Észak-Magyarország, 1994. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-29 / 24. szám
ÉM-Interjú Ez egy példátlanul gyönyörű és gazdag világ. A lelke miatt, a gazdagsága miatt az emberben egy mérhetetlen vonzódás alakul ki iránta. Ilyenkor úgy vélem, kötelező hűségesnek lenni. II. oldal ÉIW»ríparl Havi ötvenezer forinttal kurtították meg a vállalkozásunkat a múlt nyáron. Azelőtt még tudtunk venni fonendoszkópot, vérnyomásmérőt, merthogy az ilyen alapvető doktor-eszközök is hiányoztak. III. oldal Az én történetem ott kezdődött, hogy elemistaként tanyasi iskolába jártam. A tanító minden hétfőn összehívta a felnőtteket és népdalokat tanított nekik. Amikor csak tudtam, én is besomfordáltant ML oldal Fotó: Fojtán László VasKízben A hét embere Vargane Jacso Hedvig az Arany Katedra kitüntetettje Csörnök Mariann Miskolc (ÉM) - Bocsásson meg, de olyan szép ez így, hogy a hét embere’, és igazán nem tudom, jól választottak-e velem. Én csak egyszerűen tettem a dolgomat. Nem csináltam semmi látványosat, világrengetőt, nem nyitottam új üzletet, nem teremtettem elő milliókat...- Gondolja, hogy a pályán eltöltött évek nem érnek fel milliókkal? ~ Igaz, látja, ez igaz, de erről már mi magunk is elfeledkezünk. Hogy a pedagógus hosszú távon hoz létre értékeket. Ám amíg a társadalom nem ismeri ezt el... Ezért is lenne jó, ha nemcsak a bérügyek kapcsán Imának rólunk. Mert a legtöbbször pedagógus-bérekről van szó, nem a közalkalmazottakéról. És olyan ritkán írnak egy iskola valódi életéről, a tanárok, a diákok viszonyáról, munkájáról.-Azt hiszem, ez most éppen egy ilyen alkalom." Vargáné Jacsó Hedviget, a miskolci Kilián Gimnázium biológia-kémia szakos tanárát a magyar kultúra napján Arany Ka- tedra-emlékplakettel jutalmazta Miskolc város közgyűlése. Rajta kívül ezen a napon sok más pedagógus kapott, az övénél magasabb kitüntetéseket is- ám hozzá hasonló fiatal egy sem volt köztük.- Ez különös véletlen: 1954. január 23-án születtem, és most január 21-én vehettem át a díjat. Két nappal előtte tudtam meg, hogy kapok valamit - de hogy mit, arról fogalmam sem volt. Csak az ünnepségen döbbentem rá. Persze kért tőlem az igazgató úr adatokat a diákjaim OKTV-helyezéseiről, más eredményekről, de azt hittem, az a minősítésemhez kell. Eszembe sem jutott, hogy kitüntetésre akar felteijeszteni.-Azért valami elképzelése biztosan van, miért is gondoltak éppen önre?- Érdekes, a nagyobbik fiam is ezt kérdezte, hogy mostanában mit csináltam, miért kapom a díjat? De nincs mostanában. Benne van mind a 15 év, amit a pályán töltöttem. A legeleje is, ami nem volt könnyű. Debrecenben végeztem, és a féljem révén kerültem Miskolcra. O akkor katona volt. Én meg nem kaptam állást. Végül egy évig általános iskolában dolgoztam napköziotthonos nevelőként. Ám az egyetemen alig foglalkoztunk pedagógiával - egyszóval bele a mélyvízbe. így utólag már sokszor hiányzik az az őszinte lelkesedés, ami azokat a 2-3. osztályos gyerekeket jellemezte. Kitárt karokkal rohantak felém, ahogy megérkeztem. Az volt az érdekes, mikor ez a korosztály bekerült a_ gimnáziumba. Felismertek. Ók engem jobban, mint én őket, de néhány arc azért bevésődött az emlékezetembe.