Észak-Magyarország, 1993. február (49. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-06 / 31. szám
1993. Február 6., Szombat — - Jelen Idő---------- ÉSZAK-Magyarország 7 Munkanélküliség - esélyek és remények Aradi Mária Mindössze négy-öt éve annak, hogy a fejlett piacgazdaságokban jól ismert jelenséggel értetlenül-hitetlenkedve megpróbáltunk szembenézni. Ez idő tájt a megyében évről-évre figyelmeztetően nőtt a nyilvántartásba vett munkanélküliek száma: míg 1987 elején 400,1988januárjában 1100, 1989 kezdetén 2700 munkanélkülit regisztráltak, az 1990. év eleji 3600 fős létszám az év végére már 13 300-ra növekedett, s az 1991 végén nyilvántartott 50 ezres tömeg 1992 decemberében 72 ezerre duzzadt. A fékezhetetlenül emelkedő számok egyértelműen jelezték, hogy a nyílt munkanélküliség Magyarországon, s kiváltképpen annak észak-keleti régiójában nem csupán átmeneti kellemetlenség, hanem olyan új társadalmi tömegjelenség, amely tartós kihívást jelent a hosszan elnyúló gazdasági válság és a rendszerváltás kettős szorításában talpon maradni igyekvő gazdaság és társadalom számára. Nagyon gyorsan világossá vált az is, hogy a munkanélküliség réme nemcsak az úgynevezett válság- övezetekben fenyeget és nem is csak a társadalom perifériájára sodródott rétegeket, elsősorban a cigányokat és a képzetleneket veszélyezteti, hanem a megye egészére kiterjedve valamennyi társadalmi és foglalkozási csoportot érinti vagy érintheti. „Nyakunkon” a munkanélküliség 1990-tól a megye foglalkoztatási helyzete olyan drámai mértékben romlott, ami napjainkra a munkaerőpiaci egyensúly teljes felbomlásához vezetett. így ma, 1993 első napjaiban a több, mint 72 ezer munkanélküli mintegy másfél ezer álláshelyből „válogathat”. Sokszor azonban e csekély számú szabad munkahelyek egy része is betöltetlen marad hosszabb távon, részben az elfogadhatatlanul alacsony bérek, részben a kereslet-kínálat eltérő területi és szakmastruktúráj a miatt. A regisztrált munkanélküliek száma az elmúlt két év alatt közel ötszörösére emelkedett, ami nemcsak a foglalkoztatási helyzetet rendítette meg alapjaiban, de olyan szociális feszültségeket is indukált, melyek kezelésére a munkaerőpiaci eszközrendszer önmagában elégtelen. A megyén belül a kezdeti térségi különbségek mindinkább kiegyenlítődtek, a romló foglalkoztatási tendenciák valamennyi régióban érvényesültek. Ahol korábban - 1988- 89-ben - elkezdődtek a tömeges elbocsátások, mint például Ozdon, 1992-re a növekedési ütem valamelyest^ lefékeződött, míg a megelőző időben kedvezőbb helyzetű vmeke- ken látványos romlás következett be, s így szinte vala- mennyi térség „felzárkózott a válságos helyzetűekhez. A kohászat, a bányászat és a gépipar összeomlása kezdetben a Sajó-völgyi iparvidéken okozott súlyos foglalkoztatási feszültségeket, mára azonban az általános gazdasági leépülés az iparnak szinte minden ágában, valamint a mezőgazdaságban és a szolgáltatásban is jellemző. Valamennyi térség többféle hátránnyal sújtott. Azokban a régiókban, amelyek kimaradtak az iparosításból - mindenekelőtt bncs és környéke, Zemplén es o- kaj-Hegyalja, Szikszó vide e, Mezőkövesd körzete - a me zógazdaság egyre labilisabb helyzete növeli a foglalkoztatási gondokat. Ezekben az agrár jellegű térségekben az alaptevékenység mellet a kiegészítő ágazatok is vals g- ba kerültek, s az iparosítás szerény mértéke és elavu technológiája miatt a munkaerő összetétele rendkívül kedvezőtlen. A tipikus aprófalvas térségek - elsősorban a Cserehát - foglalkoztatási helyzete a munkahelyek korábbi hiánya és az infrastruktúra kiepi- tétlensége miatt a jelenlegi tej- lesztési források mellett csekély kilátással kecsegtet, lo- vább növeli a gazdasági, mun- kaerópiaci gondokat ezekben a régiókban a cigánylakossag nagy aránya. . A megye foglalkoztatási helyzete negyedik éve változatlanul az egyik legsúlyosabb az országban. Az utóbbi hónapokban ugyan a megyék közötti különbségek csökkennek, mivel a korábban kedvezőbb helyzetű országrészekben is ugrásszerűen megnőtt a munkanélküliek száma, de továbbra is Borsód-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye küzd a legtöbb munka- nélkülivel, s ami ennél is nagyobb probléma: a legtöbb tartásán munkanélkülivel. Ezek száma ütemesen nő. Egy 1992 márciusában végzett vizsgálatunk szerint létszámuk közel 12 ezer fő, a regisztrált munkanélküliek 20 százaléka volt, júliusban már több mint 22 ezer fő, ami az akkori regisztrált munkanélküli tömeg 30 százalékát jelentette, szeptemberben 25 700 fő, 37 százalék volt, decemberben pedig ez a létszám meghaladta a 32 ezret, azaz a 44 százalékot. A tartósan munkanélküliek száma gyorsabb ütemben növekszik, mint a regisztráltaké, s ez a jelenség igazolja azt a korábbi feltételezésünket, hogy az előttünk álló, minden bizonnyal évekig tartó időszakban „fel kell találnunk” a tartós munkanélküliség kezelésének eszközeit és módszereit, mert az állásukat elvesztő tízezreknek alig van esélyük az újrakezdésre. A tartósan munkanélküliek között nem találunk jellemző korcsoportokat, minden korosztályban hasonló nagyságrendben tapasztalható a jelenség. A magasabb iskolai végzettség sem véd meg a tartóssá váló munkanélküliséggel szemben, mint ahogy lakóhelyi előnyöket sem lehet kimutatni ezen a téren. Kik a védettek? A munkanélküliek léthelyzetében talán a legfenyegetóbb ennek az állapotnak a tartóssá válása, s nemcsak anyagi okok miatt, jóllehet adataink szerint ez a réteg alacsony ösz- szegű segélyen és járadékon kénytelen megélni hosszabb időszakon át. A tartós munkanélküliség legfőbb társadalmi veszélyét az jelenti, hogy az újra munkába állás szempontjából koránt- semközömbösa munkanélküli állapot hossza. Megyei adataink szerint egyre több társadalmi- és foglalkozási csoport számára jelent állandósuló fenyegetettséget - s elóbb- utóbb mindennapi valóságot - a tartós munkanélküliség, melynek kezelése jellemzően a munkanélküli segélyre korlátozódik mai gyakorlatunkban. S ez egyben azt is jelenti, hogy a segélyezési időszak letelte után a munkanélküli leromlott szakmai, egészségi és személyiségbeli kondíciókkal keresi helyét a munkaerő-piacon, így, ha a gazdasági folyamatok kedvezően is alakulnak időközben és megélénkült a munkaerő-kereslet, az újra munkába állásra ennek a tömegnek már kevesebb esélye van. Vajon az életpálya hossza előnyt jelent-e a munkahely megőrzésében'? Vagy ellenkezőleg: a dinamikus fiatalok esélyei jobbak az elhelyezkedésnél? Könnyebb-e a férfiaknak? Válogathatnak-e a képzettek? A számok nem mutatnak jellemző eltéréseket semmiféle szempontból: a munkanélküliek összetétele minden tekintetben tükrözi a megye foglalkoztatási struktúráját. A nyilvántartott munkanélküliek 60 százaléka férfi, 40 százaléka nő, többségüknek az iparban, főként a nehéziparban volt az utolsó munkahelye, ahonnan a foglalkoztató vállalat csődje vagy elhúzódó válsága miatt kényszerű létszámleépítések során kerültek kapukon kívül. A jelenleg regisztrált munkanélküliek 80 százaléka így veszítette el állását. A tömeges elbocsátások hullámai először a falun élő és a városi munkahelyekre bejáró ipari munkásokat sújtották, akik eddig is aránytalanul nagy terheket viseltek. Ezrével kerültek vissza az emberek a kistelepülésekre, ahol az eddigi szinte egyetlen kenyéradó, a termelőszövetkezet is felbomlóban van, s inkább létszámkibocsátó, mint létszámfelvevő. Ma már nem jobb a helyzete városon élő sorstársaiknak sem, talán csak annyival, hogy ha később váltak munkanélkülivé, akkor később kezdett el „ketyegni az órájuk”, s valamivel több esélyük van arra, hogy ne süllyedjenek bele a tartós munkanélküliség állapotába. (Feltéve, hogy időközben a városokban valamelyest megélénkül a gazdaság, amire azért itt több feltétele adott, mint a falvakban.) Az iskolai végzettség és az állománycsoportok szerint a munkanélküliek összetételében figyelemreméltó átrendeződés ment végbe az utóbbi két évben .Míg a munkanélküliség megjelenésének első időszakában elsősorban a képzetleneket sújtotta és a fegyelmezetlen munkavállalókat szankcionálta, 1991-ben már tendenciaszerűen nőtt az érettségizettek és szakmunkások, valamint a diplomások száma az állásukat vésztők között. 1991- ben egy év alatt a munka- nélküli szakmunkások aránya 25 százalékról 31 százalékra, 3700 főről 15 400-ra emelkedett, 1992 végén pedig már 25152 szakmunkás munkanélkülit regisztráltak, s ez 35 százalékos arányt jelent. Jelenleg a munkanélküliek 18 százaléka érettségizett és 2 százaléka diplomás. Felső vezetők,' vezetők és irányítók is mind többen veszítik el állásukat: számuk 1992 decemberében 2700 fő volt. A tartósan munkanélküliek tömegei mellett a képzettek számának emelkedése a másik olyan fontos figyelmeztető jel, amely rávilágít a borsodi munkanélküliség természetére: arra, hogy a munkaerő iránti kereslet zuhanását a gazdaság csaknem valamennyi szférájában bekövetkezett egyszeri nagyarányú kereslet- és termelés-visszaesés, valamint az elhúzódó válság-periódus okozza, amelyben az új mun- kaerő-felszívó gazdasági struktúrák még nyomaikban is alig-alig érzékelhetők. Nem látjuk jeleit annak, hogy a fejlődő szolgáltatás szívná fel a felszabaduló munkaerőt, vagy az élelmiszeriparban, esetleg a könnyűiparban találnának munkaalkalmat a munkanélküliek, ellenkezőleg: ezek az ágazatok, ha nem is tömegeket érintően, de ugyancsak létszámkibocsátóvá váltak. A piacgazdaság működéséhez szükséges speciális szakmák sem jelentenek biztos kifutási lehetőséget. A képzettek növekvő száma a munkanélküliek között jelentős gazdasági és társadalmi veszteséget jelent a megyében. A munkaerő ugyanis gyorsan veszít értékéből, különösképpen a képzett munkaerő. Ha tartósan kiszorul a munkaerőpiacról, akkor esetleges rehabilitációja már csak nagy anyagi és társadalmi ráfordítások árán lehetséges. De nem kell nagy előrelátás ahhoz sem, hogy felismerjük a képzett munkaerő ellehetetlenülésének egy másik társadalmi veszélyét, azt, hogy részben a perspektíva hiánya, részben az általános elszegényedés miatt megcsappan az általános iskola után továbbtanulni akarók vagy tudók száma, következésképpen nő az iskolázatlan, szakképzetlen, így versenyképtelen „eladhatatlan” áru a munkaerőpiacon. A megye demográfiai adottságai már most is komoly korlátot jelentenek a gazdaság élénkítése és a foglalkoztatási helyzet javítása szempontjából, hiszen az évek óta jellemző népesség-vesztés napjainkra mindinkább növekvő nótöbbletet, öregedő korstruktúrát, a képzettebb, fiatalabb korosztályok elvándorlása következményeként szellemi eróziót és elnéptelenedő kistérségeket eredményezett. Adataink alapján tehát nem mondhatjuk, hogy jobb lenne a férfiak helyzete, mint a nőké, vagy megnyugtató lenne a képzettek perspektívája. De vajon mennyire biztató a fiatalok helyzete? A 25 év alatti munkanélküliek száma tartósan magas. 1992 utolsó hónapjában 18 500-an voltak munka nélkül ebből a korosztályból, 4500-zal többen, mint az év elején. Arányuk már két éve 24-27 százalék között mozog, ami mintegy 1,5 százalékkal magasabb az országos átlagnál, s egyértelműen jelzi, hogy a megyében a fiatal korosztályok munkaerőpiaci pozíciói hosszabb időtávra visszatekintve rosszabbak, mint az ország más térségeiben. A fiatalok között mind többek kezdik életpályájukat munkanélküliként. A regisztrált pályakezdő munkanélküliek száma 1992 júliusa óta ötezer fő körül ingadozott. Az iskolákból kikerülők több, mint fele szakmunkás végzettséggel maradt állás nélkül, 41 százalék az érettségizettek aránya és 136 diplomás fiatal nem talált első munkahelyet. Az ismert munkaerópiaci helyzetben a pályakezdő munkanélküliek számára jelenleg az átképzésben való részvétel nyújt átmeneti megoldást, amivel a fiatalok egyre inkább élnek is. Ez még akkor is örvendetes, ha tudjuk, hogy az átképző helyek koncentráltsága miatt az átképzési lehetőségek a falvakban élő munkanélküliek számára csak nehézségek árán érhetők el. Munkanélküliről szociális segélyre 1992 decemberében a regisztrált munkanélküliek csaknem 80 százaléka részesült munkanélküli segélyben. Ez az arány a megelőző két évben kisebb volt. Az arányeltolódás j elzi, hogy bár növekszik az aktív foglalkoztatáspolitikai támogatások jelentősége, a munkanélküliség kezelésében a csak tüneti és átmeneti megoldást nyújtó segélyé a főszerep. Márpedig a segélyezési időszak egyszer csak véget ér. 1992 második felétől kezdődően a megyében - az országban először - tömegesen kerültek ki munkanélküliek a segélyezési rendszerből, havonta mintegy 1500-2000 fő. Ezzel a folyamattal párhuzamosan nőtt a havi 4000 forintot jelentős szociális segélyben részesülők száma: míg a megelőző három hónapban havonta mintegy 700 fővel gyarapodott létszámuk, decemberben már 1350 fővel, s ezzel a támogatásnak ebben a formájában részesülő munkanélküliek száma 6230-ra emelkedett. De sokan úgy veszítik el a munkanélküli segélyt, hogy a továbbiakban nem részesülnek a rendszeres anyagi támogatásnak még ebben a minimális összegében sem. Ezen a kedvezőtlen képen alig javít az elhelyezkedettek elenyésző létszáma. A munkanélküli segélyek átlag-összege a megyében lényegesen elmarad az országos átlagtól, éppúgy, mint ahogy a bérek színvonala is alatta marad annak: 1992 folyamán az egy napra jutó ellátás ösz- szege mindvégig 260-280 Ft/fő volt. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy a megyére jellemző alacsony jövedelmek mellett feltehetően szinte tartalékok nélkül érte a munkanélküliség az emberek többségét, akkor fogalmat alkothatunk jelenlegi életviszonyaikról. Kilátások 1993-ban 1992 a cégalapítási láz és a „csődök éve” volt egyszerre a megye gazdaságában. A szervezeti gyarapodással ellentétesen folytatódott a recesszió a gazdasági tevékenységben és teljesítményben, mert a gyarapodó kislétszámú új szervezetek nem tudták betölteni a leépülő vagy működésüket szüneteltető nagyvállalatok után maradó űrt sem a gazdasági teljesítőképességben, sem a foglalkoztatási feszültségek oldásában. A kis szervezetek zöme nem képes tartósan talpon maradni. Növekvő számuk drámai mozgások, nagyszámú cégalapítások és megszűnések egyenlege, nem pedig kiegyensúlyozott, szerves fejlődés eredménye. A komoly tőkehiánnyal küzdő, korszerűtlen, s ezért külpiacokon versenyképtelen termelő szervezetektől várni a foglalkoztatási problémák megoldását hozó tartós gazdasági fellendülést a jelenlegi gazdasági, infrastrukturális és pénzügyi környezetben - illúzió. 1993 még nem lesz a fordulat éve a megyében. 1992 végén 200 gazdálkodó szervezet kilátásait mértük fel, s a tapasztalatok ellenkezőek az országos várakozásokkal. Az országos felmérésbe bevont közel 4000 magyar vállalat többsége helyzetének stabilizálódását váija az év első félévében, bár a mezőgazdasági vállalkozások helyzete országosan is kilátástalannak majdhogynem katasztrofálisnak látszik. Megyénkben a megkérdezett vállalatok csaknem fele a rendelésállomány további csökkenésére számít, számos cég pedig képtelen bármilyen rövid távú előrejelzésre. A kis cégek fellendülése is tovább várat magára: az 51-100 fő között foglalkoztató gazdasági szervezetek fele, az 51 fő alatti létszámmal működők 60 százaléka csökkenő rendelésállománnyal számol 1993. I. félévében. Nemzetgazdasági ágak szerint a „legsötétebb” a mezőgazdasági előrejelzése, de nem vár javulást a felmérésbe bevont kereskedelmi cégek fele sem. A rendelésállomány várható csökkenésével párhuzamosan folytatódnak a létszámleépítések, többnyire elbocsátások, legnagyobb méretekben a mezőgazdaságban, a kereskedelemben és az építőiparban. Az ipari létszámcsökkenések felét a bányászat „produkálja” 1993 I. félévében. A termelő- kapacitás bővítését nem tervezi a felmérésbe bevont gazdasági egységek csaknem 80 százaléka. Ennek megfelelően a létszámbővüléssel számoló vállalatok köre és a tervezett létszámnövelés nagysága sem számottevő. Szervezeti változás előtt áll a megkérdezett munkáltatók 64 százaléka, s az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a szervezeti átalakulások létszámcsökkenéssel járnak. A vállalatoktól nyert információk alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a megye munkaerőpiaci helyzetét továbbra is a csökkenő kapacitással működő és csökkenő rendelésállománnyal számoló, szervezeti változásokban kiutat kereső munkáltatók létszám- csökkentési törekvései fogják meghatározni. A munkanélküliség növekedése tehát minden valószínűség szerint tovább folytatódik, ha az eddigieknél mérsékeltebb ütemben is. Enyhíthető-e a helyzetünk? Igen, ha feladjuk azt a kényelmes álláspontunkat, miszerint a munkanélküliség kezelése a foglalkoztatáspolitikai intézményrendszer „belügye”. Ellenkezőleg. A munkanélküliség növekedését ma nem a munkaügyi eszközökkel lehet hatásosan fékezni, hanem elsősorban a maroökonómiai szabályozás eszközeivel. S a munkanélküliség nyomában sűrűsödő sokféle feszültség is csökkenthető, ha elfogadjuk, hogy a munkanélküliség problémája egyszerre gazdasági, politikai és társadalmi, s ezeken belül különös hangsúllyal foglalkoztatási, szociálpolitikai, településfejlesztési, kulturális, egészségügyi és érdekképviseleti. A kezelésmód sem lehet tehát egysíkú, hanem szoros együttműködést és összefogást követel a tárcaközi megállapodásoktól kezdve a konkrét, helyi döntésekig.
