Észak-Magyarország, 1994. február (50. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-05 / 30. szám
ÉM-interjú ______________ A z átmeneti megoldásokat, az életképtelen gazdasági szervezetek megszüntetésének prolongálást, a hosszú tárni fejlődést nem megalapozó döntéseket elfogadhatatlannak tartom. II. oldal ÉM-riport Csak tígy lehet sikeres a vállalkozás, ha hozzájut külsőforrásokhoz, melyek alatt alapítványokat, pályázatokat kell értenünk, valamint egyéb egészségügy i tevékenységeket. III. oldal Műhely _______ S zó sincs itt kenyérféltésről! A művészeti életben tapasztalható liberalizmus tulajdonképpen dicséretes lenne, ha ennek nyomán nem történne esztétikai környezetszennyezés. MI. oldal Gyertyafényben Fotó: AP A hét embere Németh István a várossal egyidős barcikai lakos Kovács Judit Kazincbarcika (EM) - Negyven éve, január 31-én falusi gyerekként látta meg a napvilágot, de alig néhány órával azután, hogy a bábaasszony elhagyta szülőházát, már városlakónak számított. No nem azért, mert hirtelen költözésre adta fejét a kismama és a boldog apa. Épp’ „csak” annyi történt, hogy akkor, 1954. február 1-én Herbolyát, Németh István szülőfaluját Barcikához csatolva Kazincbarcika néven várossá nyilvánították az 1006/54. számú Minisztertanácsi rendelet alapján.- Biztos, hogy rólam akarnak írni? — kérdi tréfával fűszerezett aggodalommal a fiatalember, amikor ajtót nyit barcikai lakótelepi otthonában. - Annyi polgármester van, aki még nem szerepelt, meg hát nem is én vagyok az egyetlen a városban, aki ezen a napon született... Emlékszem - tessékel beljebb az ízlésesen átalakított panellakásba -, amikor tízéves voltam, akkor is rendeztek egy nagy ünnepséget, ahol legalább tizenöten voltunk gyerekek, akik az évforduló kapcsán labdát kaptunk ajándékba, mert a várossal együtt ünnepeltük a születésnapunkat. Egyébként szerepeltem már újságban, amikor 1971-ben pingpong-bajnokságot nyertem. Megírta a bányászúj- Rág - próbálja leplezni zavarát kajánul, kevés sikerrel. Jó falusihoz illőn a konyhában, az étkezőasztalnál kínál helylyel: - Egyébként a személyi igazolványomban nem is január 31. szerepel születési dátumként, hanem 30. Valahogy eltévesztették, de engem ez különösebben nem zavar. így legalább egy nappal korábban ünnepelhetünk... A születésnap még ma is nagy esemény a családban, a herbo- lyai szülőházban nevelkedett három gyermek, a szülők és a rokonság, a barátok régi jó szokás szerint az édesapa borpincéjében jönnek össze évről évre. - Az apám által füstölt, főtt csülök mellett iszogatunk, nótáz- gatunk (igazi, szép magyar nótákat tudunk!l, megelevenítjük a múltat. Herbolyán nagy élet volt még a gyermekéveimben. Az ottani bányászok egy nagy családként élték hétköznapjaikat. Az egykori vasárnapok feledhetetlenek. Volt ott bál, könyvtár, színpad (még anyám is fellépett a János vitézben), pezsgő sportélet. Emlékszem, mi, gyerekek állítgattuk a tekebábukat. Egy-egy darabért húsz-negyven fillért is kaptunk a felnőttektől „munkadíjként”. Kicsi voltam, de még most is magam előtt látom az üvegsze- mú Gál bácsi által gondozott gyönyörű parkot... A domboldalon még nem voltak víkendhá- zak, a csodálatos erdő, no meg a szánkópálya mind a miénk volt. Aztán észrevétlenül - szinte egyik napról a másikra - betelepült a környék. Kezdett városiassá lenni a város. Először három sorház volt csak, a