Észak-Magyarország, 1993. december (49. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-07 / 286. szám
4 Z Itt-Hon 1993. December 7., Kedd Jó tett helyébe... Tállya (ÉM) - Ma már nem tudnám megmondani, milyen évszámot írtunk azon a szüreten. Kislány voltam, a házunk előtt kis téren játszottam valamivel, néztem a fuvaros szekerek forgatagát. Akkoriban a beadott must után szinte azonnal megkapta járandóságát a termelő - kisebb vagyont. Egy asszony közeledettfelém, köszöntem neki, jól ismertem. Ő fogadta és tovább haladt. Kis idő múlva a bá- mészkodás közben találtam egy pénztárcát. Nem láttam ki hagyta el, ott feketéllett a porban. Megnéztem, tele volt pénzzel. Annyit még nem láttam együtt, gyermekfejemben medvecukor, színesceruza, játék képe bontakozott ki. Majd látom, hogy az iménti asszony sebbel-lobbal jön vissza. Amikor mellém ért, megkérdeztem, hová siet, akkor már sejtettem, hogy ő hagyta el a pénzét. Mérgében, vagy elkeseredésében cifra választ adott, közben az út szélét vizslatta. Megmutattam a tárcát. Tekintete megenyhült, de nem szólt semmit. Csak megsimogatta a fejemet. Soha nem felejtem el azt a bársonyos meleget, ami azokból a barna szemekből áradt felém. Mintha beszéltek volna a pillantások, de én akkor nem értettem a jelentésüket. A minap Nyíregyháza piacán akartam vásárolni. Az egyik standon egy hölgy főtt kukoricát árult. Megkívántam, vettem egyet. Miután befejeztem a csemegézést észrevettem, eltűnt a táskám iratokkal és egy havi fizetésemmel együtt. Egy pillanatra megszédültem, majd megpróbáltam felkutatni holmimat, eredménytelenül. Talán egy hét telt el, amikor kis csomagot hozott a postás. Kibontom - hát benne a táskám, irataim, pénzem, hiánytalanul. A kísérő levél azt bizonyítja, a kukoricát árusító hölgy, Dér Ilona debreceni lakos a jótevőm. Mint írta, rövid gondolkodás után arra az elhatározásra jutott, hogy talán soha nem lett volna boldog azzal a talált pénzzel. ...Most már tudom, mit mondtak kislány koromban azok a meleg tekintetek, az elhunyt, már nem élő Máté néni szemei: „Jó tett helyébe jót válj!” Köszönöm Dér Ilonának e nemes cselekedetét, egyben kívánom érezze ő is azt a meleg tekintetet, mert ha ma megköszönünk valamit az holnap már múlt lesz és a múlt visszaköszön. Búcsúk Ferencné Tállya Mi otthonában is ITT-HON vagyunk Mádi kiállítás a múlttól a jövőig Módi panoráma - napjainkban Kardos Sándor Mád (ÉM) - „Maád Isten szerencsét e tájon...” írta Anonymus, s ebből a szállóigévé lett mondatból származtatta a környékbeli települések nevét, úgymint: Mád, Tállya, Szerencs, Ond, Tárcái. Bár tudjuk, hogy P. mester gyakorta tévedett, etimologizálása ma már nem képezheti tudományos megállapítások alapját, de mégiscsak sokszor idézzük őt, s az említett községek patriótái a tudománytól függetlenül, egy másik gondolkodási szférában büszkék arra, hogy településükről már 1200 tájékán említés történik. Napjainkban előtérbe került az eredetkutatás, s ezért van az, hogy egyre több község idézi fel múltját a kezdetektől kiindulva. így került sor arra az ünnepségre is, amelyet a mádiak szerveztek a község fennállásának 725 éves évfordulójára. A program a művelődési házban rendezett kiállítással kezdődött november 29-én 15 órakor, s tart december harmadi- káig, amikor egész napos eseménysor váija a résztvevőket. A kiállítás rendezőelve, hogy bemutassák a múltat, a jelent és a jövőt. Kubus János polgármester elmondja: - A kiállítás megrendezésében többen közreműködtek. Az általános iskola, az óvoda pedagógusai és a község lakói gyűjtötték össze az anyagot. Összegyűjtötték az anyagot és le is rendezték a kiállítást. Ez valóban közös összefogással jött létre. A múlt felidézése a honfoglalás előtti korig nyúlik vissza leletek alapján, majd folytatódik az első írásos dokumentumokkal, és eljut a máig. Közeledve az időben, egyre gazdagabb az anyag. Látható itt az a szük- ségpénz, amelyet Mád község bocsátott ki 1849. július 12-én. Megemlékeznek az 1848/49-es szabadságharc azon 6 főtisztjéről és tábornokáról, akik valamilyen formában kapcsolódnak a településhez. Megtudhatja a látogató, hogy Kazinczy Ferencnek, a nagy nyelvújítónak a község határában volt szőlője, hogy Petőfi Sándor 1847. július 27-én átutazott a településen. A közelmúltat a mádi képes levelezőlapok mutatják be. A jelent a termékek képviselik, a'bor és az ásványi anyagok. Mád nemcsak a boráról volt mindig híres, hanem történelmi körülményei következtében a hazai és külföldi borkereskedelméről is. Most, 1993-ban megnőtt a külföldi érdeklődés ezen a téren is. Láthatóak itt a kiváló borok újfajta címkékkel, amelyek már a borértékesítés újszerű útját is jelentik. Néhány jellegzetes példa: Lon- gosztronómia Kft., Tokaji Hárs és Furmint, Gundel Tokaj Furmint és Hárs, Royal Tokaji Wine Company. Ezek közös magyar és külföldi érdekeltségű vállalatok. Figyelemreméltó a világsikert aratott zeolittermékek bemutatása, amely anyagokat az iparban, a mezőgazdaságban és a gyógyászatban használnak. A jövőt azok a távlati fejlesztési tervek vázolják fel, amelyeket László Tamás, az Ybl Miklós Műszaki Főiskola adjunktusa vezetésével készítettek. Igény van egy olcsóbb húsboltra (ÉM - B.Sz.L.) - Dráguló világunkban nem lebecsülendő az az igyekezet, ha egy vállalkozó a megszokottnál (?) olcsóbban kínálja portékáit, áruit. Éppen ezért adunk szívesen hűt olyan kezdmeményezésről, amelyet Abaújszántón a nagyközség ambiciózus vállalkozója - Plaszkó János igyekszik megvalósítani. Ó ugyanis - több sikeres-vállalkozásán felbuzdulva - a nagyközség piacterén olyan húsboltot nyit december 8-án, ahol lényegesen olcsóbban- nagykereskedelmi áron kínálja azokat a hústermékeket, amelyeket saját vágóhídján állít elő. Szolgáltatása az is, hogy naponta 6-18 óráig tart nyitva, és nemcsak hétköznap, de vasárnap is.- Mi a helyi kínálat - kérdeztem a szakembertől.- Sertés, marha, de még frissen vágott baromfihús is lesz- válaszolta Plaszkó János és hozzátette: mindenféle hentesáru, még bárány is vásárolható. Füstöltáruk, bőrösáruk, félbevágott sertés, bőrös sertés, szafaládé, kolbász, sajt, belsőség, mind-mind kapható a boltban. A szakember szerint nemcsak a minőség garantált, de a mennyiség is, hiszen a bolt önellátó. A szakember reméli, hogy a piactéri boltot megkedveli a nagyközség közönsége... 1993. December 7., Kedd Itt-Hon Z 5 Tudósítások — hazai tájakról Az őrház még itt áll, de semmire sem vigyáz Fotó: P.T. Priska Tibor Nem valami barátságosan fogad a Hór-völgye. Igaz, itt a kezdeténél, a hollóstetői elágazásnál még egyáltalán nem völgy, inkább amolyan meggondolásra késztető nyiladék, hová leginkább télutón van kedve az embernek bóklászásra, hóvirágot keresgélve. De most épphogy elcsendesedett a Nyit- nikék kiabálója, kár is még ezzel foglalkozni. Gondozatlan ez az út, de még mennyűe az! Évtizedekkel ezelőtt vígan közlekedhettek itt személykocsik, most viszont lépésben, óvatosan araszolhatunk, félő, nem is túl messzűe. Pedig jó lenne eljutni legalább az egykori huta aprócska temetőjéig, hol százéves súok jelzik a hajdani települést, az ott működő üveghuta lakóinak helyét. Azt a temetőt ma már csak a nagyra nőtt, csendes fenyők vigyázzák, méltóságteljesen, nyugodtan, ahogyan csak az ilyen hatalmas fenyők képesek. Hogy miért kellene legalább odáig eljutni? Csak! Megnézni, ott van-e még, kicsit elmerengeni a látottakon. Jó lenne eljutni az oszlai erdészházhoz is, melyet nyolcvanegyben rendeztek be tájházzá. A környező, bükki falukból gyűjtögették akkor össze a megőrzésre való, népi emlékeket, mindazokat, melyek jelzik, miként, hogyan éltek nem is oly rég errefelé az emberek. Autóbuszokkal érkeztünk akkor az avatásra, mely igen vidám ünnepségként zajlott, fonott kaláccsal, citeraze- nekarral, kórussal meg ilyesmivel. Később ellenben - vagy már akkor is?- sorompók is állítódtak az útra keresztbe, föltehetően a Digép, az egykori Agyúgyár fegyvereinek kipróbálása, célba lövései miatt. A lövések idején tényleg kár lett volna ott téblábolni, gombát keresgélni, tájházat nézegetni. Állj! Dehogyis a sorompóőr mondja ezt! Hanem maga a kocsi. Azáltal, hogy koppanással jelzi: valamihez hozzáért az alja. Annak ellenére, hogy lépésben óvakodunk lefele, figyelve közben a sűrű bozótost, vagy a ritkásabbá váló gyertyánost, hátha látunk valamit. Láthatnánk, ha éppen erre járna és láttatná magát például vadmacska, ha itt lenne bajszos sármány, az avarban turkálva találhatnánk zebracsigát, mármint a házát, meg láthatnánk süniket, más időben szalamandrát. Most egyelőre faszénégetőket látunk egy nyiladékban, a boksa is füstöl, a lakókocsitól ellenben oly dühvel ront felénk két foxi, hogy még az ablakot is fölhúzzuk. Ézek a foxik föltehetően már napok óta unatkoznak, hát alig váiják, hogy ide érkezzen valaki és széttépjék, szétcincálják. De hát ez a dolguk. Mindenestre odább állunk. Nem is messzűe, csupán az egykori sorompóig. Az őrbódé, inkább házikó ugyan most is a vártán áll, de bévül már senki. A sorompó is megvan még, de kitárva, föltehetően sohsem becsukva. Mehetünk tovább. Azaz, mehetnénk, de meggondoljuk. Hatalmas tócsák, ragacsos sár az úton, ez már nem személykocsinak való. Várakozunk. Lentről, messzűől erős motorzúgás dörömböl, oly erősen, mintha harckocsik érkeznének. Közeledik, erősödik, majd a kanyarból kibukkan egy hatalmas teherautó, úgyannyűa megrakva vastag bükkfával, hogy csak ámulunk: miként tud ez itt feljönni! Fiatal srác ül a volánnál, könnyedén, mondhatni elegánsan hozza a rakományt, mely a sártengeren is átbilleg, mindenkerék meghajtásos rendszerével nem ismer akadályt. Mi ellenben igen. Nem jutunk már el a huta nyomaihoz, nem sóhajtunk együtt az őriző fenyőkkel, a tájházat sem látjuk kívüűől sem. Mégis Cserépfalu hányából kellett volna indulnunk, bevágnunk ebbe az amúgy csodás, szép völgybe, mely talán az országnak a leghosszabb völgye. Onnan talán elérhettünk volna a mészégetőkhöz is, arra a helyre, ahol valaha Tóth Józsi bácsi - már évtizedekkel előbb is idős, bár nagyon erős erdei ember - égette a meszet és szívesen beszélt az uhuról. Ott lakott az uhu fölötte, a meredély hegy legtetején egy barlangban. Józsi bácsi fiatalabb korában felmászott oda, hogy nyulat szerezzen a bagolytól, hiszen úgy tudta, hogy ez a ragadozó nappal nem lát. A nyulat meg is találta a barlangban, már lehajolt érte, amikor valahonnan rácsapott az uhu. Józsi bácsi vastag bőr- mellényt viselt, de mint mondta, a mellényt is, meg kicsit a saját hátának bőrét is letépte a hatalmas ragadozó madár karma. Saját zsákmányát semelyik állat nem adja át senkinek és nappal ide, vagy oda, ez a bagoly nagyon is jól látta mi történik és nekitámadt a betolakodónak, el is üldözte... Az elbeszélés után mi nehányan szintén felmásztunk a házfalmeredélyen uhut nézni, de még csak félúton jártunk amikor lentről Józsi bácsi kiáltott: A bagó már elment! Észrevett bennünket igen korán, a nappal ellenére. A barlangot azért megnéztük, melynek fönt likas a teteje. Hát ennyi. Most ellenben visszaballagunk az őrháztól, abban bízva, hogy nyáron, vagy az igazi fagyott télen több szerencsénk lesz. A foxik rohannak felénk, kárörvendő csaholással kisémek ki a területükről. Nekünk küldték Tállya (ÉM) - Hát persze hogy jelentkeznek felhívásunkra Kedves Olvasóink. íme már a fiatalok is felfedezték az Itt-Hon-ban való közlés lehetőségét: Timkó Szabolcs 13 éves tállyai diák küldött nekünk verseket, melyekből egyet most közlünk: Az oroszlán Az oroszlán az állatok királya, Nemrég ő volt három holló bírája. Mig a nőstény vadászik O a fa alatt szunyókázik. Gyerekeit neveli, Mig a másét megeszi, Eszik ő zebrát, antilopot, őzt, S keservesen várja az őszt. Ha a Mikulás civilben... Rajz: Mező István
