Észak-Magyarország, 1993. január (49. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-30 / 25. szám
Ém-Hktvége / Látókör 1993. Január 30., Szombat 8 ÉSZAK-Magyarország Mesékért perelek Adassék meg, hogy a mesék mindig megtörténhessenek, hogy a csoda mindig elindulhasson útjára - átlépve az „élet dolgai” fölött - a „nagy csizmában kisle- gény”, szemeit a csillagokba fűzve; hogy a valóság rút boszorkányai a rém- séges, járhatatlan rengetegben is fejükön átbucská- zó tündérlányokként szökkenjenek talpra, az ihletett érintéstől; hogy majd a kacsalá- bonforgó palotában, világszép páija mellett is, legdrágább kincse maradjon a róka aranyszőre és galambokat szólító sípja. Mert áhítat nélkül üres lesz az ég és sivatag a fold: varázslat nélkül lelketlen a- nyag vagyunk. E- zért is mártja tollát égbe a kéz, az ihlet ritka pillanataiban. Fehér boszorkány címmel felnőtteknek is szóló meseregényem jelenik meg, remélhetőleg hamarosan. Bánáti Zsuzsa Bánáti Zsuzsa Audiencián őrangyalomnál Angyal: Szemeid sugarát felemeltem, maradj az ég peremén; mértelek szépívű horizonton, mi hoz ma újra felém? Kristály-pihe lettél, le nem szálló hó; kikötőktől féltél könnycseppnyi hajó? Ha a csúcsot elhagyod, ha süllyedsz, merülsz; nem érlek már többé el, messzire kerülsz. Vizekre nem szállhatok én, ki Tűz vagyok; bukom, végem, pusztulok, jelet sem hagyok. Én: Ikerpályánkon alig-alig haladok, nehezen érzem ujjaid sugarát - s hogy az öröklét áhítatát szerelem-szikraként be már nem járhatom; láthatod, sokat nem ér így „hivatalod"... Úr: Minden szőlővessző, ha gyümölcsöt nem terem... Angyal: Teremni fog! Egy napot adj neki, csak egyet, Uram; hajtását holnap lemetszheted, ha minden hasztalan. Emelkedj! Kezed Ararát-menedékét vizeim ölelés-lágyra csiszolják, felölti majd az ég is szivárvány-ékét: épül a híd - átfogni anyag és szellem szakadékét; s kacagva átrepes lelkeden újra a gyermek. Dudás Sándor Hópehely ült a szempilládra, és én csak néztem a csodát, ahogy vígan lábát lóbálta, s nem érdekelte a világ, Te gondtalan és boldog voltál, olyan, mint az a hópihe, alá csak ült s lóbálta lábát és nem bánta, mi lesz vele. ' Azóta már sok hó lehúllott és elfutott sok évtized, de nem felejtem, hogy milyen volt szemed és az a hópihe. Drozsnyik István Apámért szólok Lópata nyerítéses álmaimban apám jön elém mindig szekerét hajtva ott bóbiskol a bakon dezentor lovának nyerítése még most is itt ül a házakon Kázmér tavaszi sétái Hajdú Gábor Miután Kázmér kijött a kórházból és annyira megerősödött, hogy kim ereszkedett az utcára, megrohanták a kétségek. Amiga kórházban feküdt, vagy otthon lábadozott, alig- aiig gondolkodott a sorsán, valami totális belenyugvással elfogadta a történteket. Majd elmúlik, nyugtatgatta magát. Majd elmúlik, mondta, míg kínkeserves lassúsággal csöpögött belé az infúzió. Elmúlik, motyogta alig mozduló szájjal, amikor úgy érezte, nem bírj a többé a fáj dalmakat. Azután amikor túl volt a műtétsorozaton és szédelegve kibotorkált a kórtermek előtt húzódó folyosóra, egyszerre észrevette, hogy van körülötte világ. Hogy betegek jönnek és mennek, éppúgy, mint ő, s azt is, hogy milyen sok beteg arc tűnik fel körülötte. Azután felfedezte az ablakon túli világot is, ahol már kihajtottak újra a fák. Több, mint hat hónapja vagyok itt, mondta magának némán Kázmér és ez is éppolyan érzelem nélküli mondat volt, mint amit korábban motyogott. Ennek is így kell lenni, gondolta. Majd az is eszébe villant, semmi sincs véletlenül. Ez a semmi sincs véletlenül és a minden mindennel összefügg gondolat kísérte sokáig, ahogy lassan lábadozott. S miután kijött a kórházból és erősödött, megpróbált úgy élni, mint korábban. De valahogy nem ment. Hogy vagy, kérdezték tőle az ismerősei és a hozzátartozói és ő valójában nem tudta, mit válaszoljon. Telisteli vagyok kétségekkel, futott át az agyán egy alig elfojtott gondolat és helyette azt mondta, köszönöm, jól. És várta, akarta, hogy valóban jobban legyen. Ha akarunk valamit, akkor az rendszerint be is következik, tanítja az ezoterika. Kázmér is akarta a gyógyulást. Valójában azonban nem