Celsiusban számolva. Ahogy telnek az évek és gyűlnek a tapasztalatok változik az emberben az ünnepek értelmezése, rangsorolása. Sokáig őriztem íróasztalfiókomban, a kéziratok alatt néhány rossz újságnyo- matot, Petőfi, Kossuth képét, a 12 pontot, a Nemzeti Dalt; kisiskolás koromban belőlük rendeztem házi kiállítást a márciusi ünnepen, mert nem lehetett az iskolában ünnepelni. Később megelégedtem a rádió bekapcsolásával (no nem az itteniével). Volt olyan esztendő is, hogy csak másnap jutott eszembe a tegnapi évforduló. Egy mély lelkiismeret-vizsgálat sem mondatja velem, hogy ez a bizonyos vonatkozásokban szükségesnek vélt demitizálás és deheroizálás akaratlan része volt, mármint a feledés; a külső tényezők és ezeknek alárendelten az ünneplés (már ahol úgy-áhogy megengedtetett) módja segítették az el- szürkülést, a sztereotipizálódást. De amikor nem évfordulós reflexből, hanem érdemi közelítéssel kellett az 1848-as hagyományhoz, a történelmihez-irodalomtörténetihez visszanyúlnom, sosem éreztem a porosságot, a meghaladottságot. Mit kö- rülményeskedem azonban ennek az érzésnek a körülírásával? Ady ezzel a kimondással is időszerű marad:„Petőfi nem alkuszik”. Am ha szerencséje van az embernek, megélheti a maga egyszeri márciusát, március idusát. így őrzöm én az 1990. március 15-i kolozsvári nap emlékét. Talán ezen a napon éltem át a legteljesebben a szabadságot (a szabadság illúzióját). Sajnos nem írtamnaplót, nincsenek feljegyzéseim róla, a délelőttre már nem is emlékszem. A délután s az este viszont feledhetetlen maradt. Azzal együtt, hogy nem csupán román barátunkban, az egyik felkért szónokban bizsergett a szorongás, vajon nem támadnak-e meg a Petőfi utcai emléktábla koszorúzása közben a már feltüzelt (napok-hetek múltán a marosvásárhelyi események után nevet és „hírnevet” kapott vatrás) szélsőségesek. Rendben zajlottak le az eltervezett beszédek és vonulások, a Farkas utcai református templom s a jeles Biasini-ház között. Este a magyar színházban ünnepeltünk, mint az ifjúság vendégei, egyben pedig házigazdák is. Valamiért csak az utolsó pillanatban értem a sétatéri bejárathoz, illetve a nézőtérre, alig tudtam elvergődni a fenntartott sorig, a lépcsőkön ülni-állni sem volt már hely. Természetesen nem tudom objektiven megítélni, milyenek voltak a szavalatok, milyen a műsorösszeállítás-de azt tudom, milyen volt annyi év, évtized után fennhangon, több mint ezer emberrel együtt énekelni a Himnuszt és a Szózatot. 1990. március 15-én ismét itthon voltunk Kolozsvárt. Azóta sem éreztem ezt ilyen egyértelműen. Lelkészek a szabadságharcban Hegyi József Sárospatak (ÉM) - A Sárospataki Református Kollégium árkádos nagyportájának falain domborművek örökítik meg az iskola 463. esztendős történetének nevezetesebb eseményeit. A negyedik mezőben Medgyessy Fereng reliefle. az 1848/49-es szabadságharcban részt vett pataki diákoknak állít emléket. Azt a pillanatot öntötte bronzba a jeles szobrász- művész, amint a honvédek a jellegzetes „borjúval” a hátukon Budavár ostromára indulnak, hogy annak bevétele közben éppen egy pataki diák, Nagy Sámuel tűzze ki a vár fokára a győzelmi zászlót. Nagy Sámuel tógás diák, azaz papi pályára készülő teológus, volt. A szabadságharc leverése után főhadnagyi rangban tért vissza a kollégiumba, s megszervezve a lelkipásztori oklevelet, a Szatmár megyei Jánk községben lett a református eklézsia papja. Hozzá hasonlóan több tucatra tehető azoknak a református lelkészeknek a száma, akik teológusként vagy korábban Patakon végzett lelkészként harcoltak a honvédzászlók alatt. Csupán megyénk abaúji, borsodi, zempléni tájairól néhányuk nevét említve, közöttük volt: Baksay Dániel aggteleki, Édes Ábrahám sályi, Édes Vince tiszataijáni, Ferenczel József szendi, Futó Sámuel