Észak-Magyarország, 1993. december (49. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-14 / 292. szám
1993. December 14-, Kedd Itt-Hon Ms 7 Többet várt a „vakmerő fickó” Barsi László az Innoprint pénzén nyert vb-bronzérmet Fotó: ÉM-archív Kovács A. Gábor Miskolc (ÉM) - A Melbourne- i Súlyemelő Világbajnokság előtt a diósgyőri Barsi Lászlót nem tekintették pontszerzésre esélyesnek az országos szövetségben. Emiatt azután csak úgy járultak hozzá részvételéhez, ha költségei fedezéséről maga gondoskodik. Mint közismert, korábbi világbajnokunk így is vállalta a részvételt és - minő különös - egyedül ő szerzett érmet a magyar férfiak közül. A szövetség költségén utazó többi férfi súlyemelő ezután bizony egy kicsit furcsán érezhette magát - hogy a szakvezetésről ne is beszéljünk...- Mindenesetre köszönettel tartozom a szövetségnek, amiért megengedték, hogy saját költségünkön ott legyünk - mondta már idehaza Varga János a szponzor, az Innoprint Nyomda ügyvezető igazgatója, aki elkísérte Barsit Ausztráliába. - A kint eltöltött napok meggyőztek róla: jól döntöttünk. Lacival együtt mindketten bíztunk a sikerben, ami be is következett és ez a cég tekintélyét is emelte. Juhász István szövetségi kapitány, Laci edzője nekem gratulált először. De dr. László Imre, a Magyar Súlyemelő Szövetség elnöke is kifejezte elismerését, Aján Tamás főtitkár pedig ezekkel a szavakkal üdvözölt: „Ezt a vakmerő fickót! Gratulálok Nektek!”- A szívünk mélyén azonban többet vártunk -, veszi át a szót Barsi, a „vakmerő fickó”. - Nagyon bosszantott, hogy egy sérülés elütött egy újabb világ- bajnoki címtől. Pedig még az akklimatizálódásra is hagytunk elég időt. Rengeteget számított, hogy kint voltunk már egy héttel korábban, s így át tudtam állni. De ha már beleöltünk egy csomó pénzt, szerettük volna a legoptimálisabb körülményeket megteremteni az eredményes versenyzéshez. Kimerítő, tizenöt órás repülőút után - három kiló mínusszal szálltam le a gépről éjfélkor érkeztünk meg Melboume-be. Én másnap csak aludtam. A pazar, teltházas vb-megnyitót abban a csarnokban tartották, ahol 1956-ban Papp Laci és a kardcsapat olimpiai bajnokságot nyert.- A szakmailag jól szervezett világbajnokságon több ízben is nagy ovációt csaptak - folytatja újra az emlékek felidézését Varga János. - Először SzulejBarsi, a bronzérmes manoglut bíztatták őijöngve az Ausztráliában élő törökök. Azután a 83 kilogrammosok súlycsoportjában tették ugyanezt a görögök, de itt jutott Barsi- nak is belőle. Ő a kezdősúlyával kergette őrületbe ellenfeleit. Mikor a 170 kilós kezdősúlyát meglátták, rögtön kiborultak. Kényszerűségből ugyan felmentek utána, de hárman „szét is szakadtak”.- Ez a taktika része volt - mosolyog huncutul a Schwarze- negger-alkatú sportoló. - Pedig úgy mentek ki a 170-re szakítani, hogy a bemelegítésnél nem is volt jó gyakorlatom. Bár akkor éreztem, hogy a bal combomban valami nem stimmel. A fájdalom miatt beindult a szervezet védekező mechanizmusa és be sem tudtam ülni a súly alá. Az első kísérletem emiatt csak imitáció lett, bár nem így akartam. Mikor a másodiknál ugyan aláültem, de nem bírtam felállni, akkor jött az az ötletem, hogy 175 kilóra emeltessek. Sajnos hagytam magam lebeszélni róla és csak 172 és félre mentem rá. így utólag már nagyon bánom, mert a testsúlyomnak köszönhetően azzal még éppen világbajnok lettem volna. A 172 és fél ugyanis olyan könnyedén ment, hogy a 175-el sem lehetett volna probléma. Hiába, mindig az első gondolat a jó! A lökés kezdősúlyának 200 kilót jelentettem be. Ez ismét fergeteges hatást váltott ki, ketten azonnal vissza is léptek. Az edzőteremben azonban a bal combfeszítő izmaimban részleges szakadás jeleit állapította meg az orvos és már ki sem tudtam menni a publikum elé. Az eredményhirdetésen is csak bicegtem és Jancsi hozott ki - ölben. Azóta szigorúan pihennem kell. De remélem pár hét, s azért csak helyre fog jönni. - Az élsportolókat sokan irigy- lik, amiért „olcsón” világot látnak - fűzi tovább gondolatait Varga János -, de az ottlévők- nek legfeljebb néhány óra szabadidejük jutott a helyi nevezetességek megtekintésére. Mindenesetre a látottak alapján és annak ellenére, hogy tizennyolc évet töltöttem el a labdarúgás világában, kialakult az a véleményem, hogy csakis olyan sportolókat érdemes támogatni a jövőben, akiknek mérhető teljesítményeik vannak, akik mindent megtesznek azért, hogy sokszor mostoha körülmények között, komoly munka vagy tanulás után edz- ve hozzák ki magukból a maximumot. Szerencsére már vannak ilyen sportemberek, s töretlenül küzdenek annak ellenére, hogy az ő támogatásuk a focistákéhoz képest csak Péterfillérekben mérhető. Az Innoprint Nyomda Barsi László Melbourne-i kiküldetésének támogatásával mindenesetre a Magyar Súlyemelő Szövetség hivatalos támogatóinak sorába emelkedett és még arra is van remény, hogy a beinvesztált költségek üzletileg is megtérüljenek. Emléktúrák Miskolc (ÉM) - 1993-ban öt Neumann György-emléktúrát akart rendezni a Miskolci Ifjúsági Szövetség (MISZ). Végül azonban csak négy lett belőle. A Mátrába tervezett kirándulásra, amely Mátraházáról a Kékes- tetőn át Mátrafiiredig vezetett volna, nem akadt elég jelentkező. Pedig kétszer is meghirdették. Úgy látszik a Mátra nem elég vonzó a miskolciaknak. így tavasszal két túrát vezettek a Blikkben, egyet pedig szeptemberben a Szlovák Paradicsomban. Mindháromnak volt valamilyen jellegzetessége. Az első februárban erős szélben, sűrű, kavargó hóesésben zajlott Ga- radnáról. A második Ómassáról a Kö- püs-forrást is érintette, ahol azelőtt még soha nem jártak az emléktúra sorozat résztvevői. A harmadik, a szlovákiai két és fél napig tartott. Az idei utolsó Neumann György-em- léktúrára december első vasárnapján került sor. Versenyközpontul a Bor- sod-Abaúj-Zemplén Megyei Természet- járó Szövetség ómassai kulcsosházát választották. Ezúttal végig jelzett turista utakon haladt a 8 km-es útvonal, amelyen sajnos nem túl sokan, pontosan 31-en baktattak végig. A legszerencsésebb öt résztvevő ajándékcsomagot nyert ezúttal is. A MISZ túrasorozata jövőre is folytatódik, meglehet, két külföldi kirándulással tarkítva. A szomszéd kertje Miskolc (ÉM - KAG) - A szomszéd kertje mindig zöldebb - tartja a mondás. Van, mikor ez igaz, van, amikor nem, de a tények általában tettenér- hetók. Hallgatom a miskolci rádiót. Arról szól a tudósítás, hogy Egerben hagyományos ünnepség keretében adták át a jó tanuló - jó sportoló” emlékplaketteket a velük járó 5000 forintokkal együtt Heves megye arra érdemes diákjainak. Tizenöt általános és 5 közép- iskolás fiatal kapott kitüntetést. Hasonló ünnepséget Miskolcon is tartottak a Borsod-Abaúj-Zemplén megyeiek részére. Ez alkalomból még emléktábla avatására is sor került a Városi Sportcsarnokban, de csupán 3 általános és 3 középiskolás részesült a kitüntető címben. Ennyivel jobb lenne a hevesi, avagy ennyivel rosszabb a borsodi ifjúság? Esetleg egészen más oka van a kirívó különbségnek? És van még itt valami. Mi a helyzet azokkal a 14 év alatti tanulókkal, akik hat- vagy nyolcosztályos középiskolában folytatják tanulmányaikat, tehát csak az életkoruk szerint általános iskolások? Az ó teljesítményüket vajon melyik iskolatípusnál vették figyelembe?