Lenin, a Május 1. és az Építők útján. Aztán gomba módra szaporodtak a bérházak, óvodák, iskolák. Sportpályák épültek, strand, uszoda. Mi fiatalok persze szinte mindenből kivettük a részünket, mindenütt ott voltunk, ahol segíthettünk. Sajnos ma már megszűnt ez a pezsgő élet. Nem igazán tartanak, nem fognak össze az emberek, mindenki éli a saját maga kis életét. Én munka után vagy videózom - így a téli, hómentes időben -, vagy a barátaimmal hódolok szenvedélyeimnek: a tenisznek és a pingpongnak. No és persze disznót vágok szinte minden hét végén a herbolyaiaknak.- Mert hogy a szakmája hentes...- Apám bányász volt, nem is akármilyen. Csapatvezető vájárként mindenki ismerte, elismerte bányász körökben. Úgy hatéves lehettem, amikor először levitt magával a föld alá. Nem is kívánkoztam oda többet! Lehet,, hogy ezt akarta az öreg? Persze nem hiszem, mert akkoriban nagy becsben tartották a bányászt meg a vegyészt. Én mégis a vendéglátás felé kacsintgattam, az érdekelt. Hentesként végeztem, aztán ilyenolyan kitérőkkel szakács lettem. A városi kórház konyháján dolgozom már 1976-tól. Akkoriban a kórház még csábító lehetőség volt, jobban elismerték az egészségügyben dolgozókat. Most már nem igazán érezzük ezt a bérünkön, éppen hogy csak ki tudunk jönni a fizetésből. Talán jó sorsomnak köszönhetem, hogy a szerencse mellém, mellénk pártolt. Feleségem is - akivel húsz éve vagyunk házasok -, én is, többször voltunk már Fortuna kegyeltjei. Általában, ha nagyon kell valami, vagy anyagilag kilátástalan helyzetbe kerülünk, nyerünk a lottón, sorsjegyen, vetélkedőn - így aztán nem is idegesítjük magunkat. A főnyeremény persze én vagyok - pis- lant csibészül az időközben hazaérkező asszonyka, Zsóka felé. A nyereményekből gyerekeinknek is raktunk félre a „stafí- rungra”, tizenkilenc éves fiam katona, a lányom meg most fog érettségizni. Hamarosan szükségük lesz egy kis induló tőkére. Jóllehet, szinte születésemtől fogva városban élek, mégis falusinak érzem magam. Minden vágyam, hogy egy családi házban éljek. Ha nyerünk egyet, meghívom magukat is a pincénkbe egy kis borkóstolóra. Régen, szépen Brackó István Boldogult, nagyanyám jut eszembe. Sajnáljam, irigyeljem? Akkor sejlik fái bennem alakja, lénye, amikor ülök jól temperált szobámban, könyvekkel és újságokkal körülvéve. Van kenyérpirítóm és égi csatornám, s a televízió jóvoltából olyan filmeket nézhetek meg, amelyeket csak erős idegzetűeknek ajánlanak. Neki nem volt hűtőszekrénye. Villanya sem, hetvenéves koráig. Petróleumlámpa világított, jól láttunk, s talán jobban is láttuk egymást. A kútra én jártam, ott volt a kaszárnya mellett, az állatoknak megtette az udvarigémes is. Láttam kisbocit születni, ara táskor nagyapá m nak vittem az ebédet, másztam fát és ettem epret, megtapasztaltam a gúnár haragját, mosakodtam lavórban, viliáztam trágyát. Tudom, hogy mi a kotlófing, nagyanyám még pozsárnak hívta a pontyot, a húst nem kiverte, klopfol- ta, hanem potyolta, tudott rongyszőnyeget szőni, s ha szegbe léptem, összerágott, nyálas kenyeret tett a sebre. O sütötte, kemencében, de bennem a friss lángos íze és illata maradt meg leginkább. Hol van már ez? Hová lett a kemence? Nosztalgiás indulatok vöröslenek rajtam, ha gyermekkorom falusi emlékei kiütnek rajtam. Régen szépen éltünk. Eztpersze nyilván a nosztalgia mondatja velem. A bezzeg az én időmben... Be