Észak-Magyarország, 1993. május (49. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-29 / 124. szám

1993. Május 29., Szombat Riport ESZAK-Magyarország 13 A közel-keleti átjáró Gyöngyösi Gábor Az ügyes kis dél-koreai kocsi — amelyet inkább középnagy kategóriának mondanának a hozzáértők —, márkanevén kí­vül valamilyen zenei nevet is visel, Szimfónia, Kantáta, Szonáta, vagy Etűd - ez vég­eredményben teljesen mind­egy, hiszen valóban úgy visel­kedik, mint egy nagyon kelle­mes hangszer. Duruzsol, búg, zenél, miközben falja a kilo­métereket. - Nekünk, silá­nyabb rokonaihoz szokott gép- kocsizóknak feltűnő módon, még a saját rádiója hangját sem zavarja - viszont körbe tudja küldeni belső terében úgy, hogy abban a szögletben szól erősebben, ahol éppen kí­váncsiak rá. Márkanevét — amikor a magyar Külügymi­nisztérium kapott belőle vagy tíz darabot ajándékként - egyiket használó barátom gyerekeivel együtt mi Hunya­dira változtattuk - magyarí­tottuk annak idején, s azóta is így hívjuk, ha közelébe enged valamelyiknek a sors. Most, éppen egy ilyen kivéte­les pillanat van, hiszen a ro­mán határ felé igyekszünk - négyen, a nem nagyon biztató hírek ellenére is eltökéltek - akik fejünkbe vettük, hogy hosszú sor, 500 lejes ajándék- beviteli értékhatár, tankadó, valuta-felmutatási kötelezett­ség- s minden utassanyarga­tó román intézkedés ellenére átlépjük a Rubicót. - Meg­tesszük a kis itáliai folyócska nevében fentmaradt döntő lé­pést, ama cézárit — amelyet némelyek a Rubiconnál tör­téntnek mondanak - egyes fi­gyelmesebb nyelvészeink sze­rint fordítási hibából kifolyó­lag. Ezek is érintetlenül hagy­ják viszont az állítást, ami a kocka elvetésére vonatkozik, s aminek egészen biztosan sem­mi köze sincs a*legnagyobb magyar kockakészítőhöz Rubi(c)k Ernőhöz — bár az 6 kockája is szépen el volt vetve, ha éppen a magyar kockafejek miatt nem is nekünk hozta a kockavetésből származó jöve­delmet. Úton-útfélen A történelmi, meg a jelenlegi tapasztalatokból kikövetkez­tethető intelmek persze ilyen­kor semmit sem érnek - az ember úgy kezd viselkedni, mint Magellán, Behring, vagy Cook kapitány, meg a többi nagy átjáró kereső hajós, vagy egyenesen ama nagy portugál Columb, aki vagy akik szentül hitték, hogy valami átjárha­tó, megkerülhető. - Netán a Föld is úgy, hogy az ember Nyugatnak indul és Keleten köt ki, vagy valami ehhez ha­sonló szerencse érheti - mondjuk megtalálja az átjá­rót az átjárhatatlannak tűnő emberi butaság ércfalán. Esetleg talál rajta egy kiska­put, mellette hagyja a Hyun- dai-Hunyadit, s szép komóto­san átgyalogol az ide is huzo- gált határvonalakon, amelyek oly csúf barázdássá dekorál­ták vén Európánk hajdan szépséges arcát. (Amely még Zeuszt is kimozdította méltó­ságából, s rablásra csábítot­ta, ingerelte, olimposzi tartóz­kodása idején.) Hogy az a bizonyos, hajdan Zeusz néven imádott jóisten most éppen hol lakik, azt csak sejteni lehet bizonyos jelek­ből, amelyek, ahogy a határ felé közeledünk egyre gyako­ribbak. A jel pedig az MM betűket viselő román gépko­csik áradata, amelyek piacra igyekeznek, s legalább ötször- annyian vannak, mint az egyéb rendszámúak. Innen sejthető, hogy Zeuszt, mint jó­istent, most román egysze­rűséggel „vámosnak” titulál­ják, s valahol a máramarosi hegyek között lehet állandó lakása, különben nem részesí­tené ennyire nyilvánvaló Közel-keleti átjáró előnyben a máramarosiakat az ugyancsak piacozásra szo­rult többi halandóval szem­ben. A többi halandó közül mi, akik még nem kerültünk köz­vetlen kapcsolatba a „vá­mossal”, most rendületlenül ringatózunk velük, kiválasz­tottakkal szemben, s abban bízunk, hogy mi is kiválasz­tottak leszünk. Nem annyira kiválasztottak, mint az indu­lásunk előtt látott gyönyörű Mercedes tulajdonosa, akitől így búcsúzott el a kocsija „Lámpákat eloltottam, ajtó­kat bezártam - nyugodtan tá­vozhat uram!” - hanem csak annyira, hogy ne kelljen két óránál többet sorban állni - mivel az idén először járunk ott, visszafelé jövet tankadót fizetni, netán az ajtóborítá­sok, ülések visszarakásával bajlódni, meg ehhez hasonló kellemetlenségeket átélni. Ebbéli reményeinknek termé­szetesen egymás között is hangot adunk, szinte észre­vétlenül lépve át közben egy másik határt, a megyeit, amelynek másik oldalán, a szabolcs-szatmár-beregin, egészen más világ fogad. Amíg innen voltunk a Tiszán, gondosan felfestett úttesten haladtunk, legfeljebb a bizo­nyára „közhasznú” munkát végző útszélkopaszítókat szid­hattuk, akik - egyáltalán nem biztos, hogy a köz hasznára - gondosan irtották az aljnö­vényzetet, bokrokat, cserjé­ket, vagdalták a lehajló ága­kat kilométereken át, az út mindkét oldalán. SZ-SZ-B megyében ilyen „irtó látvány” nem fogad, lassan az útjelző csíkok is elmaradnak, helyettük egyre több ideigle­nesen nálunk állomásozó ci- rillbetűvel jelzett kocsi látha­tó az útszélen. Aztán román rendszámúakkal tarkítottan feltűnnek a falvakban is - Nyíregyházán meg annyi van belőlük, hogy ilyenkor, regge­li piackezdéskor átkecmereg- ni rajtuk bizony eléggé hosz- szadalmas és veszélyes. Kü­lönösen, ha egy rettenetesen füstölgő utánfutót is vonszoló harminc-, negyven (?) tonnás fel akar kanyarodni az útra, a mélyebben fekvő parkolóból. - Hogy mit hozhatott egy ilyen kolosszus a nyíregyházi „Zsarnaira” az északi szom­szédtól, el sem tudjuk képzel­ni. Azt, hogy mit mutatna itt egy légszennyezésmérő, azt viszont igen. A beregi kapu Nyíregyházától Bereg felé ha­ladva, a nyírségi homokdom­bok akácvirágerdejének illat­felhőjében úszhat az utas. Él­vezeteit csak a feltúrt úttest, néhány erőlködő árok ásó gép zavarja, meg az, hogy egy-egy óvatlan méhecske, amely nem kenődik szét a szélvédőn, az utastérbe kerülhet. Különben köszöni jól van, ha traffipaxba nem botlik, még szerencséje is. Különben nem igaz, vagy legalábbis nem pontosan úgy igaz, hogy ezt a vidéket elke­rülné a tőke, meg hogy itt na­gyobb lenne a munkanélküli­ség. Utóbbiról amúgy is tud­juk, hogy ott a legnagyobb, ahol éppen emlegetik. - Árulkodó jelek viszont itt is vannak. Vaja előtt, nagy sza­bolcsi almáskertek közepén, szépen elrendezett Kühlhau- sok előtt néhány hónappal ezelőtt még három lobogót lengetett a szél. Az se volt már túl fényes szellő, de egymás mellé sodorta a német, ameri­kai és magyar lobogókat. A hármas részesedésű tulajdon­ba került hűtőházak elől előbb az amerikai csíkos-csillagos tűnt el, mostanra meg már mind a három - ki tudja mi­lyen okból. É más világ jöttét ígérő szim­bólumok eltűnése nem vala­mi megnyugtató. Az egymás után következő falu-névtáb­lák hátoldalára írt nagy MDF betűket sem most írták fel, hanem akkor - feltehetően - amikor a három lobogó re­ménykeltő, változást ígérő egymás mellé kerülésének még ez a párt volt a legfőbb mozgatóereje. - Most el sem tudom képzelni, milyen betű­csoportot fognak felírni, mondjuk jövő ilyenkor. Közben átgurulunk Mátészal­kán, elsuhanunk a kocsordi országos hírű bunker mellett, amelynek egyszemélyes építő­je egyszemélyes Anyag, Erő, Energia elnevezésű pártjának is egyetlen tagja, bizonyos Fo- garassy Árpád még Ceauses- cu terrorlegényei ellen építet­te a műintézményt. A bunker most is nyitott, nemcsak an­nak okából, hogy 18 tonnás „ajtaja”, amelynek három­szögű „kerékasztalként” is szolgálnia kellett volna a pár­tot - gondolom a majdani frakciókra való tekintettel - nem sikerült még annyi tagot toboroznia, hogy helyére emelhesse, hanem azért is, mert mi mindig, mindennel szemben ilyen nyitottak va­gyunk. Utat nyitunk például az ököritói Német birtokon keresztül is, amelynek így két szép kastélya közül az egyik az út jobb oldalán, a másik a bal oldalán helyezkedik el, s egyelőre nem jelentkezik érte az ököritói fergeteges megszü­letésében örök nevet szerző Német Lili lánya, Péterffy Fruzsina sem, aki most nyug­díjas kórházi asszisztens- nőként él a Szentkirályi utcá­ban Budapesten. A csengersimai háromszög Különben, a birtokot átszelő út itt, Bereg és Szatmár hatá­rában Záhony és Barabás ne­vét is eszébe juttatja az em­bernek, akár abból a szem­pontból is, hogy a régi birtoko­sok mindent megtettek azért, hogy az út, vasút birtokaikat érintse - de úgy is, hogy birto­kot, kastélyparkot keresztbe­szelni lehet olyan káros is, mint a huszártiszt kardvágá­sa a beszögezett csűrajtó mö­gött a hajdani ököritói bál al­kalmával. Nem olyan nevezetes ez még mint a bermudai, de azért itt is sok minden el szokott tűn­ni nyomtalanul, mint ama ti­tokzatos szigettengerben. El­tüntetésre szánt kocsi most is látható félreállítva vagy hat, osztrák, német, olasz, svájci rendszámokkal, amelyekről európai módon fogalmazva azt állítja magyar vámosunk, hogy nem elkobozva vannak, hanem csak visszatartva, ameddig hiányos, vagy hiány­zó papírjai felől nem oszlat el minden kétséget az, aki gaz­dájuknak mondta magát. Egyik-másik a ráülepedett por után ítélve nem ma került a vám belső parkolójába, amely mellett lázasan építjük a másik, talán harmadik, vagy negyedik kivezető sávot is a románok felé. A Hyundai- Hunyadinak is bizonyítania kell, hogy saját tulajdonosa vezeti, de erről profi udvarias­sággal győződik meg a ma­gyar útlevélvizsgáló. Azt ál­lítja, még nem látott ilyen márkát, legyünk már olyan szívesek, mutassuk meg a mo­tort, főképpen ott, ahol az azo­nosító számok vannak. Mivel nem hibádzik semmi, dicséri is a kocsit nagyon, s utunkra enged békével, mintha tudná — és miért ne tudná —, hogy békénk pillanatokon belül megszűnik. Mi azonban ezt még nem érez­zük, legnagyobb örömünkre a határ innenső oldalán több ro­mánt láttunk a simái nonsto­pok körül, mint amennyi átbo- csátásra vár, így azt gondol­juk, sima utunk lesz vissza­felé. Dolgunk Szatmárnémetiben viszonylag gyorsan intéződik, a személyeknek szóló bizalom erősebb, mint a sokszor való­ban nem fér módon viselkedő ismeretlen magyarokkal szembeni, nem ok nélkül kia­lakult bizalmatlanság. A ro­mán lapok is éppen valami Rézműves úr nevét emlegetik sűrűén, aki Erdődről, Szend- rei Júlia falujából való, s nya­kig benne van bizonyos vajda­hunyadi acélbotrányban, ahonnan - amint íiják - te- hervonatszám lopták ki az ott termelt fémet Magyarország­ra. A tisztességtelen kereskede­lem tehát folyik, megpróbál­ják azt leleplezni a lapok, de csak ritkán sikerrel. Nem tud­nak beleszólni abba sem, hogy gördülékenyebb, az egyezmé­nyekkel összhangban való le­gyen a határátkelés, hisz a ki- és beléptetést már emberek, helyesebben - mint fentebb említettem, már mindenható „vámos-istenek” végzik. Azok pedig a legkisebb rangú falu­si milicistaként is erősebbek, mint a román törvények, vagy mint a kormány, amely ilyen ügyekben tárgyalni, s egyez­ményeket kötni szokott. Itt végződik Európa Erről különben akkor győződünk meg igazán, ami­kor visszafelé jövet ismét be- állunk a sorba. Tíz-tizenkét kocsi, s alig két busz szorong a szemétlerakó helynek néz­hető úttest közepén, amelyet van módunk szemügyre ven­ni, hiszen már egy jó órája ál­lunk ott. Minden perc egy rém­álom, főként a Hyundai tulaj­donosának, hisz nemcsak ta­pogatják, „simogatják” a ko­csit, de egy óvatlan pillanat­ban ajtózárját is elrontják ap­ró szurtos, kéregető kezek, amelyek bizony követ is emel­nek a szélvédőre, ha nem kap­nak semmit. A kis „abesszin” aki különben régi petei téglavetők leszármazottja, egy tízforintosért egy mozdu­lattal visszaadja az általa el­rontott ajtókilincs működő­képességét, ami bizonyítja - jobban ért hozzá, mint a gaz­da, vagy a magyar vámtiszt. Fene tudja, de ez is egy titok. Az ilyen megmagyarázhatat­lan ácsorgások sok mindent juttatnak az ember eszébe. Nekem például azt a túlzónak tartott térképet, amelyet Ang­liából hozott útitársunk, s amely Európa határát éppen Csengersimánál húzza meg. Aztán egy óra múlva megló­dul a sor, de akárhogy igyek­szünk, nem jutunk át a so­rompón. Karnyújtásnyira előtte állunk - immár újabb félórája, amikor megszólal a telefon a Hyundaiban. - A gazda lánya jelenti, lesz gön­gyöleg az újabb szállítmány­nak, a szemetes konténert meghozták, s a helyére tették, s ha még nem érkezünk, ak­kor az öccsével elmennek va­lahova. - Úristen otthoni ma­gyar gondok. Mi ülünk, bámuljuk a sorom­pót. Tényleg egy karnyújtás­nyira van tőlünk Európa - csak még köztünk ücsörög a padokon a román vámvizsgá­lók népes serege, s eszébe sincs folytatni a munkát. Széchenyi alakot ölt Tokaj (ÉM-GYG) - Két esztendővel ezelőtt, a tokaji al­kotótáborban egy erdélyi fiatalember agyagból megmin­tázta a legnagyobb magyar életnagyságú szobrát. A szo­bor, amely Széchenyi eszméinek újjáéledésével egyre ér­dekesebbé kezdett válni, elnyerte a tokajiak tetszését is, és elhatározták, hogy megkérik a fiatalembert, faragná kőbe agyagálmát. Veress Álpár, az ifjú szobrászművész kötélnek állt, illet­ve lekötötte magát a kőbefaragás ígéretével, s hozzá is kezdett álma megvalósításához. — Az álmáéhoz, mon­dom, hiszen annak idején a bukaresti főiskolán, ahol szakmáját tanulta, csak álmodhatott arról, hogy a leg­nagyobb magyar szobrát valaha is megmintázhassa. Aztán jött a román fordulat, az alkotótábor, a tokajiak kérése, az álom elérhetővé, megvalósíthatóvá vált. Sőt, kis túlzással azt mondhatnánk, majdnem rémálommá. — És nemcsak a mára kialakult, innen is, onnan is más­képp megítélhető helyzet okán, amelynek tétje vég­eredményben a szobor, hanem annak a roppant fele­lősségnek az okán is, ami ennek a fiatal szobrásznak a vállára nehezedik. Csak érzékeltetés képpen, a szoron­gás okairól. Kezdődött mindjárt a kő kiválasztásával. Másfélszeres életnagysághoz hiba-, repedésmentes kőtömböt kiválasztani nem kis felelősség. A felállítás helyére szállítani, helyben, (az utcán) faragni, rosszin­dulatú megrongálás veszélyének kitenni, ugyancsak nagy. S mindezt két évvel ezelőtt kialkudott árért, talán egy tizedéért annak, amit egy magyar-magyar szobrász elkérne érte megcselekedni, méginkább az. Ezekkel szemben természetesen a tokajiaknak is meg­vannak a maguk érvei, — köztük, hogy a szobor lassan készül. Ami igaz is, meg nem is. Neves, magára és nem az álmára figyelő szobrász ezt a munkát megfelelő segéderő nélkül el se kezdi. Most mégis ilyesmi, — tisz­teletdíj, határidő, a munkakörülmények biztosítása, a szobrász életfeltételeinek javítása (már ingyen kapott al­kotóházi odújából is kiköltöztetni kívánják) körül folyik a vita. A szobrász szakértői bizottság véleményét kéri, az összes vitás kérdésben. Az, majd dönteni fog a sok-sok felmerült kérdésben. Mi meg bízunk abban, hogy Tokaj összeszedi erejét, el­simítja az akadályokat, s megteremti a feltételeit annak, hogy Széchenyi alakja egészen kibontakozzék a kőből. Széchenyi alakzatot ölt Falukép, anno... (ÉM-GYG) — Valamikor, írott dokumentumokban nyo- monkövethető történelmünk kezdetén két féle árucikk magáneladása volt tiltott, illetve különleges kegyként, juttatásként kétfélére lehetett árusítási jogot szerezni. A sóra és a borra. Hozzánk közelebb eső időkben, aztán a finánc a dohánydugdosókat, meg a tűzkő rejtegetőket üldözte. Most, a só és a tűzkő talán kimarad a tiltott áru­csoportból, hiszen az állami jövedéki törvény, - vagy mi­nek fogják pontosan hívni- ezeket nem sorolja fel, de az emberek leleményessége határtalan. Miután a főváros­ban és a nagyobb városok piacain üldözik már a zugáru­sokat, a KGST piac reprezentánsai falura húzódnak. Ma, alig akad főútjaink mellett nagyobb helység, amelynek központja körül ne jelentek volna meg a környező orszá­gok árusai. Placcuk a gépkocsi orrára terített pléd, raj­ta „ ezer apró áru”, amely a pléd négy sarkának, - mint ama nótabeli zsebkendőnek — összehajtogatásával azon­nal eltüntethető. - Ha véletlenül jönne a finánc. Az, azonban errefelé egyelőre nem jár, hisz kizárólag város­lakó lett, s mint ilyen, lakása közelében üldözi elősze­retettel a törvényt kijátszókat. * Falukép anno Fotók: Fojtán László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents