Észak-Magyarország, 1993. november (49. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-20 / 272. szám
November 20., Szombat II ÉM-hétvége A fazék halála Priska Tibor Hát akkor Neked is véged... Neked, mondom, mivel idetartozol a családhoz ki tudja mióta, mindenképp több évtizede, de inkább már a száz évet közelíti léted. Ez a sípolás, sercegő hang bizony egyértelműen jelzi a likat, melyen a víz szivárog, kifolyik, rámegy a gáztűzhelyre, elpárolog. Gáztűzhely! Ezt sem gondolta volna ez a fazék, hogy valamikor majd egy ilyen masinérián teljesít szolgálatot, úgyannyira, hogy éppen az ilyen modern akármin fejezi be egész valóját. Igen, igen, fazékról van itt szó, egy szép, tízliteres, bordó színű, zománcozott fazékról, mely igen jó szolgálatot tett a tejfölös, füstölt csülkös bablevesek főzésénél, a kocsonyák remeklésénél, a töltött káposzták pompázatainak megalkotásánál, a sólet csodás ízeinek kiókumulálásá- nál, az ökörfark-leves illatorgiáinak összehozásánál, meg egyáltalán, mikor valamit egy ily derék, szép fazékban volt szükséges összehozni, elkészíteni. Mint íegalkal- matosabban. Arra valóban. Jóanyám kapta ezt a fazekat nászajándékba valamikor a század legelején, de lehetséges, hogy már akkor is használatosat a nagyitól, vagy az anyóstól, legalábbis akkor már meglévőt, csak ritka alkalomkor elővettet. A legalább 200 éves vályogház füstös kéménye alatt kialakított tűzhelyen volt leginkább a munkahelye, a kőműves által megépített, megformált „masina” platniján, mely tűzhelyen éppen az egykori füstöskéménynek köszönhetően akkora huzat szította a tüzet, akár egy gyárban. / Evek múltával-az élők elmúltával-a nővérkémhez jutott ez a fazék, a nővérkémhez, ki már nem rakott tűzhelyen, hanem gyári sparherden igazgatta, tologatta hol középre, hol a szélre, attól függően, hogy nagy meleg, vagy csak lassú tűz szükségeltetett-e alája. Ott is múltak az évek, talán évtizedek is, míg valami mód éppen ide, hozzám került, éppen a gáztűzhelyre, hol igazából nem is érezte jól magái soha. Nem volt elég helye. Ha a másik lángon egy kis lábas ott szerénykedett mellette, már összekoccantak, hangoskodtak, lökdösődtek. A három láng bekapcsolásakor meg már sehogyan sem fértek el, kavarni sem. lehetett egyiket sem, ellenben nagyon is lehetett félni, hogy valamelyikük lebillen, kiömlik, és akkor kezdődik a bál. Ilyen okok miatt a nagyfazék csakis ünnepi alkalmakkor került elő, amikor volt ideje órákig egyedül duruzsolni a töltött káposzta, vagy a kocsonya énekét, vagy bugyborékoltan füttyögetni a csülkös bablevesét. Hajdanában-danában elszenvedett már Ő egy kis lyukat. Kis ideig akkor a kamarában pihent, amíg föl nem hangzott a kiáltás: Fazeeek fodoooz! így bizony! így, ahogyan ide leíródott. De jó hangosan, elnyújtva, hogy az egész utca hallja: Fazeeek fodoooz! Igen, igen, a drótostót érkezett meg! Szép szál, megtermett legény, kopottas ruha, széles karimájú kalap, a hátán pedig a jellegzetes szerszámosláda. Melynek fölső részén az összehajtogatott lemez világolt, alsó részén kis fiók lapult, benne mindenféle, általunk igen megcsodált, sohsem látott szerszámmal. Furcsa, erős ollóval, mely képes volt elvágni a lemezt, ragasztóval, mely valahogy mindent megragasztott, apró mütyürökkel, mik éppen mindig beleillettek a likba, kalapáccsal, mely mindig rátalált a likba helyezett valamire. A mester úr pedig kért egy sámlit, leült az alma fa alá az árnyékba, kipakolta ami kell, szemrevételezte napfelé tartva a fazekat, bólintott, majd nekilátott és pár perc után vizet kért. Hogy a fazékba öntse. És vizsgálja, mutassa a gazdasszonynak: no, ugye rendbe! És egy mák- szemnyi nem sok, de abból a fazékból annyi víz le nem cseppent! Pedig az imént még likas volt, használhatatlan! Bizony! Várjon még, fiam! Mondta az idős szomszédnéni a drótostótnak, és egy repedezett, ősrégi cseréptálat tett elébe, együtt a tál letört, de gonddal megőrzött jókora darabjaival együtt. Akkor pedig a drótostót drótot - hát igen, mi mást is! - Szedett elő, meg valami hosszúkás, árszerű szerszámot, amellyel elkezdte körbefonni a tálat. Elég ragasztani a, darabokat, majd fonni, fonogatni, oly míves, négyzetes dróthálókkal, hogy ma a gyűjtők egy ilyen megfont tálért többet adnának mint tíz újért! Bizony! Aztán munkája végeztével a mester megkapta a maga bérét, szerényke bért kért mindig, de illendő volt asztalhoz is ültetni, vagy ebédhez, vagy egy kis szalonnázáshoz, kolbászhoz, hiszen ez csak-csak akadt minden szegényháznál is. Utána felvette különös táskáját, kilépett a kapun, odább ismét felhangzott: Fazeeek fodoooz! Mármint, hogy ő fazekat fódoz. Fazekat foltoz. Ez a mestersége. Nincsenek már, persze, hogy nem járják már a falukat ezek a mesterek, a drótostótok. Utoljára talán Gárdonyi Géza rajzolta meg emberségüket, kitartásukat, életbe, munkájukba vetett hitüket maradandóan. Az is rég volt... A lik ellenben ezen a fazékon nagyon is új. És egyben örök is. Ezt már nem foltozza be senki. Ebben a fazékban többé már nem zuborog, nem illatozik, nem pompásodik semmi. Istenkém, mennyit szolgált ez a fazék! Nem csoda, ha már amolyan családtagnak számít. De hát elment már a foltozó is, kitelt az ideje a fazéknak is. Hát... Eny- nyi. Äz ÉM interjúja „Nem a személyes becsvágy hajt” Születésnapi beszélgetés a 60 éves Pozsgay Imrével Hajdú Imre □ A kezdetek kezdetén, de később is még jó ideig, Ont tűzték zászlójukra mind a reform- kommunisták, mind pedig az akkortájt szerveződő, kibontakozó ellenzékiek. Személye afféle előretolt pajzs volt, aki mögött biztonsággal lehetett meghúzódni. Ön volt az, akivel korábban ki nem mondott igazságokat ki lehetett mondatni. Elévülhetetlen érdemei voltak - természetesen másokkal együtt - a politikai rendszerváltásban, annak gyors és vér- telen lefolyásában. Ám utána úgy tűnt, hogy a mór megtette kötelességét... Hisz’személyét azt követően próbálják kiretusálni a rendszerváltás tablójáról, tetteit, szerepét igyekeznek csökkenteni, érdemeit csorbítani. Ezt az ellentmondást tapasztalva, történelmünk két jeles alakja jut eszemben Önnel kapcsolatban. Széchenyi István és Géza fejedelem. Széchenyi példája bizonyítja, hogy az elismerés sohasem azonnal jelentkezik. A most oly sokat (s joggal) citált legnagyobb magyart saját korában, saját főúri berkeiben gyakran nevezték a bogaras, a bolond Stefi grófnak. Szóval a reális elismeréshez, a történelmi igazsághoz - úgy tűnik - idő kell. Sőt, néha még az sem elég. Hisz’ Géza esete éppen erre példa. Mindenki Szent István érdemeit, tetteit csodálja, pedig apja felismerése, majd cselekedetei akkor és ott merészebb és legalább olyan jeles tettek voltak, mint államalapító fia későbbi döntései. Ugyanis egy hatalom vezetőjeként felismerni, hogy gyökeres változtatásra van szükség, s ezt megteszi annak ellenére, hogy ezer szállal kötődik még a múlthoz, ez az igazán nagy tett. Ennek ellenére Géza személye, szerepe mindmáig árnyékban maradt. • Nagyon hízelgő rám nézve a Széchenyi és Géza fejedelem említése, ez a párhuzam. Természetesen magamat ilyen kolosszusokhoz mérni nem óhajtom, de mint párhuzamot nagyon is szemléletesnek, pontosnak, érdekesnek tartom. S ha már ebben a párhuzamban gondolkodunk, akkor éppen az Ön okfejtéséhez kapcsolódva, néhány dolgot hadd mondjak el. Először Géza fejedelemről valamit. Miközben egy millimétert sem vehetünk el Szent István érdemeiből, az első koronázott magyar király történelmi, szerepéből, valóban arról van szó, hogy ha a honfoglalás, majd kalandozások utáni magyarság nem lel olyan vezetőre, mint Géza, aki még hordozta a pogány múlt élményeit, rítusait, szokásait az ujja begyében is és a vérében is, de valami késztetést arra, hogy megmentse ezt a magyarságot, akkor valószínűsíthető a pusztulásunk. Amint hallgattam a szavait eszembe jutott, hogy esztergomi palotájának ablakain kitekintve mire gondolhatott Géza fejedelem, miközben „az európai dereglyék úsztak el ott a Dunán a szeme láttára és a szeme előtt. Valószínű ez a kép erőteljesebben hatott rá, mint a kalandozások vereségei. Lechmező ugyan drámai üzenet volt, de a modernizációs élmény talán még erősebb. Ő volt az a személyiség, aki úgy tudta a múltat átvinni és a folyamatosságot megoldani, hogy közben ő maga személyében, személyiségében is feldolgozta ezt. István neveltetését már eszerint szervezte. A közelebbi múltból pedig kétségtelen hozzám legközelebb Széchenyi példája. Azért Széchenyié, akinek aulikus mivolta kétségbe vonhatatlan, aki rettegve, fogvacogva gondolt minden forradalomra. Ezért akart reformer lenni. Szemem előtt az a Széchenyi lebeg, aki az aulikus arisztokrácia tagjaként udvarolt a bécsi Burgban, elfogadta a Habsburgok uralmát, és úgy vélte, hogy Ausztria nélkül Magyarország esendő térséggé válik. És előbb a gazdaság, aztán a függetlenség. Az a Széchenyi lebeg előttem, aki 1847-ben a Politikai programtöredékekben még Kossuthtal polemizálva elutasít minden radikalizmust. Ebben az elutasításban benne van az a nagyon is meghatározó, alapvető gondolat, hogy a nemzetnek lehetnek olyan sorsfordulói, amikor a pártok fólöttiség fontosabb a pártoskodásnál. Ezt ma, ha én emlegetem, mint népfron- toskodást vetik a szememre. S ha már a személyi sorsok továbbszövéséről beszélünk, akkor maradjunk még Széchenyi példájánál. Hát gondolja meg, nemcsak hogy aulikus, az udvari arisztokrácia tagja volt, nemcsak olyan férfiú, aki ugyan kritikusan és gyötrelemmel nézte az ausztriai Habsburg- ház uralmát Magyarország felett, de vélte, hogy erre szükség van még egy ideig. Hanem még szerepet is vállalt benne! Mielőtt ő a ’48-as áprilisi kormány tagja lett volna, előtte 1847-ben még a gyűlölt és megvetett helytartótanács tagjaként, annak közlekedési bizottságát vezette. Tehát szerepet vállalt az előző rendszerben. A mai világban az ilyenfajta szerepet átmentésnek és mindenféle gyűlöletes dolognak neveznék. Hadd ne emlegessem miket mondanak az ilyesmire. De én azt mondom, hogy ő minden botlása, kételye és forradalomtól vacogása ellenére forradalmibb és történelmibb alakja a magyar történelemnek, mint azok a táblabírók, akik az alatt, míg ő ilyen-olyan udvari szerepeket is teljesített, dekkoltak és valahol a passzivitásban találtak ellenállási pontokat. □ A sikeres politikai rendszerváltást a mai politikai életben egyesek szeretnék kisajátítani, magukat mintegy előtérbe állítani. Ugyanakkor másokat - személyeket, csoportokat - szeretnének háttérbe szorítani. Annak örülnének, ha az utóbbiakkal nem kellene egy politikai tablón szerepelniük, az érdemekben osztozkodniuk. • A történelmi retusálásról egy megjegyzést szeretnék tenni. Döbbenetes valóban, ez összefügg egy sajátos szemlélettel és igénynyel. Nálunk az utóbbi évszázadokban minden rendszerváltás, átalakulás, mássá válás osztozkodással kezdődött. Na most minél kevesebben vesznek részt az osztásban, annál jobban járnak azok, akik részt vehetnek benne. így aztán ki kell szorítani azokat, akik még joggal a hatalmi osztozkodásban részt vehetnének. Mivel a tülekedő típus idegen tőlem, én magam ebben ilyen módon nem kívántam részt venni. Az új feltörekvők, mivel szakmai és egyéb felkészültségük dolgában sok a kivetnivaló, ezért érdemek okán akarnak kormányozni, érdemek okán akarnak uralkodni. Egy ilyen érdekdús uralkodó rétegnek kötelessége felmutatni ezeket az érdemeket. Ha nincs, akkor lopni kell. Mit tesznek? Osztogatják, fosztogatják a történelmet. S nemcsak a hatalmat osztják itt, nemcsak a privatizációval dobra kerülő javakat, hanem az érdemeket is elkezdik újra parcellázni. Riasztóan hasonlít ez a II. világháború utáni helyzethez, amikor is a 44-45- ös ellenállás után még húsz évvel, még ’70- ben is lehetett partizánnak jelentkezni Magyarországon. Hát körülbelül ez zajlik most az új elit érdemszerzésére, visszamenőleges érdemszerzésére vonatkozóan. Na most, ha ez a leltár hiányos, akkor ki kell egészíteni, szerezni kell innét-onnét. Minden kivagyiság nélkül mondom, én úgy vagyok ezzel, a sors különös kegyelméből és szerencsére tehettem annyi mindent, hogy még tíz más szerezhet belőle javakat. □ Ön, a szabadon és demokratikusan választott parlamentbe a szocialista párt képviselőjeként került be. Később független lett, majd új pártot alapított. Ezzel az újrakezdéssel ismét a politika egy rögösebb útját választotta. Miért? • Én magam egy iszonyatos kockázatot vállalok. Hiszen egy befejezett portréval nyugodtan ott várhatnék soromra, ehelyett én most újabb meg újabb kezdeményezésekkel kockáztatom ezt. Ami arra vall, hogy nem személyes becsvágy hajt, hanem tenniaka- rás. Az a kétségbeejtő helyzet, amibe az ország került, amiben az emberek látják, hogy nem ezt akarták a rendszerváltástól. Másra vágytak, mást szerettek volna elérni. Ezért ha nincs megfelelő tájékozódási lehetőség, akkor a múltba, a nosztalgiába fullasztják bele vágyaikat. így aztán az a dolgom, hogy újra felvilágosítsam azokat, akik hallgatnak rám, hogy csak előre van kiút a magyar valóságban, de nem azon a módon, ahogy az első ciklus ezt megszervezte. S ha már ez így szóba került, akkor azt is hozzáteszem, hogy ez növeli a mi esélyeinket. Ha mi ezt el tudjuk mondani és az illendő, tisztességes nyilvánosságot ehhez sikerül megteremtenünk, akkor programunk, az erre vonatkozó gondolatunk eljut a választópolgárokhoz, akiknek - állítom - 70-80 százaléka új döntést szeretne hozni. Ebbe az új döntési lehetőségbe kínálunk alternatívát. A határpont ott van, hogy akik új döntést akarnak hozni és jelenleg tanácstalanok, elmennek-e szavazni, látnak-e olyan kínálatot, hogy érdemes a választásban részt venni. Fontos kérdés ez, mert milyen ereje lehet egy olyan törvényhozásnak, amelyet esetleg a választópolgárok 20-25 százalékos részvétellel hoznak létre? Ezekbe a forgatagokba próbálunk mi a magunk higgadt, az emberi fül számára elfogadható hangú centrumpolitikával ajánlatot tenni, és a nagy tömegű, csalódott választópolgárt arra késztetni, hogy vegyen részt a felelősségben, a döntésben ismét. □ Az utca embere is azt vallja: alapkérdés a magyar gazdaság fejlődési pályára állítása. Sokan azon az állásponton vannak, hogy erre azok a pártok alkalmasak, amelyeknek nincsenek ideológiai görcsei, koloncai. - ellenkezőleg, tisztán pragmatikus szemléletűek. Önt a közvélemény nem kimondottan gazdasági szakemberként tartja nyilván. Következésképp, adódik a kérdés: tud az Ön pártja, a Nemzeti Demokrata Szövetség korszerű gazdasági programot ígérni? 9 Kétségtelen, így rögzült a köztudatban, Pozsgay nem elsősorban gazdasági kérdésekkel foglalkozik. Jó lenne, ha sikerülne rögzítenünk azt, hogy én mindig azzal foglalkozom, ami fontos. S most éppen gazdasági kérdésekkel. A parlamentben három évig ki nem nyitottam a számat. Ennek oka volt. Erre én készültem, j . Ez tudatos vállalás volt. Azt hi* * szem, senki nem tételezi fel rólam, t ’ hogy lámpaláz okán nem szólaltam meg, mert elmondom én a véleményemet, ahol tehetem. De a törvényhozás egész működésével komoly fenntartásaim voltak éppen azért, mert belefulladt a közjogi vitákba, belefulladt a médium-harcokba, és a magyar valóságtól nagyon távollévő ügyekbe, eközben elmulasztotta az állam- háztartás, a költségvetés gondját. Az emberek élethelyzetével kapcsolatos olyan tények elemzését, hogy ez a privatizáció nem ugyanolyan, mint a nyugati privatizáció. Itt úgy csinálták végig a privatizációs programot, hogy például az 5 millió munkavállalóról mellesleg megfeledkeztek, és így tovább. S hosszú idő után az első megszólalásom éppen gazdasági, gazdaság- politikai természetű volt. November 15-én a parlamentben ilyen értelmű felszólalásra jelentkeztem, majd a rákövetkező sajtóértekezleten is egy új gazdaságpolitikát, a közvéleménnyel együttműködő gazdaságpolitikát követeltem. Ebben a legfőbb rosszat, egy mindent maga alá kaparó állami költségvetést kellene megváltoztatni, amely az államot útonállóvá, minden zsebbe kotorászó intézménnyé teszi ahelyett, hogy a cselekvésre ösztönző intézmény lenne. Ezzel azt akartam jelezni, hogy a nemzeti demokraták most és így gondolkodnak. A másik, egy nagyon redukált szerepű pártrendszert képzelünk el, amelyben a pártokhoz való tartozás nem hitvallás, nem hűség és ideológiák kérdése, hanem egy nagyon közönséges, földre leszállított kérdés: ki kormányoz jobban. Ez szabaddá teszi az embert, hogy olyan pártot válasszon, amely véleménye szerint leginkább megfelel ennek a követelménynek. És edckor itt egyetlen erkölcsi norma van csak, hogy az ember ne maradjon ott, ahová nem tartozik, amivel nem ért egyet. Most, amikor parlamenti átülések és differenciák szóba kerülnek, csak ámulva nézem azokat a frakcióvezetőket, pártvezéreket, akik pozíció védelem okán szidják az átülőket, miközben a hozzájuk átülőket nyugodtan és szívesen, tárt karokkal fogadják. De eszükbe sem jut, hogy mennyivel becstelenebb azoknak a sorsa, akik ott maradnak egzisztenciális okokból és félelemből, ahol a meggyőződésükből semmi sem maradt. Tehát ezeket a dolgokat szeretnénk mi tisztességgel és nyíltan, nyilvánosan rendbe tenni. Gazdaságpolitikai programunk szem előtt tartja az ország teljesítőképességét, szem előtt tartja, hogy nem lehet semmilyen gazdasági programot megoldani nagy társadalmi ellenállás mellett, nagy csoportok leszakadása és elszegényedése mellett, no és szem előtt tartja, hogy az eddig alkalmazott módszerek kivétel nélkül kudarcot vallottak, mert változatlanul nő a költségvetési hiány, növekszik az infláció, növekszik a munkanélküliség, csökken a fogyasztás, a fogyasztás csökkenésével arányosan és sajnos rohamosan csökken a bruttó nemzeti termék, ami nagyobb méretű, mint a ’29-33-as válságban. □ Említette, egyik nagy veszélynek tartja a közvélemény passzivitását, a minek lehet az is a következménye, hogy olyan erők kerülnek hatalom, vagy kormányzat közelébe, akik nem volnának kívánatosak oda. A szélsőbalra, illetve a szélsőjobbra gondolok. • Ennek a veszélye is fönnáll. De ma még a társadalom nem fogékony erre, mert még mindig reménykedik egy korrekt, higgadt, türelmes megoldásban. Komlón tartottam egy gyűlést, s ott egy parasztember, aki minden bizonnyal egy közeli baranyai faluból jött - fogalmazta meg a legfrappánsabban a kérdést, hogy tudnak-e olyan programot ajánlani, amelyben újabb fölfordulás nélkül javulna a helyzetünk. A javulás tehát általános igény, a fölfordulás azonban senkinek nem igénye.
