Észak-Magyarország, 1993. október (49. évfolyam, 229-254. szám)

1993-10-16 / 242. szám

ÉM-lterelcasz*ql Még mindig nem csillapultak Lengyelországban a választási eredmények által kiváltott hullámok. Tanulságait nálunk is többen górcső alatt vizsgálják. II. oldal ÉM-riport ________________ M ár a rendszerváltozás előtt megpróbáltuk elismertetni a falugondnoki hálózatot. Minden minisztériumot megkerestünk, hogy törvényes kereteket adjunk neki III. oldal MOhely LitwinJózsef a Diósgyőri Gépgyár ösztöndíjasaként végezte el az Iparművészeti Főiskolát. Öt éven át a gyárban dolgozott; a kábelipari gépek formatervezőjeként. VII. oldal A hét embere Szarka Istvánné a 100 éves Gizi néni Imre Abhnr» n,uaVz esztendőben kompo­ÄDvoräk a IX -ÚJ viláe” Les n,a',at’ Puccini a Manón a VT a tí °Peraját, Csajkovszkij rent ’ ja*'e*'^cus szimfóniát. Fe- Károly megfestette a Ma­a^> Maurice Denis A mú- ZSak-at. az a Z esztendő a „születési éve” TszP>rinnek, valamint Cson- vnit •í.lri.os ás Bánki Donát Jó­ja a^°l” a karburátornak. Tes- sziilf^ frekvenciájú és nagy fe­lvet i áramot állít elő, ame­Uev ke?aLb róla neveznek el, s az ej - ken az évben készül el Belp-f0 szines fénykép is. kai o az általános politi­lárrn Z. ík kikényszeríti az álta- jr jrS ea titkos választójogot; Ke- l’uealf,16 "megalapítja az angol tlen Munkáspártot; az Szóv^HH.ektálja Hawaiit. Mén' nun^ez 1893-ban történt, "ek MP,Pen szaz esztendeje en- nak -kánt száz esztendeje an- án a1Sphogy 1893' október 13- Gvii - “Orsód megyei Boldván n*» György földműves és kéntt0 ®szter első gyermeke- kj ,, "meglátta a napvilágot egy ta Any,ak*a Gizella nevet kap- föint jegyében született D0n p Puyi híres ember, például Vvn ,HaJlos’ Dreyfus, Nietzsche, },i(*(lak s°n*'anCL Dayka Margit, ^ziilők fiút vártak, reméltek, lány érkezett. Persze ebből soha nem volt konf­liktusa. Afféle epi­zódként, nevetve említi meg csak - most száz év távla­tából. Igen, Gyurics- kó Gizellának (Szar­ka Istvánnénak) hosszú, változatos, próbatévó életet mért ki a sors. Csa­ládja körében Mis­kolcon, az Aulich ut­cában, e héten kö­szöntötték Gizi né­nit gyermekei, uno­kái, dédunokái e ke­vés ember számára megadatott jeles na­pon. Persze igazán nem a száz év az ünnep. A kor rendeltetik, nem ez hát az ér­dem. Érdem sokkal inkább a tett, a meg­élt, az átélt, a gyakran megszen­vedett történelem, a tartással, türelemmel elviselt százéves sors. Gizi néni az „új világ” sok csodáját és aljasságát megélte. A „boldog békeidőktől” kezdve az I. világháborún, majd a 19-es kom- münön át a Horthy korszakot, a II. világháborút, Rákosi rezsim- jét. Mind-mind más világ volt. - Én soha nem zúgolódtam - emlékszik vissza. — Tudomásul vettem, hogy azt az életet kell élnem amit kiparancsolt szá­momra a jó Isten. Az elemi iskoláit Boldván, illet­ve Nagylomnicon, a Szepesség- ben végezte. Polgáriba Szigetvá­ron járt. (Tanítónő szeretett vol­na lenni, de édesanyja hallani sem akart róla. A lány dolga férj­hez menni, s a meleg családi fészket megteremteni.) A polgári után Miskolcon női ipari iskolát „cérnaegyetemet” végzett, kitanulta a varrónő szakmát.-Jó kézügyességem volt, szeret­tem varrni, kézimunkázni - me­séli. - Látja ott a falon azt a go­belint? Azt is én készítettem. Most is csak az bánt, hogy rossz már a szemem, és se varrni, se olvasni nem tudok. Húszéves volt, amikor féxjhez ment Szarka Istvánhoz, aki Túr- istvándiban volt gazdatiszt. A házasságukból két fiúgyermek született: László és Zoltán.- Én tulajdonképpen mindig bol­dog voltam. A gyermekeim sok örömet szereztek nekem. Jól ta­nultak. Annak idején azt kértem a jó Istentől legalább addig éljek amíg leérettségiznek, hogy ke­nyér kerüljön a kezükbe. Arra akkortájt nem gondoltam, hogy sokkal kegyesebb lesz hozzán a Teremtő, s megélhetem amint elvégzik az egyetemet, ledokto­rálnak. És boldog lehettem ami­kor megnősültek, mert jó me­nyeket kaptam. Az unokák, a dédunokák szintén a szemem fé­nyei, örömei. Most itt lakom az Örs nevű unokáméknál, nagyon szép, harmonikus családi kör­nyezetben. Itt soha nem csörög a kanál, s engem nagyon szeret­nek. Kell ettől több egy százesz­tendős embernek? A csillagjósok szerint a mérleg jegyében születettek egyensúly­ra törekvők, konfliktuskerülők, büszkék, öntudatosak, önzetle­nek, igazságosak, békességre tö­rekvők, művészi érzékkel megál­dottak, jó kézügyességúek, gyor­san megbocsátóak. Szóval jó em­berek. Isten éltesse, Gizi néni! Gesztenyés üzenet Priska Tibor A kákán is csomót kereső hangulat ez. Más mi is lenne? Tény, hogy valami előhozta, útjára bocsátotta, az meg most már formálódik, növekszik, piszkálódni, köteked­ni akar. De mivégre ? Hiszen ismét a széparcú ősz van je­len kellemetes, fényes napsütéssel, kék éggel, bodivs fel­hőkkel. Alant, a földön pedig a gesztenyefák vöröses, zöl­des levelei, köztük meg-megvillan az érett termés fényes, barna színe, oly vonzóan, hogy az ember tenyerébe kí­vánkoznak ezek a szépséges gesztenyék. Sok itt a geszte­nye, némelyik még a szétfeslett, zöldes burokból néz ki, a többi meg az avaron napozik, csillog, szinte lépni sem lehet tőlük. Hát éppen ez az! Lépni sem lehet tőlük, annyian vannak. Tavaly, de fő­ként a korábbi években keresgélni kellett őket, vadászni rájuk, az avart felrugdosni, bottal megkaparni, hogy si­keredjen néhány zsebet megtölteni velük, hadd díszes- kedjenek otthon a kis tálkában, jelezve az őszt. Gyerekek gyűjtötték, szedték akkor, el lehetett adni, valamicske pénzt kaptak érte, a felvásárló pedig nyilván továbbad­ta, föltehetően erdei vadak etetésére is hasznosították. Úgy tűnik, ma már mindez nem kell. Nincs rá kereslet. Miként az újságpapírra sincs. Gyűlik, gyülemlik a sok papír, kötegelve várja, hogy majd csak elviszi valaki, majd csak kérdi valaki, nincs-e papír, de nem. Pár éve szerkesztőségünket is végig-végigkopogtatták a srácok, kérték, vitték csapatostól a papírt, köszön ték, szaladtak, jelezték, néhány hónap múlva ismét jönnek, addig is gyűjtsük. Most nem. Panaszkodó ember ellenben érkezik. Mondja, hogy ren­geteg csipkét gyűjtött Miskolc határában, de nem veszik át tőle sehol. Hírlik, hogy Boldogkőváralján vennék, vagy csak korábban vették volna át. De hát innen oda menni... Valamikor főként a Zemplén, a Cserehát falva­iban majd mindenütt alkalmaztak átvevő embert, aki­hez be lehetett állítani az erdő sokféle őszi adományá­val. Gombával, csipkebogyóval, fenyőtobozzal miegy­mással. Ki tudja miért, de volt kereslet az erdő adta cso­dákra. Mohát is gyűjtögettek, főként így Mindenszente­ket megelőzően, mert ezekből az erdei mohákból szép, tartós koszorúk készülhettek. A borzagot, másként a gya­log bodzát ugyan nem vitték az átvevőhöz, de sokan gyűj­tögették ezt a különlegességet is. Nem arról a fás növény­ről, cserjéről van szó, melynek egyenes, szép ágaiból az ántivilágban bocfapuskát készítettünk, mely fegyver kóc töltényt - Gyerekek! Ki tudja, mi a kóc? - lőtt ki, te­hát nem erről, hanem a borzagról van szó, mely csupán egy szezont él meg, terem, elalszik, betakaródzik a hóba, majd tavasszal a napsugár csiklandozásra felébred, új­ra sarjad. Kész csoda bizony! Tehát ezt a csodát is sze­degették, szedegettük valaha. Igaz, főként a még régeb­bi időkben. Most érik ez a semmihez sem hasonlítható- an fényes-fekete, tányéros bogyós növény, összebújva, a vízmosásokban, legelőkön, hegyoldalakban. Idősebb szeszfőzdések még tudják: olyan pálinkát lehet ebből főz­ni, hogy párját ritkítja. Bűze-szaga az van, de íze, zama- ta is. Nem is illő szobában kitölteni, csak a nyári kony­hában, vagy az udvaron és csakis egy kupicával, mikén t való az orvosságból. A lekvár meg oly fekete és oly külö­nösen jó ízű volt belőle, hogy no! Nem szedik már a bor­zagot sem. Megterem, fénylő fekete színével jól mutat, majd elmúlik ésőis várja a tavaszt. Ott marad kinn a földön már régóta a kukoricaszár is. Bajnak marad ott, mert áttelel benne sokféle kártékony- ság, meg nem is valami szép látvány. Valami trehány- ságot jelez. A gazdaságok mindig kiszámolták, hogy az üzemanyag, a gép munkája, a traktoros bére stb. sokkal többe kerül, mint amennyit ér a szár. Hát maradjon ott, ahol van! Lehetséges, hogy ezután majd a kisgazdasá­gok ismét hasznosítják. Talán siló közé keverik, talán tüzelnek vele, talán a disznóólak oldalához támasztják hideg elleni védekezésül. Mennyi kukoricacső is marad kinn a földeken, mennyi krumpli! A mezgerelők a meg­mondhatói. De szed-e még valaki vadkörtét? Vackort? Osszegyűjt-e valaki egy-egy zsákkal, hogy szétterítse a padláson, ott megérjen, megaszalódjon téli különleges csemegének? Bajlódik-e még valaki szedrezéssel? Te­remnek a nagy bokrok, hajlik az ág a nagyszemű erdei szeder súlya alatt, majd... Tavasszal ők is újrakezdik A gesztenye szép itt persze az avarban. Barnája fénylik simaságával kézbe kívánkozik. Tele kéne rakni velük minden zsebemet és hazavinni... Minek? Talán majd ak­kor, ha nem lesz belőle. Majd ha keresn i kell.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents