Észak-Magyarország, 1993. november (49. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-20 / 272. szám

November 20., Szombat

ÉM-hétvége 111

ÉM - riport

Adósság el nem vész, csak sokasodik

Miskolc (ÉM - FJ) - Rendőrtisztekkel beszélgetünk. A nők, a pénz, a család után mi más is lehetne fő témánk, mint a bűnözés, bűnüldözés. Szó esik gyilkosokról, rablókról, felderített és egyelőre még homályos, tisztázatlan csirkefogászatokról. Az egyik detektív az annyit taga- dott-elismert szervezett alvilágról kezd beszélni. A honi maffia egyik jól menő „üzletága” - mondja - az ilyen-olyan tartozások fizikai behajtása. Tudják, amikor a fizetésképtelen kft., vagy bt. igazgatójánál megjelenik néhány tagbaszakadt, semmitől vissza nem riadó gorilla, és néhány emberes nyakleves után fölhívja a T. Cím figyelmét családja, illetve egyes testrészei fontosságára... S mindez nem csupán az alvilági kinnlévőségek behajtására korlátozódik. Egyre gyakrabban a cég és cég között fennálló pénzügyi konfliktust is így zárja rövidre az „élelmes” hitelező.

De hát valahogy neki is meg kell kapnia a pénzét, különben ó maga megy tönkre... - veti közbe egy ízig-vérig civil - meggondolatlanul. A profik ugyanis csúnyán lehurrogják. Először is - érvelnek - mindenki gondolja meg háromszor, kivel köt üzletet, másodsorban pedig mindennek van törvényes útja. Egyébként meg kockázat nélkül nincs üzlet. Természetesen magam sem értek egyet az erőszakos, törvényen kívüli pénzbehajtással, mégis bátorkodom felvetni: ha valaki bíróságra is viszi panaszát, évekbe tarthat, míg valóban viszontláthatja forintjait. Addigra pedig akár valóban tönkre is mehet a szerencsétlen. Én sem járok jobban, mint civiltársam - rólam is lehúzzák a keresztvizet. Utolsó, s egyben végső, mindenki számára elfogadandó érvként említik: immár országszerte működnek olyan irodák, amelyek az adósságok törvényes kereteken belüli behajtására specializálódtak. Tényleg! - villan belém a felismerés. Hiszen alig néhány napja jómagam is hallottam, hogy a sokmilliós lakossági díjtartozások fölötti tehetetlen elkeseredésében a Miskolci Hószolgáltató Vállalat szintén egy hasonló céget bízott meg kintlévőségének behajtásával. Nevezetesen a Dá- rius-Plusz Bt.-t. De vajon hogyan lehet valakit békés úton rávenni, hogy két-három év után hirtelen felindultságában kifizesse azt a harminc-negyvenezer forintnyi fütésdíjat? A legilletékesebbek, a fent említett cég vezetői készségesen világosítanak föl.- Elsősorban józan érvekkel - mosolyog Molnár Attila, aki vállalja a szóvivő szerepét. - Hiszen köztudott, a hivatalos papírokkal bizonyított tartozások nemhogy nem évülnek el, de - például a törvényes kamatok felszámolásával - csak sokasodnak. Egészen addig, amíg a hitelező, esetünkben a hőszolgáltató vállalat, bíróságra nem viszi a dolgot. Akkor aztán egy derűsnek induló napon megjelenik a végrehajtó (kár kirúgni, legközelebb rendőrrel érkezik!), és a keserves verejtékkel megszerzett - teszem azt színes tévénket „sikerült” pár ezer forintért elkótyavetyélnünk. Gondolom senki előtt nem kérdés, hogyan jár jobban...- Ez eddig világos. Legalábbis számomra. De milyen a lakosság hozzáállása?- Meglehetősen vegyes érzelmekkel fogadták első, levélbem megkeresésünket. Voltak, akik eleget tettek fizetésre való felszólításunknak, mások - főleg idősebbek - felvették velünk a kapcsolatot, és mivel szerény kis nyugdíjuk nem teszi lehetővé az egy összegben való befizetést, közösen próbáltunk mindkét fél számára elfogadható alkut kötni. Akadtak persze olyanok is, akik fülük botját sem mozdították. Tőlük egy bizonyos határidő eltelte után jelentős többletköltséggel, a tartozás járulékaival együtt fogjuk (kimentési okra való figyelem nélkül!) behajtani megbízónk pénzét. Félreértés ne essék, ez nem fenyegetés. Azt azonban mindenkinek be kell látnia, hogy a vállalat egyre növekvő kinnlévőségei erősen veszélyeztetik a fűtési idény pénzügyi alapjait. Egy szó, mint száz, közös érdekünk, hogy felvegyük egymással a kapcsolatot.- És mivel foglalkoznak még, ha éppen nem az elmaradt fűtésdíjakat hajkurásszák? Nyilván sok, más jellegű ügyfelük is van.- Természetesen. Miután eredendően az adósságok törvényes keretek közötti behajtására specializálódtunk, főként a fentihez hasonló megbízásokat kapunk. Persze ezek már kevésbé érintik az átlag polgárt, leginkább cég és cég között fennálló tartozásokban közvetítünk hitelező és adós közt - szinte minden esetben sikerrel. Tévképzet ugyanis, hogy a különböző vállalkozások többsége rosszindulatból nem fizet. Egész egyszerűen arról van szó, hogy valamilyen oknál fogva képtelen kifizetni a megelőlegezett áru vagy munka ellenértékét.

Tudomásul kell venni: Magyarországon körbetartozás van, s amennyiben én nem kapom meg jogos jussomat, esetenként magam sem tudom leróni jóhiszeműen felvett tartozásomat.- No de, ha egy adott kft.-nek abszolúte nincs pénze, mit tudnak tenni önök? Gondolom nem egy újabb kölcsönnel húzzák ki a bajból?- Nem, énül szó sincs. Van azonban rengeteg más variáció, ami által fizetési helyzetbe tudjuk hozni őket. Például? Előfordul, hogy segítünk megszabadulnia évek óta parlagon heverő árukészletétől, vagy - már persze, ha megbízónk is belemegy - részletekben fizetheti vissza tartozását.

A lényeg, hogy meggyőzzük: érdekünk közös, hisz az esetek többségében magát az adóst nyomasztják leginkább a rendezetlen anyagiak, s a végén még ók maguk lesznek hálásak közvetítői szerepünkért. Sőt, nagyon sok adósból lesz a későbbiek során megbízó.

Kérdezte, mivel foglalkozunk még. Többek között „baj- megelőzéssel”, vagyis a leendő üzleti partner fizetőképességének, megbízhatóságának ellenőrzésével. Ezzel a Nyugaton évtizedek óta megszokott, elfogadott szolgáltatással bárki megóvhatja magát egy eleve kilátástalan üzlet megkötésétől.- Esetleges külföldi cégeket, vállalkozókat is ellenőriznek?- Minden további nélkül. Annál is inkább, mivel nagyon sokan ugranak fejjel a falnak, ha egy német, olasz, vagy amerikai papírokkal rendelkező kókler kecsegteti őket valami fantasztikus ajánlattal. Sőt, nemrégiben a külföldi pénzbehajtásra is megkaptuk a Jogosítványt”. Persze a legjobb módszer mégiscsak az, ha minden üzletkötés előtt (legyen bár életünk legszenzációsabb ajánlata is) alaposan utánajárunk partnerünk múltjának, pénzügyi helyzetének.

WM

Előbb-utóbb a meleg rovásárára mennek a tartozások,

Washington (MTI) - Annak a harminc évvel ezelőtti napnak, 1963. november 22-ének eseményei percnyi pontossággal ismertek:

Pontosan 12 óra 30 perckor három lövés dördül el. Az elnök a nyakához kap és elórebukik a kocsiban. Egy golyó eltalálta a nyakán és elől jött ki a torkán. A mellette ülő Conn ally texasi kormányzót éri a második lövés, könnyebben megsérül. Végül a harmadik golyó telibe találja az elnök koponyáját, mire a halálosan megsebesült John F. Kennedy ráborul feleségére, Jaque- linra. Sebeiből ömlik a vér.

Clint Hill biztonsági ember kiugrik az elnöki kocsi után haladó autóból, s utoléri a lassítva haladó Lincolnt, amelynek hátsó részébe időközben felmászott Jaqueline, akinek ruháját félje agyvelejének darabjai borítják. Az elnöki limuzin a hét kilométerre levő Parkland kórházba tart. Pontosan 12 óra 36 perckor érkezik meg. Hiába tesz meg mindent 14 orvos, John F. Kennedy elnököt pontban 13 órakor hivatalosan halottnak nyilvánítják. 14 órakor egy moziban letartóztatják Lee Harvey Oswal- dot, aki abban az iskolai könyvraktárban dolgozott, ahonnan a lövéseket az elnöki gépkocsikaravánra leadták. Oswald 45 perccel Kennedy meggyilkolása után agyonlövi Tippit rendőrt, amikor az le akarja ót tartóztatni. A hatóságok rövid idő alatt meg vannak győződve róla, hogy Oswald ölte meg Kennedy! Nem egészen 59 órával Kennedy elnök halála után, november 24- én Oswaldot a rendőrség épületében több revolverlövéssel leteríti Jack Rubinstein (Ruby) mulató-tulajdonos, aki kapcsolatban állt a maffiával. Ruby 1967- ben börtönben halt meg rákbetegségben.

Az 1963. november 22-iki drámai dallasi eseményeknek az AFP által történt visszapergeté- se csak egyike annak a számtalan megemlékezésnek, amelyek könyvek, újságcikkek, dokumentumfilmek és rendkívüli televíziós műsorok formájában idézték fel Amerika-szerte annak a napnak az eseményeit. Mint szinte minden előző évfordulóra, most is könyvújdonságok kerültek az olvasók asztalára, mint például Gary Savage „JFK: Az első nap bizonyítékai” című írása. A könyv külön érdekessége, hogy írója unokaöccse egy bizonyos Rusty Livingston nevű dallasi detektívnek, aki a merénylet első óráitól kezdve részt vett a nyomozásban. Nem minden új mú

dicséri egyértelműen a meggyilkolt elnököt. Richard Reeves újságíró - aki valamikor a Fehér Házban volt akkreditálva - „Kennedy elnök: a hatalom arcképe” című könyvében például a 46 éves korában meggyilkolt elnököt ügy írja le, mint „tehetséges politikust, aki azonban olyan eseményekre reagált, amelyeket gyakran sem előre nem látott, sem meg nem értett”.

Az amerikai sajtó hasonlóképpen kitesz magáért. A Newsweek legújabb száma harminc oldalt szentel a néhai Kennedy elnöknek. A The Washington Post több napon át cikksorozatban foglalkozott az Egyesült Államok 35. elnökének halálával, a meggyilkolását követő zűrzavarral és Lee Harvey Oswald személyével. De a pálmát az elektronikus média, elsősorban a televízió vitte el. A CBS például „Jack” című filmjében főleg a meggyilkolt elnök életével foglalkozott. A műsor tanúsága szerint vasárnap, a dallasi merénylet előestéjén a CBS kétórás műsorban idézi fel annak a november 22-ének a történéseit. A műsor címe: „Ki ölte meg John Fitzgerald Kennedyt? Az utolsó fejezet.” A narrátor az a Dan Rather lesz, aki elkísérte az elnököt Dallasba. Az NBC ezzel szemben

külön műsorban foglalkozik Oswald feleségével, az asszony „végzetes tévedésével”. John F. Kennedy rokonszenves egyénisége és tragikus halála írók tucatjait ihlette meg - a kongresszusi könyvtár 506 Kennedy- vel foglalkozó könyvet tart nyilván komputerizált katalógusában. Ez a szám jóval meghaladja az Eisenhower elnökről írt könyvek számát, de az ugyancsak gyükos merényletnek áldozatul esett Abraham Lincolnról írt 2618 könyv mögött még elmarad. A legtöbb amerikai számára 1963. november 22-e történelmi dátum, azonban nem sok személyes emléket foglal magában - emlékeztet az évforduló kapcsán a dpa washingtoni tudósítója. Minél több probléma tornyosult az amerikai társadalom előtt az évek során, amiál inkább vált John F. Kennedy alakja legendaszerűvé, mint olyan államférfi, aki legalább kissé enyhíteni tudta a politikai osztállyal szemben érzett csalódottságot. Erről a legendáról azonban a fiatalabb nemzedékeknek már nincsen világos képük, mivel a média elsősorban a meggyilkolásával kapcsolatos összeesküv- ési elméletekre és a harminc évvel ezelőtt meggyilkolt elnök nőügyeire összpontosít.

Győrffy István: A fiCphagyOffiány

és a nemzeti művelődés

Horpácsi Sándor

Ezt a nevezetes, sokat idézett tanulmányt (ez a negyedik kiadás) akkor írta Győrffy István, amikor születtem, s kitört a világháború. Az előbbi magánügy, az utóbbi sajnos már nem. Ezért is írta Győrffy ezt a könyvet, mert felismerte a veszélyt, hogy az egymásra kísértetiesen rímelő két ordas ideológia (fasizmus, bolsevizmus) fenyegetettségében, szorításában a magyarság sodródhat, (mint ahogyan sodródott is) a történelem viharában. Öt évtized távlatából megdöbbentő olvasni, hogy Győrffy István „üzenetét" fogalmazza, amely iránt oly sokan nosztalgiát éreznek, s amelynek feltámasztását célul tűzték ki. Magyarán Győrffy Istvánnak, Szabó Zoltánhoz hasonlóan (lásd Cifra nyomorúság) rossz véleménye van erről a rétegről, s legsúlyosabb vádja ellene, hogy nem ismeri (eléggé), le is nézi a néphagyományt, sznob, „Európát” majmolja.

Nos, az elmúlt fél évszázad történelme igazolni látszik ezeket a vádakat. Mondom ezt annak ellenére, hogy mind a fasizmus, mind a bolsevizmus „a” népre hivatkozva követte el gaztetteit, seza bizonyos középosztály nemhogy ellenállni nem tudott, de kollaboránsként igenis közreműködött, segített legitimálni a Kádár-rendszert. Elég csak belepillantani a napi sajtóba, belehallgatni a mai politikai élet riesajos vitáiba, hogy érzékeljük ezt a zavart, amit a Győrffy által is érintett gyökértelenség okoz. Azét a Győrffyét - tegyük hozzá -, akit ilyen-olyan előjellel többször, többen is fel- és kihasználtak-használnak.

Még ma is fel lehet (s kell) tenni a kérdést, hogy ki a magyar, s Győrffy definícójánál ma sem tudunk jobbat: ,A magya rság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése. Azért, hogy valaki törzsökös magyarnak vallja magát, de csak magyarkodik nem magyarabb, mint a lélekben is magyarrá vált idegen eredetű magyar."

Tehát nem a származás, ahogyan azt szerencsétlenül forszírozta ama fajelmélet, hanem a vállalás. De érvényes ez a balos túlzásra is, amely szintén a származást firtatta, szerencsétlenülfelszítva, manipulálva, továbbéltetve az átkos „népies-urbánus” vitát, amelytől - sajnos - ma sem tudunk megszabadulni.

Mert nem hiszem, hogy Győrffy István intenciói szerint történt mindaz, amit az ötvenes, hatvanas stb. években a néphagyomány ápolása címen elkövettek megutáltatva, nevetségessé téve például a népdalt és a néptáncot a pártünnepeken ropott csürdüngölőkkel; a folklórt illusztrációként, díszletként alkalmazó kultúrpolitikával.

Félreértés ne essék, senki se vádolja ezzel Győrffy Istvánt. Annyi köze van hozzá, mint Pál apostolnak az inquizicióhoz, En- gelsnek a gulaghoz, de a mai olvasó nem tehet úgy, mintha nem tudná mindezt. Mint vidéki újságíró kellemetlen vitába keveredtem a jeles zeneszerzővel, pedagógussal, amikor bírálni mertem a Kodály-módszer hatékonyságát. Mint gyakorló pedagógusnak (mert az is voltam...) feltűnt, hogy a gyerekek megszöknek az énekóráról, nem szeretnek népdalt énekelni. Laza beszélgetésben megkérdeztem az énektanár kartársnőmtől, hogy ki a kedvenc zeneszerzője, egyáltalán mi a zeneideálja. Nos, a válasz Győrffyt igazolja: Kálmán Imre Csárdáskirálynője. Ezt meséltem el az említett zenetudós asszonynak, aki nagyon dühös volt rám, de az is az igazsághoz tartozik, hogy utánajárt a dolognak, s (levélben) nekem adott igazat. Nos, ha érvényes ez a zenére, amelyben ugye (imádjuk ezeket a szlogeneket!...) „nagyhatalom” vagyunk, akkor fokozottan áll (állt Győrffy idejében) a néphagyomány, a népismeret más területeire. Sose értettem egyet azokkal, akik a „kultúrszemét kifejezést használják a kommersz tömegkultúrára, mert gyanítom, hogy a dolog nem így működik, hogy a nép tudatosan a selejtet választja.

Nem akarom elbagatellizálni sem a kultúra irányítóinak, menedzsereinek a felelősségét sem. A dilem mát az évszázados ha za (hagyomány) és haladás (modernizálás) valós és álellentétében látom. Visszavezethető ez a reformkorig, sőt messzebb, amikor a magyar szó, a magyar ruha stb. kiállást, vállalást, tüntetést jelentett egy korlátoltan elnémetesítő törekvéssel szemben. S meg is merevedett - sokaknál - ebben a pózban. Mert semmivel kevésbé jó magyar (sőt!) az a Széchenyi, Wesselényi, aki gyalog bejárja Európát, hogy megtanulja, értékeit hazahozza, s akkor még nem szóltam a külföldi egyetemet járt protestáns diákokról, papokról, későbbi értelmiségiekről.

Hogy Győrffytől vegyek példát, nem hiszem, hogy a rackajuh azért pusztult ki, mert behoztuk a merino fajtát, a bábolnai módszer bebizonyította, hogy az üzemszerű tojástermelés hatékonyabb, mint a tanya körül kapirgáló kendermagos tartása.

Sőt! Győrffy István könyve csak megerősíti azt a meggyőződésemet, hogy a magyar értelmiségnek, szakm unkásnak - a hajdani céh-legényekhez hasonlóan - ma is ki kell menni a világba, hogy megtanulja a szakmát, hogy az ismereteket adaptálni tudja, azok szolgai majmolása helyett. Hiszen minden bajunk éppen a (kényszerű) bezártságunkból ered, abból például, hogy az ipari munkásság (elsőgenerációs, téesz elől menekülőparaszt) átképezhetetlen, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság szakmaisága után most vissza akarunk térni egy szétvert, meghaladott hagyományhoz.

De ez már túl messzire vezet Győrffy Istvántól, aki igen pontos diagnózist írt1939-ben a magyar néprajz, népismeret állapotáról. Hiánylistájából (intézetek, szakmaiság stb.) igen sok mindent pótolt a történelem. Úgy vélem azonban - emlékezve az egyetemi néprajz előadások langy unalmára —, hogy a néprajznak még ma is vannak adósságai. Ki kell lépnie a tudomány fellegvárából, belterjességéből, múltfelé fordulásából, életszerűbbé válva jobb kontaktust teremtenie részben az értelmiséggel, a kultúra menedzsereivel. A hagyományt a megszüntetve megőrzés alapján tudatosítani, azaz a fejlődést nem szembeállítva a szükségszerű újjal. Mert ott, ahol a néprajzos örül (talál feldolgozandó leletet, adatot), ott sír a szociológus az elmaradottság és szegénység miatt. Feloldhatatlan, mégis feloldandó ellentmondás (?).

Végezetül az elismerés, az öröm hangján kell szólni magáról a kezdeményezésről, a Győrffy István Néprajzi Egyesület könyv- sorozatáról, amelynek első kötete ez. Igazolva, s rögtön ki is elégítve a fentebb megfogalmazott igényemet, a szakma kilép a múzeumokból, tudós szobákból, hogy a népismeret műveltségünk szerves része lehessen.

Harminc évvel Dallas után...