Észak-Magyarország, 1993. január (49. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-06 / 4. szám
1993. Január 6., Szerda — Irodalmunk Gyöngyszemei -------ÉSZAK-Magyarország 13 Gábor Andor Magyar ifjak hősi temetője Don melletti orosz falvak, Mindegyiknek temetője... Még sincs bennük elég hely már, Hogy az elhullott magyarnak Teljék ottan pihenőre. Sírt kell ásni sík mezőben, Közepébe vad vidéknek, Sírt kell ásni erdők alján, Öblös-torkút mindenmerre, Mert a halál nem szűnt még meg. Ki nyugszik az ezer sírban? Melyek árván ott-maradnak. Anya könnye, feleségé Sohasem fog hullni rájuk, Ha majd vége lesz a hadnak. Ki nyugszik az ezer sírban, Melynek nem lesz virág-híme? Melynek még fejfája sem lesz... Ki nyugszik az ezer sírban? Magyar ifjak java-színe! Magyar ifjak színe-java, Szöghajúak, szálak, szépek, Élve rablókká neveltek, Holtan senkiségbe málló Elpazarlott nemzedékek. Magyar ifjak, kik ottvesztek, Nem családért, nem hazáért, Nem Tiszáért, nem Dunáért, Nagyratátott német szájért, Őrült sintér tébolyáért! Elpazarlott nemzedékek, Szöghajúak, szálak, szépek... Német-átok verte népek Hogyha már eszükre tértek, Majd ti még hogy kellenétek! Hogy keres majd titeket még Magyarország kérve, sírva, De ti némán ott feküsztök Don melletti orosz sírban, Melyre még csak név sincs írva... Sík Sándor: Éjszaka 1943-ban Jól eltömött redőny mögött Hársfalevelet főzök. A föld felett griffmadarak, Halállal viselősök. A klinikán sírnak a gyerekek, A sírokban nyögnek az ősök. A holtaknak jó már odalent: Éltek, ameddig győzték, A csontokkal a gondokat is Szépen elszemfedőzték. Könnyű teher a hazai rög, Nehéz a felelősség! Könnyű a gyerekeknek is: Még ők fejére nőnek S elszaggathatják tőreit A nagy Emberevónek, És írhatnak törvényeket Istenesebb időnek. De mit tegyen a férfiú, Kinek törvénye: tenni, Ki prófétáim küldetett, És nem hallgatja senki, És két halál feni rá fogát, A kinti és a benti! Kívül az ordas légiók, Az emberhús-veszítók Benn a megőrült háza-nép, A Krisztust újrafeszítők. Cseppenkint vérezteti el A százgyökérú szív őt. Mit tegyek? Némán kavarom Az elszűrt hársfalombot. Kéken illannak ég felé A gőzök és a gondok. Kik végig-forrón fogynak el, Bölcsek-e vagy bolondok? Az éjszaka nehéz, s lassú az életem, papírok ostoba halma az asztalon, egy tiszta vers mögé bújt el az értelem, azért írok csak, hogy ne féljek oly nagyon. Wass Albert Mélység fölött (részlet) Székely falu Hát ez úgy történt, hogy Marci, aki immár tova tizedik esztendeje szolgálta a vén Ratosnyai erdőket vadőri minőségben, egy kora decemberi szép napos időben fogta a puskáját s nekiindult a Lisztesnek. Délután volt, olyan jó, fanyar, lombízű szél hozta lefele az ószvégi havas zamatos szagát. Az ég zöldeskék harangját bepárázta a nap melege s alját csipkésre rágták élesfogú csúcsok, kik a Maros ijedtre-szűkült völgyét úgy állták körül, mint a farkasok az aklot. A Kelemen fehér volt már. Tőle volt hószaga a szélnek, melyet Marci mélyen tüdőre szítt, mikor a Lisztes gerincén szusz- szanni megállt. Olyan csend volt, hogy szinte hallani lehetett a napsugarakat, ahogy végigporzottak a szomszédos gerinceken. Egy árva harkály kopogtatása felhallatszott a negyedik patakból. Nézte Marci a szép nagy hegyeket, ahogy ottan körülötte álltak. A Maros csillogó kígyóját, s a völgyet, ahogy Régen felé tágan elszélesedik, s fölötte, havasok végiben az Istenszékit nézte. Széles, lapos tömbjén szürkés-kék párák elnyúlva hevertek s várták az estét, hogy alászálljon. Aztán, hogy úgy nézdelődik, csak felrezzen egy hangra, mely ott csattan el fent az Andrenyászán s mint elhajított szikladarab gerincről gerincre verődik. Lövés, - hökken meg egy pillanatra, de már egy másik pillanatban veszi is egyenesbe a hegyet. Nagy az Andrenyásza, sűrű s meredek. Csak akinek volt már dolga vele, csak az tudja, micsoda nehéz benne meglelni egy lövést, aki csupán egy pillanatig szólott valamelyik katlan mélyi- ben s utána a csend belepte a nyomát. Merő véletlen volt, hogy Marci ott bukkant Grigo- rásra egy pojána sarkán, mikor éppen gyötrődött a szarvastehénnel, hogy a sűrűbe behúzza. Úgy el volt foglalva a maga gondjával, hogy meg sem látta Marcit, midón melléje lépett.- Hát meglőtted-é Grigorás? - kérdezte tőle a futástól kifulladt szóval, de már akkor két puska volt a kezében, nem egy, mert hogy a Grigorás puskáját is felszedte a földről.- Én nem lőttem, - szabadkozott nekisápadva a másik s még mosolygott is, mint akinek tréfán az esze. De sötét volt a Marci Repró: Farkas Maya képe igen erősen. Fújtatott a mászástól a nyakán kidagadtak az erek.- Hát ez meghótt, - rúgta meg az elnyúlt állat fejét, - de a puskád is meg. Azzal csak fogta az elkobzott jószágot, odaszorította a csövét két surgyé fenyő közé s nyomott egy derekasat rajta.- No, ez a tied, - lökte a kettéhajlított szerszámot a fűre, - ebből se megy ki több golyóbis. De már ettől a művelettől elsötétült a Grigorás arca is. Ösz- szeharapta a fogait s nem szólt, csak nézte Marcit. Marci meg ótet.- No, - dörrent rá végül is, indulj előre, megyünk a csendérekhez. Mit tehetett Grigorás, a Marci kezében puska volt s a puska nagy úr, tán a legnagyobb úr odafönt a havaserdőkön. Mert ha ott valaki elvész, hát az el is vész úgy, hogy még Gábor arkangyal is csak a tizedik napon akad reája a nagy feltámadáskor, mikor már harmadik saruját szaggatja széjjel az Andrenyásza sziklás bozótjaiban. Hát aztán így mentek, szótlanul a meredek oldalakon végig. Elől Grigorás s mögötte Marci. Tova este lett, mire a gerincre kiértek. Féja Géza Bethlen beszél... ,Az állandó nagy zajban íethlen István gróf, ajka körül inom mosollyal, nyugodtan áll a íelyén, és mereven néz far- :asszemet a szélsőbaloldallal. Clőbb ceruzájával játszik, majd mbátját begombolva, keresztbe ónja kaijait, és így állja a bal- ildal ellene viharzó zajongását.” gy zeng a kormány esti félhivatalosa. És azt hiszi, hogy egy cemény, nagyvonalú férfiarcot villant a közvélemény elé, holott :sak a cinizmusnak szobrát raj- :olta meg. Ide jutott ez a szegény ország. A cinizmusból srényt, férfiasságot, politikai íagyságot csinálnak. A morált, i tehetséget, a lelkiismeretet pe- lig ezerszeresen megölték. Íethlen István beszél és jaj, ninő közhelyekkel teli, milyen endület nélküli, milyen üres ez i beszéd. A bukófélben lévő dik- ;átor szürkesége ömlik el rajta. Vlíg a hatalom a kezében volt, miami ingerlő titokzatosság, sejtelmesség vette körül ezt az ;mbert. Azt hitték sokan, hogy száraz mondatai és erőszakos ettei mögött talán-talán nagy Dolitikai célok is rejtőznek. Most ílfoszlott ez a varázs, és csak a latalomhoz való mindenáron ragaszkodást, az eltűnő hatalom itáni fanatikus kapkodást lát- uk benne. Sgy vezérlő motívuma volt egész jeszédének: letagadni, elleplez- li a magyar kérdést. Azt a hitet szeretné kelteni, hogy ennek a rettenetes magyar valóságnak lincsenek belpolitikai okai. Hogy rettentő rendszerének lűnei és a mai kormány tehetetlensége semminek sem oka. Csak a világválság... Más baj nincs is! Szembekötősdit akar játszani továbbra is a magyar társadalommal. Azt hiszi, hogy még mindig van mód és lehetőség erre. Szegény hit, nagyot fog csalódni! Még mindig nem vette észre, hogy óriási szociális kérdések vajúdnak Magyarországon, még mindig nem vette észre, hogy mind Európában, mind itten lehanyatlott a csillaga. Hogy a Károlyi-kormány is néma didergéssel hallgatja szavait. Hogy az egységpárt tisztábbik fele félénken, de mégis-mégis visszatérése ellen készíti öklét. Azt hiszi, hogy az erőszak, a hatalmi taktika a legfőbb emberi erő. Azt hiszi, hogy továbbra is szerencséje lesz, politikai ellenfelei továbbra is meghalnak vagy kivándorolnak, és a nemzet némán fogja túrni mindenható erőszakosságát. Szegény hit! Elmúlott a te országod! És a magyar éjszaka rettentő némaságában megszólal egy másik parlament is. Árnyak, arcok emelkednek, igék zengenek, zokogások végtelen elégiája hallatszik. És szólnak azok, akik méltók, szépek és nagyok lettek volna itten az országépítésre. Halovány arccal megszólal a nemzet lelke:- Bukdácsoltam egyik mocsárból a másik mocsárba, talpalatnyi tisztaságra sem leltem, pedig a tisztaság nagy vágyai küldtek. Szólni kezdtem a népemhez, és torkomba fojtották a szót. Felém akart jönni a népem és megvakí- tották, hogy ne lássák arcomat, mely örökre feledhetetlen. Kincseimet meglopták, orvul megrugdostak a kis gyávák. Egyedül állottam mindörökké, s jaj, mi is volt életem célja, hiszen a híremet is meghamisították, a síromat is meggyalázták. És felel rá a paraszt:- A munka, a gyötrődés fekete nyomai borítják arcomat, kezemet, testemet-lelkemet. Az idő változott, de a sors ugyanaz, mint ötszáz évvel ezelőtt. Jobbágygondok és jobbágyfájdalmak végtelenségéből keressük a holnap arcát. Egy nagy hitünk maradt: a föld hite, a vetés és az aratás hite, s már ezt is elvették tőlünk. Állunk a pusztuló föld felett és kihullanak karjainkból a vetés, az aratás szent mozdulatai. Ki fog megváltani minket? Es megszólal a magyar munkás:- Szétszóródtunk mindenfelé, Franciaország bányáiban ott hull a verejtékünk, Brazília emberirtó munkahelyein folyik szét életünk vére; itthon sápadunk és pusztulunk a bank, a kapitalizmus fekete árnyékában. Egyre nehezebb a kenyér. Tépett hadsoraink menetelnek a munka felé, és csaló lidércfény lett a munkából. Ki fog új hitet adni nekünk? Bethlen beszél... A csatlósok tapsa is felzúg. De egyre hangosabban beszél a másik magyar parlament is, az erő, a jóság és a tisztaság. Még zúg az álláshalmozók, kijárók, a tegnapból idekonzervált múmiák, az opportunisták és az alkuvók zűrzavarja, de lassan-lassan fóléjük nőnek, rájuk rivallnak a fátum igéi. És mint a kikerülhetetlen hajnal, nagy harcok és nagy ítéletek napjait küldi a történelem Hungária felé. Szabadság, 1932. május 8. Karinthy Frigyes: Előszó Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Próbáltam súgni, szájon és fülön, Mindnyájatoknak, egyenként, külön. A titkot, ami úgyis egyremegy S amit nem tudhat más, csak egy meg egy. A titkot, amiért egykor titokban Világrajöttem vérben és mocsokban, A szót, a titkot, a piciny csodát, Hogy megkeressem azt a másikat S fülébe súgjam: add tovább. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Mert félig már ki is bukott, tudom, De mindig megrekedt félúton. Az egyik forró és piros lett tőle, Ó is súgni akart: csók lett belőle. A másik jéggé dermedt, megfagyott, Elment a sírba, itthagyott. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. A harmadik csak rámnézett hitetlen, Nevetni kezdett és én is nevettem. Gyermekkoromban elszántam magam, Hogy szólok istennek, ha van. De nékem ő égő csipkefenyérben Meg nem jelent, se borban és kenyérben, Hiába vártam sóvár-irigyen, Nem méltatott reá, hogy őt higyjem. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak És sokszor jobb lett volna lenni rossznak, Mert álom a bún és álom a jóság, De minden álomnál több a valóság, Hogy itt vagyok már és még itt vagyok S tanúskodom a napról, hogy ragyog. Én isten nem vagyok s nem egy világ, Se északfény, se áloévirág. Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, Mégis a legtöbb: ember, aki él, Mindenkinek rokona, ismerőse, Mindenkinek utódja, őse, Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Elmondom én, elmondanám, De béna a kezem s dadog a szám. Elmondanám, az út hová vezet, Segítsetek hát, nyújtsatok kezet. Emeljetek fel, szólni, látni, élni, Itt lent a porban nem tudok beszélni. A csörgőt eldobtam és nincs harangom, 1 Itt lent a porban rossz a hangom. Egy láb mellemre lépett, eltaposta, Emeljetek fel a magosba. Egy szószéket a sok közül kibériek, Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek, Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, De úgy sejtem, örömhírt hoztam én. Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt Nektek, kiket szerettem, Állván tátott szemmel, csodára várván. Amit nem mondhatok el senkinek, Amit majd elmondok mindenkinek. Forgács Antal Éjfél