ez nem az én időm volt. Csak a szerencse fia, tanúja, emlékezője lehettem egy átmeneti kornak, amely olyan viharos gyorsasággal szakadt rám, amelyet nehezen viseltem. Nem dicsekvésként mondom, de a cséplőgépen, az etető mellett kévevágó is lehettem, s ott voltam, amikor az Erzsébet- hidat avatták. Fejtem tehenet, de elég jól elboldogulok a számítógéppel is. Nekem, gyermekkoromban életre szólónak tűnt egy nyúlfarknyi vonatutazás, de szerencsém volt végighajózni az Adriát, s a Földközi-tenger keleti részét. Álltam sorba, a falu egyetlen péksége előtt, kezemben szorongatva a kenyérjegyet, de ettem kaviáros szendvicset a Parlamentben. En még láttam, jártam azt a hidat, amelyet a Zagyváról menekítettek el, hogy az első pesti aluljáró (Astoria) munkagödre fölött megindulhasson a forgalom. Túl sok ez a sokk. Nagyanyám nem ült metrón, nem próbálta a repülés varázsát, újságot nem olvasott. Nincs mit szépíteni a tényeken, de csak a nevét tudta leírni.. Haló porában is áldás érte, hogy számos unokájának többsége diplomás lett. O tudta, hogyan kell kendert tilolni, én tudom, hogyan kell a vízcsapot megjavítani. Fölhívom a szerelőt telefonon! O mindent tudott, én semmihez sem értek. Ezért irigylem őt, s sajnálnám is magam, ha nem tudnám, hogy sajátgyerekem is megbámul, megsajnál engem néha. Nem ismerem a slágerlistát, nem hordok flancos ruhákat, s egy békés együtthallgatás nekem beszédesebb, mint egy zajos tá rsaság. Nem vagyunk egyformák, s Isten mentsen attól, hogy mi egymáshoz hasonlóvá gyúrjuk magunkat. Erőszakkal, az idősebb jogán, a vélt bölcsesség mindent elsöprő érvével. Igyekszem megérteni és'elfogadni ezt a világot. Ebben élek, s nem vágyódom sem az élvhajhász, antik Rómába, sem a századelő Budapestjének pezsgésébe, sem a XXI. század közepének futurista világába. Nem vagyok igénytelen, de jó itt nekem. A büdös városban, a szürke aszfalton, bérházban lakva, acsarkodó nyilatkozatokat hallgatva. Megnézem a televíziót, meghallgatom a rádiót, elolvasom az újságot. Teszem a dolgomat. A hó végén várom a fizetést, s fizetem a számlákat. Zöldséget, gyümölcsöt boltban veszek, s a takarító vállalat a házhoz jön. Pezsgőt akár taxin is rendelhetek. Csak egy telefon, s egy búgó hang szexuális történetekkel traktál. Világútlevéllel rendelkezem, lehet CB-m és BC-m. Vállalkozhatok, választhatok és választható vagyok. Belőlem még minden lehetne, ha lenne hozzá kedvem és kurázsim. De tudom, hogy nem a harkály csinálja magának az odút. A fa enged annyi helyet, hogy a madár, pereputtyostól beleférjen. Magamról szóltam, de nagyanyámról beszéltem. Érte, miatta van lelkifurdalásom. Néha megmosolyogtam. Nem olvasott, hartem mesélt nekem. Ha bántotta valami, akkor nem. sírt, nem káromkodott, hanem elővette az ágyneműt és mángorolt. A mángorló kemény szerszám. Vasárnap elment a templomba, de délben az asztalon gőzölgőit a húsleves. Ő kelt legkorábban, de takarodó után ő fújta el az istállóban a viharlámpát. A fonóba járt, s nem a diszkóba. Négy gyereket nevelt fel, libát tömött, markot szedett. Nem volt része a telekommunikáció áldásaiban, nem használt illatszereket, negyvenéves korától fekete kendőben járt, mert szégyellte, hogy hófehér a haja. Élt, ahogy sora, kora engedte. Szépen, embermódra. Sokat tanultam tőle. Az ő öreg, fával fűtött kályhája valahogy jobban melegített, mint az én radiátorom.