bocsi, Soltész Sándor sajóvámosi, Tatár Mihály csenyétei, Tóth Sámuel sajókeszi, Vajányi Lajos perkupái, Rácz Ábrahám csobaji lelkipásztor. A kollégium iskolatörténeti múzeuma mintegy 50 becses emléket őriz a szabadságharc idejéből: csákókat, kardokat, pisztolyokat, puskákat, huszártarsolyokat, amelyeket az egykori diákok mentettek meg és adományoztak alma materüknek. Van köztük egy 161 centiméter hosszú, fehér selyemszalag, ezzel a felirattal: „Az 49-es szabadságharcban a munkácsi vár őrizetében szolgáló 52. honvédezred zászlaját kiegészítő szalag”. Pazar József nagyszelmenci református lelkész, volt pataki diák ajándékozta a múzeumnak, s kísérő levelében megírta a szalag történetét is. A munkácsi várat 1849. augusztus 26-án át kellett adni az oroszoknak az ezredzászlóval együtt. „Én őrmester társammal együtt - írta levelében Pazar József - lementem az őrszobára, ahol a zászló tartatott, levettem a szalagot, s így megcsonkítva került a zászló az oroszok kezére”. Hosszú levelét ekként fejezi be: „Ezen csekélységet, mellyel bírok, de amely csekélység előttem legdrágább, melyhez nagyszerű emlékek vannak kötve, mely mintegy a történelemből van kiszakítva, a múzeumnak ajándékozom”. A Patakon végzett lelkipásztorok és a még csak tanulmányaikat végző teológusok a szabadságharc történetének legszebb lapjaira írták nevüket. Méltán őrzik emléküket az ősi iskola falán elhelyezett dombormű és az alatta olvasható, klasz- szikus ritmusú verssorok: Honfi, ez iskola mindig honszerelemre tanított! Hű honvédfiai erre a hősi tanúk. Lángbaborult szívvel ha megállsz emlékük előtt, mondd: „Megtettétek, amit tőletek a haza várt!” Márciusi ifjak — ifjak márciusban Tar Imre ötödéves gépészhallgató: „Én azt látom, hogy ami' kor hivatalossá válik egy ünnep, veszít az ereiéből" Filip Gabriella luventus ventus - az ifjúság szél. Friss fuvallat borzolja a lányok haját. Tavasz van. Március. Vizs- aidőszakon túl és vizsgaidősza- on innen. Szokásos hétköznap a Miskolci Egyetemen.- Hogy mit jelent nekem március?! - kérdez vissza Kiss Noémi másodéves magyar szakos hallgató. - Semmiképpen nem politikát. Először is a tavaszt jelenti. Aztán, hogy közeleg a vizsga- időszak. Lesz két szigorlat. Biztos, hogy valamelyik órán megemlékezünk majd Petőfiről. Már csak azért is, mert az idei tananyag része Petőfi munkássága. De egyébként nem nagyon szoktam központi ünnepségekre járni. Ilyenkor Pesten vagyok, és a barátaimmal mindig elmegyünk a fáklyás felvonulásra. Bár az az igazság, hogy ide is leginkább a társaság vonz. Felmegyünk a Várba, beszélgetünk. Persze az is szóba kerülhet, hogy mit jelenthet ma március 15. Különösen a rendszer- változáskor volt nagy jelentősége ennek a napnak. Ma már inkább csak emlék. Noémi barátnője, évfolyamtársa, Fazekas Katalin sem tudja még, hol tölti az ünnepet. Áz biztos, hogy hazautazik ő is Budapestre. Talán kimegy a Nemzeti Múzeumhoz, vagy valamelyik nagyrendezvényre. Itt az egyetemen szerinte nem lesz semmi. Azt mondja, a régi iskolai ünnepségek is meglehetősen szürkék voltak. Énekelt az énekkar, verseket szavaltak és kész.- Én nem nagyon szeretem Petőfi költészetét - vallja be Katalin. - Inkább Adyt, Batsányit, József Attila egy-két versét. Soha nem jutott eszembe, hogy csak úgy levegyem a polcról a Petőfi-kötetet, és elkezdjem olvasgatni a verseit.- Lehet, hogy azért van, mert az általánosban is csak a forradalmi verseit tanultuk, meg a János vitézt, az Anyám tyúkját... - viszi tovább a gondolatot Noémi. - Pedig szerintem a Felhők- ciklusa nagyon jó. Egyébként nagymamámnak ő a kedvenc költője. Ábban meg is egyeznek a lányok, hogy a nagyszüleik generációja számára Petőfi a legnagyobb magyar költő. Nekik viszont már nem. És március 15. sem jelentheti ugyanazt, mint amit négy évvel vagy negyven évvel ezelőtt jelentett.