- Itt, a gimnáziumban is új volt minden, de a kollégáim nagyon sokat segítettek. Ebben a szertárban mi külön vagyunk, mégis érezzük, egy közösségben dolgozunk. Másként talán az a lehetőség sem adatott volna meg, ami a látványosabb része lehet a munkámnak: kidolgozhattuk a biológia egyedi tantervű oktatását. Ez emelt óraszámot jelent, és egyfajta ökológiai szemléletet. Az külön nagyszerű, hogy közel a Bükk, időnként ott tartom meg az óráimat. Nyáron pedig 1-2 hetes terepgyakorlatra megyünk. Ott tanulunk - igen, én is - biológiát, és tanulunk egymástól.- Mindemellett érettségi előtt álló osztálya van.- Azt hiszem, a legszebb és a legnehezebb az osztályfőnöki munka. A gyerekek egészen különböző háttérrel jönnek, mindegyik külön sors, külön kell számon tartani, kezelni - de én a mostani osztályomat 43 fővel kaptam. És évről évre érezhetően mások a gyerekek. Türelmetlenebbek. Vagy reménytelenebbek? Tizennyolc évesen szinte lehetetlen feldolgozni, hogy munkanélküliként kezdi az életét, vagy ha fel is veszik továbbtanulni, teljesen bizonytalan, mi lesz mire végez. Segíteni talán csak azzal tudunk, hogy partnerek vagyunk a beszélgetésben. Nem az osztály előtt, csak úgy négyszemközt. Én szívesen beszélgetek, és úgy hiszem, tudok hallgatni is. De ez nagyon sok idő és rengeteg energia. Ezért is vallom, csak a megszállottak maradnak ezen a pályán. De tudja, két igazán emlékezetes momentuma volt az elmúlt napoknak. Az egyiket a férjemnek köszönhetem.'Ö, a család másik megszállott pedagógusa örült a legjobban a díjnak, és este végigtelefonálta az összes rokont, ismerőst - eldicsekedett az én díjammal. A másikat viszont az osztályomtól kaptam. Hatalmas virágcsokorral vártak az egyik reggel.- Soha nem is akart más lenni, csak tanár?- Sem a családban, sem a környezetemben nem volt egyetlen pedagógus sem, de Mezőkövesden, ahol születtem, műidig nagy megbecsüléssel néztek rájuk. Azt hiszem, emiatt választottam ezt a pályát. Most tudom, több időt kellene a családommal töltenem, de nem fizetnek meg úgy minket sem, hogy egyikünk fenn tudná tartani a családot. Az is igaz, hogy nem maradnék otthon. Nekem szükségem van erre a légkörre, a ténykedésre, itt érzem jól magam. Név, tisztesség, kötődés Síké Lajos / Életem egyik emlékezetes találkozása az Al-Dunán, pontosabban Brailán volt, mely város a dunai hajózás jóvoltából nemcsak építészetében, de szellemiségében is eltér a legtöbb román várostól. Riportutamon megismertettek egy ottani magyarral, amire elsősorban azonos keresztnevünk adott alkalmat. Szabó Lajos, a helyi gépgyár modellkészítő üzemének főmestere volt, hatalmas alakja már önmagában tiszteletet ébresztett. Arra gondolva, hogy valahonnan a Székelyföldről vagy a Parciumból került ide, mindjárt magyarul üdvözöltem. Legnagyobb meglepetésemre még azt. sem értette, hogy „kedves drusza”. Már elnézést, próbáltam magyarázkodni románul, de azt hittem, hogy Csíkból, Háromszékről, Váradról vagy Szatmárnémetiből származik! „Én kérem, Budapesten, annak is Kelenföld nevű városrészében születtem!” -jött a válasz. S mikor az ámulattól magamhoz tértem, megkérdeztem , hogyan felejthet el egy kelenföldi magyarul, Szabó Lajos egy szomorú történettel felelt. Apja dunai hajós volt. Abban az időben a hajóst családja is elkísérhette a hosszabb utakra. Ilyen alkalommal esett meg, hogy az őszi ködben a magyar dereglye összeütközött egy szerb gőzössel és elsüllyedt. Az apa odaveszett, a megsérült anyát és két gyermekét a legközelebbi városba mentették. Szabó Lajos akkor négy-öt éves volt. A hosszas kezelés miatt végleg Brailán rekedtek. Sokáig beszélgettünk. Magyarul már csak pár szót tudott, de amint mondta, karácsonykor és húsvétkor a brailai református templomba szokott elmenni. Csak egyedül, mert felesége és gyermekei, már más vallásúak. De miért a reformátusokhoz, ha úgy sem érti a magyar szertartást? Hosszasan elgondolkodott és azt mondta: Jizért, mert ez az enyém!” Valahol, nagyon mélyen még pislákolt benne a magyar imádság, Szenczi Molnár zsoltárai, meg a Mennyből az angyal. Ám arra a kérdésre: ha már teljesen elrománosodott, miért nem románosítot- ta nevét is, már-már sértődötten válaszolt:„Miért változtassam meg kérem, miért? Ez a név az enyém, ez hozzám tartozik! Ezt senki nem veheti el tőlem, senkinek nem adom!” Sokat gondolkodtam rajta: m iért van az, hogy az anyagi érdektől hajtva, egyesek még az erősen vegyes lakosságú vagy éppen magyar többségű erdélyi megyékben, városokban is könnyen lemondanak eredeti nevükről, mások meg teljesen idegen környezetben is ragaszkodnak hozzá? Meglehet, Szabó Lajos éppen tisztességéért és jellemességéért lett főmester Brailán. Azért, mert vállalja származását és nem tagadja meg nevét. Az ilyen ember mindig megbízhatóbb, mint az, aki a széljáráshoz igazodik. Másrészt eltöprengtem: milyen érzelmi hatások kell érjék az embert már gyermekkorában, hogy később - a kényszerítő körülmények közt - nyelvét feladva is őrizzen legalább egy szálat, ami nemzetéhez köti?Legalább egyetlen szálat, azt az utolsót, melyet, ha könnyelműeneltépünk, akkorvisszatéríthetetlenülleszakadunk! - Decemberben rendezték meg Szatmárnémetiben a II. nemzetközi betlehemes találkozót. Magyar, román, német., szlovák, ukrán játékokat láttunk a szatmári színházban. Selmeci Kovács Attila budapesti néprajzkutató mondta a látottak alapján: „Európa népei nem is tudják, hogy lelkileg milyen közel állnak egymáshoz.” Wa- kabayashi Kazuhiro japán néprajzos a játékok mutatta azonos lelkűiét mellett azt emelte ki, ami a miénk, e térségnépeié, ami megóvhat bennünket attól, hogy beolvadjunk a nagy nyugati kultúrmasszába. A neves erdélyi néprajztudós, Faragó József professzor is az ilyen összejövetelek azonosságmegőrző szerepét emelte ki. A mieink közül többen újból időszerűnek tartják Győrffy István véleményét: a silány, felszínes nyugati kultúrával saját népi kultúránk értékeit kell szembehelyeznünk! Először vissza kell találnunk saját kultúránkhoz - amelyet az elmúlt évtizedekben eloroztak vagy elhallgattak tőlünk, az internacionalizmusra hivatkozva -, hogy aztán jobban felismerjük a nyugati kultúrában is az értéket, ami valóban gazdagít. Magyarországról is többen eljöttek a Szamos-parti városba, elsősorban néprajzkutatók. Köztük Gyivicsán Anna, a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársa, aki jobbára a sziklaváráról ismert zempléni falu, Füzér betlehemes szokásairól tartott nagysikerű előadást. Mint elmondta: a kétszáz verssorból, húsz dallamból és dalszövegből álló szlovák játékhoz egy idő óta rövidebb magyar betlehemes is csatlakozott. A legtöbb füzéri család mindkét nyelven kéri a népi játékot. Egy kisebb csoport azonban csak szlovákul, egy másik csak magyarul igényli. A kutató helyszíni vizsgálata szerint vannak olyan szlovák eredetű családok, amelyek már nem beszélik anyanyelvűket, a betlehemest mégis szlovákul is, vagy csak szlovákul kérik! Ha nem értik teljesen, akkor is. Mert hát az övék, mondhatnánk mi is a brailai Szabó Lajossal.