fogalmazta meg magának, hogy mit akar. Miért akar meggyógyulni. Korábban voltak vágyai, utazással, munkával, előmenetellel kapcsolatosak, vagy éppen pénzzel, mondjuk, hogy nyer a lottón, vagy a totón. De mostanra mintha elszürkültek volna ezek a vágyak, vagy végképp elvesztek. Helyette egy új gondolat foglalkoztatta. Minek él az ember? Mi végre? Bár ez a kérdés régóta benne volt, olyasféleképpen, mint a búvópatak. Néha elő-előbuk- kant egy kérdés erejéig, majd hetekre, hónapokra eltűnt anélkül, hogy Kázmér önmagának választ tudott volna adni rá. Talán ezért kezdett foglalkozni még a betegsége előtt ezoterikával. Úgy, mint aki kétségbeesve keres valamit. De azzal sincs tisztában, hogy mit keres. Ha meglátott egy könyvet, ami a lélekvándorlással, az ufókkal, vagy éppen a helyes életmóddal kapcsolatos ismeretekről szólt, akkor megvette és elolvasta. De úgy érezte, hiába olvasott át számos könyvet, semmihez sem jutott közelebb. Néha azt érezte, olyan ez is, mint aki előtt ott van egy hatalmas piramis és hosszúhosszú tanulás után eljuthat addig, hogy a lábát felteheti az első lépcsőfokra. És ha erre gondolt, újra megrohanták a kétségek. Nem értem el semmit az életben. Hiába csináltam bármit, semmit sem értem el, gondolta lemondóan. Azután most, hogy újra kint sétált az utcán és figyelte a házakat, az embereket, az elsuhanó autókat, lassan-lassan megnyugodott. Mintha alábbhagyott volna benne a feszültség. Újra felfedezte, hogy tovább nőttek a házuk közelében lévő fák, hogy sokkal több autó suhan el mellette, mint korábban és néha, ha nem mozdul a levegő, a tüdejére telepszenek a kipufogó gázok. És hallgatta a híreket, hogy leállt a kohászat, meg nehézségek vannak a gazdaságban és újra drágult a kenyér, a tej, meg a hús. Az ismerősei is panasszal voltak tele, ha beszédbe elegyedett velük. Ez nekünk is gond, mondta volna Kázmér, de nem szólt, inkább meghallgatta a mások panaszáradatát. Hogy csalódtak mindenben és elvesztették a reményüket ebben, abban. És én mit akarok, mi végből vagyok a világon, gondolta Kázmér miután továbbaraszolt. Valami baj van velünk, a gondolatainkkal, a cselekedeteinkkel, a világunkkal, de azután nem folytatta tovább. Nem bogozta tovább, nem kereste az összefüggéseket. Pedig már néha úgy érezte, alakulgat benne valamilyen felismerés az igazságról, mint a kaleidoszkópban. Alakul, de ahogy ő mozdul el, vagy a látószög más, újra összekuszá- lódnak a rendezettnek hitt megérzések. A folyamatosság, ez a dolgok kulcsa, gondolta később. Ez a dolgok logikája. Hogy az ember újraszületik. így tűnik el, oldódik meg az a látszólagos igazságtalanság, hogy az egyik ember gazdagnak, erősnek és egészségesnek születik, míg a másik ennek az ellenkezőjét kénytelen elviselni. Ha ez így van, akkor az emberek között megoldódik mindenféle ellentmondás. És én hogyan éltem az életemet, araszolt tovább az úton. Mit tettem, hogy közelebb jussak az ismeretlen célhoz? Megtorpant és zavartan körbenézett. De a világ éppolyan volt körülötte, mint a kérdés megfogalmazása előtt. Mi mindnyájan élünk valahogy, gondolta tovább Kázmér. Élünk a sötétben tapogatózva. Tanulunk az iskolában írást, olvasást, matematikát, földrajzot, megtörténeimet, de valahogy a lényeghez nem jutunk közelebb. Percek óta egy verssor járt eszében: „Fecseg a felszín és hallgat a mély.” Ez az, gondolta tovább Kázmér, olyan ez, mint egy út. Az ezoterika is egy út. És ami itt körülvesz bennünket, az a felszín. Nem tudunk és le se akarunk hatolni a mélybe. Mert ott kell lenni valamiféle igazságnak. Ami itt le van írva a könyvekben, az is egyfajta igazság, úgy is lehetne mondani, hogy az igazság picinyke része. Egy-egy morzsácskája. Olyasféle ez, mint a mozaikkép. Ha összehordják a színes kövecskéket külön-külön kupacokba, az is érték. Abból sok minden készíthető. Készíthető belőle csodálatos, kifejező kép is, vagy semmitmondó is. És ha jó, az már külön érték. Sokkal több, mint a színes kavicshalmaz. De hogyan lehet lejutni a mélybe, gondolta tétován Kázmér, még napok múlva is. Úgy érezte, anélkül, hogy tudná, gyűjtögeti a kavicsokat. Egy- egy elejtett szó, mozdulat, egy elolvasott cikk, vagy a könyvek lapjain egy kifejezés, egy mondat, vagy egy magyarázat. És gyűltek, gyűltek a kavicsok. Ott halmozódtak már a tudatában, szép színes kupacokba rakva. Fehér, piros, sárga, kék, zöld, vagy éppen fekete. Álmában néha végignézi az egyre növekvő halmazt és nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Mert semmi sem jut eszébe erről a képről, amit neki kellene ezekből megalkotni. Olyan ez, mint egy nehéz számtanfeladat. Ott görnyed az ember felette és nem jut eszébe semmi. Tökéletesen üres az agya, csak a percek múlnak, lassan körbejár a percmutató és nem történik semmi. Nincs megoldás. Ez pedig sokkal fontosabb, mint egy számtanfeladat, gondolja Kázmér lehangoltam Ha minden mindennel összefügg és semmi sincs véletlenül, akkor itt kell keresni a megoldást. Hogy az emberi sors, az én sorsom, nem véletlen. És mit csináltam rosszul, mit rontottam el, töprengett egyre reménytelenebbül Kázmér, éppúgy, mint a megoldhatatlannak tűnő számtanpélda fölött. Mit csináltam rosszul, az eddigi életemben? Mire figyelmeztet ez a történés? Azután eszébe jut az élete, az iskola, a pályaválasztás, az üzem, ahol dolgozott, majd a főnök, aki mást helyezett magasabb beosztásba Kázmér helyett. Megsértődtem, azért hagytam ott azt a munkahelyet, gondolta. Nem, talán mégsem sértődtem meg, de úgy gondoltam, másutt többre vihetem. És ott is ugyanaz történt vele. Talán a kapcsolatteremtő képességemmel volt a baj, elemezte tovább Kázmér az életét. Mert újra és újra megismétlődnek a kudarcok. Hiába szereztem több szakmát, hiába tanultam annyit, egy valamivel nem lettem okosabb. Hogy valójában hogy is kell élni. És miért kell úgy élni? És most itt vagyok egy újabb útkereszteződésnél. Most kell eldöntenem, melyiket válasz- szam. Melyik utat, ösvényt, vagy átjárót. Mert tovább kell menni mindig, amíg él az ember. És eddig csak a kudarcélményeim szaporodtak. A sikertelenségeim. Hat munkahely, hat sikertelenség. Hatszor vihettem volna többre, lehettem volna más, megbecsült vezető, akire felnéznek a többiek. Kaphattam volna több fizetést, nagyobb lehetőségeket, de nem lettem vezető. Vajon jó lett volna, ha más utat választok? Jó lett volna, ha ördögi ravaszsággal, sunyi képmutatással, másokon átgázolva, pozíciókat szerzek? Vagy ez a sors járt ki nekem a karma szerint, a kisember szürkesége, a soha be nem teljesedő vágyak és az elégedetlenség. Merre tovább, gondolja Kázmér és hipnotizáltan figyeli az utcákat, a házakat és az embereket is. Bár tudja, hogy mindenkinek külön sorsa van, nem az aj árható út a számára, amerre mások tartanak. A kozmosz felé kell kinyílni, olvasta legutóbb egy könyvben, amely a New Age gondolkodásában született. Mert a ma társadalma, a ma embere ott követte el a legnagyobb hibát, hogy megszakította a kapcsolatot a szellemvilággal. Én soha sem voltam vallásos, gondolta Kázmér lehangoltam Legalább is nem úgy, a- hogy a körülöttem lévő emberek voltak. Tehát felfelé kell kinyílni, gondolta Kázmér tétován este, amikor lefeküdt. És hajnaltájt furcsa álma volt. Egy szakállas, öreg arc nézett rá úgy, hogy Kázmér felriadt és felült az ágyban. De még emlékezett a szavakra, amit a tanítómester mondott. A legelső és legfontosabb, hogy ismerd meg önmagadat. Majd hozzátette: és békülj meg a sorsoddal. Mi volt ez? - gondolta Kázmér a sötétben. A csendben csak az óra egyenletes ketyegése hallatszott. Halvány fénysugár verődött be az ablakon, egy távoli utcalámpa fénye. Ismerd meg önmagad és békülj meg a sorsoddal, visszhangzottak benne a szavak. S egyszerre úgy érezte, nagyon nagy igazság birtokába jutott. Péti Sándor Kérdezlek F. I.-nek Nézd, az árnyak újra nőnek. Szabály, ha van, még betartjuk. Háttal állva az Időnek, sorsunk hátizsákba hajtjuk. Mondd, ezért dolgoztunk évekig hiába, hogy új ruhát ölthessen megint magára a hóhér, s a pojáca. Glonczi Ernő Csapda Mikor a Földön már egyetlen mammut sem élt, az ember feljebb emelte tekintetét; templomot épített, hogy foglyul ejtse Istenét. lllusztráció A háború képei címú sorozatból Tábori Aranka grafikája