- Az egyetemistákat szerintem nem nagyon érdekli a politika — mondja Katalin. - De ezzel nem azt mondom, hogy közömbösek lennénk. Én biztos vagyok benne, hogy lennének olyan dolgok, amiért megszólalnánk. Ezek inkább a bennünket közvetlenül érintő problémák. Az ösztöndíj, a tandíj, a tankönyvek ára... Azt hiszem, a nagyobb dolgok, az országos ügyek azért nem foglalkoztatják áz egyetemistákat, mert leköti az idejüket a tanulás, és talán azt is érzik, hogy úgysem tudják befolyásolni a történéseket.- Persze ez a tavasz a választást is jelenti - jut eszébe Noéminak.- Mi most fogunk először szavazni. Még nem nagyon tudom, hogy melyik pártra, ebben lehet, hogy a szüléimre fogok hallgatni. Ok nagyon odafigyelnek ezekre a közéleti dolgokra. Erre a barátnője is bólogat: ő sem marad otthon május 8-án... * A Rockwellben egykedvű füst gomolyog. Az asztalon üres műanyag poharak, túlcsorduló alumínium hamus, és egy kiolvasott sportújság. Csak ülnek hátradőlve a fiúk, egymáshoz sem szólnak, ki tudja, hol járnak gondolataik... Nehezen indul a beszélgetés. Igennel, nemmel felelnek. Úgy tűnik, mintha megpróbálnák kitalálni, mit akar hallani a kérdező. S hogy minél hamarabb túllegyenek a dolgon, hát mondanak valamit. Igen, tisztelik a márciusi ifla- kat. Nem, nem mennek ünnepségre. Igen, lesz kokárdájuk. Nem, nem csak sportújságot olvasnak. Igyekeznek tájékozódni a közélet dolgaiban. Különösen most a választások miatt fontos ez. Ebben nem lehet senki sem közömbös. Ha nem mennének el választani, olyan lenne, mintha hagynák, hogy a fejük fölött döntsenek a jövőjükről. Aztán csak oldódik a beszélgetés. Sőt, megkezdődik az esély- latolgatás. Lengyel Gábor, aki elsőéves szociológus hallgató, mondja is, hogy ő melyik pártban lát fantáziát. Mózer Krisztián - elsőéves közgazdász - egyelőre nem „szavaz”. Vagy nem akarja mondani, vagy még nem tudja, kire adja le voksát. Nem is firtatjuk tovább a kérdést, mert őt még mindig nem engedi negyvennyolc.- Belül érzem én a tiszteletet — szólal meg hosszú hallgatás után -, szerintem is ki kell menni az utcára, ha olyan a helyzet. De bennem van az a szomorúság is, hogy végül vesztesek lettek...- Negyvennyolcról nekem nemcsak Petőfi és Kossuth jut eszembe, hanem Görgey is - mondja Gábor. - Tizenhat éves lehettem, amikor elkezdtem tanulmányozni a hadműveleteit. Nagyon könnyen rásütötték, hogy áruló. Pedig szerintem ő inkább gyakorlati ember volt. Kossuth hatásosabb beszédeket mondott, de a tettek embere Görgey volt. Most is lehet hatásos beszédeket mondani, szép eszméket hirdetni, szónokolni. Viszont ennél fontosabb, hogy végre lehet-e hajtani a nagy terveket. Mostanában úgy látszik, mintha kezdenének túlcsordulni a nemzeti érzelmek, a nagy magyarkodás. Én ezt azért is veszélyesnek tartom, mert nem ezzel kellene foglalkoznunk. Ezek a viták elterelik a figyelmet az igazi problémákról... A beszélgetés kudarca, ha valaki viccet kezd mesélni. De most mégis előjön egy alkalomhoz illő eset a bolondról, aki azt mondja, hogy ő Görgey. A többiek fiijjol- nak, árulót kiáltanak. De ő csak erősködik: - Én vagyok Görgey, ez a név örökre fennmarad, de ki tudná felsorolni az aradi tizenhárom nevét?! *-Március 15... Ez is olyan téma, amiről nem szeretek beszélni - próbálja meg elhárítani a kérdést Tar Imre ötödéves gépészhallgató. - Ugyanazt látom, mint a többi ünnep esetében: ezt is túllihegjük. Furcsa, amikor az ember föntről kapja a pillanatot: na most örülj, mert most van a napja. Március 15. nagyon jó kis tavaszi ünnep. Biztos, hogy elkap valamit a hangulatából az ember. De ezek a hivatalos ünnepek bennem visszatetszést keltenek. Tíz évvel ezelőtt még nagyon rossz néven vették, ha az utcára mentünk, és még egy zászlót is vittünk magunkkal. Én azt látom, hogy amikor hivatalossá válik egy ünnep, veszít az erejéből. A régi március egy kicsit a lázadást jelentette. De ez most már a hatalom ünnepe. Egyébként én más napokkal is így vagyok. Ha egy lánynak ajándékot akarok adni, akkor nem várom meg a karácsonyt. És ha érzünk valamit, azt sem tartogatjuk magunkban addig, amíg nem intenek, hogy no most kell kifejezni az érzelmeinket. Nagyon elszürkült az a világ, amikor napokat kell kijelölni a szeretetre, a lázadásra, az együttérzésre, a szülő és gyermek kapcsolatára. Persze szükség van ezekre az érzelmekre. Az embernek használni kell saját magában, anélkül, hogy dátumhoz kötné. Nem mondom azt, hogy igen, iflú vagyok és ma van a napja, amikor lázadnom kell. Azok a srácok ugyanilyen fiatalok voltak, mint mi, csak akkor valami annyira súlyos volt, hogy már nem bírtak vele. Most lehet, hogy nem ünnepelné senki azokat az embereket, akik lázadoznak. Mindig kell néhány év kifutás, hogy felfogjuk, ki a forradalmár és ki az anarchista. Furcsán változnak a fogalmak mostanában...- Lesz-e kokárdája, fog-e ünnepelni ezen a napon? — Nem szeretem a tenyérnyi nemzetiszín szalagokat, a térdig lógó kokárdákat. Nekem a húgom fűzött gyöngyből egy kis kokárdát, azt szoktam ilyenkor viselni. Nem utasítom el az ünnepet. Vannak dolgok, amire emlékezni kell, észben kell tartani. De amikor a márciusi iflakról beszélünk, arról sem szabad elfeledkezni, hogy a végén csúnyán az orrukra koppintottak. Most nagyon ünnepeljük március 15-ét, de arról nem szól senki, Jiogy minden rendszer ugyanúgy működik. Megmozdult a világ, felkavarodtak a dolgok, de aztán leülepedett minden. Épp’ csak nem úgy, és ott, ahol szerették volna.- Ha most kellene, oda tudna-e állni valamilyen ügy mellé. Rá lehetne-e arra venni, hogy „márciusi iflú” legyen?- Rosszul tette fel a kérdést. Illetve így is jó. Mert ha az embert rá kell venni valamire, az már nem az ő ügye. Engem semmire sem lehet rávenni. Ha én akarok valamit, akkor azt meg is teszem. Ez a „rávevés” az, amit most a politika csinál. És ez az, amit én nagyon utálok.- Utálja a politikát?- Az túlzás, hogy utálom. Nem érdekel. A gondolatok, eszmék olyan fokú kiforgatása történik, hogy jobb, ha az ember nem is figyel oda. Fontosabb azt tudnia: ő mit gondol a világról, legyen egy saját belső értékrendje, és ezt nem szabad a napi politikához igazítani.- Nincs is olyan áramlat, politikai irányvonal, amit fel tudna vállalni?- Ebben a pillanatban csak a környezetvédelem, a zöldmozgalmak. Ezt az ügyet egy kicsit a magaménak is érzem. De a politikának az összes többi irányvonalát, amelyek egy paraszt- hajszállal térnek el egymástól, a szélhámosság, a népámítás határterületén látom.- És itt az egyetemen sem lát olyan gondot, ami miatt össze kellene fogni a fiataloknak?- Az egyetemen is megtanul annyit az ember, hogy miképpen működik a világ. Ha van egy rendszer, az ellen lehet lázadni, de nem biztos, hogy az a helyes út. Mindig lehet a rendszeren belül megoldás. És vannak rendszerek, amelyek saját magukat is felszámolják. Úgy gondolom, a forradalmak ideje lejáróban van. A márciusi igákat is elsodorta a lelkesedés...- Elutasítja a lázadást?-Nem erről van szó. Először nagyon végig kell gondolni, hogy mit is akarunk, hogy tudjuk azt elérni. Persze rendkívül fontos a lelkesedés is. Semmit nem lehet úgy csinálni, hogy azt nem szereti az ember. A változtatáshoz szükség van az érzelmi kötődésre is. De a lelkesedésnél előbbre valók az észérvek. A világ már nem ott tart, hogy fogom a tollas buzogányom, és rárontok azokra, akik nem szimpatikusak nekem. Ezen az emberek már túlléptek, de mintha a politika itt ragadt volna. Mi most fogunk először szavazni - mondják a lányok, akik biztosan nem maradnak otthon május 8-án Fotók: Dobos Klára A-.
